Pécsi Közlöny, 1894. november (2. évfolyam, 124-136. szám)

1894-11-01 / 124. szám

II. évfolyam. 124. szám. Pécs, 1894. november 1. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Hirdetések elfogadtatnak. Előfizetések, Egész évre .... 6 írt.­­­ Negyedévre 1 frt 50 kr.­­ A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányái­­ reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők Félévre ...............3 frt.­­| Egyes szám­ára 4 kr. János kereskedésében.­­ a he. nyomda épületébe. Vasúti tervek. Megyénk déli vidékéről, a Dráva mentéről vasutalapitási hírek érkeznek hozzánk. Szó van egy Darány-Siklós- Beremend-Monostor között kiépítendő vasútról, mely egy szárnyvonallal Mi­­holjácot és így Szlavóniát is érdekkörébe vonzaná. Ezen kívül beszélnek egy Pécs-Siklós-Miholjác között létesítendő vasútról, és elég különösnek találjuk, hogy ez irányban nemcsak egy már, régebbi vasúti engedményről van szó, hanem egy egészen új vasúti enged­ményről is, mely a jelek szerint egé­szen komolyan veendő és már a közel­jövőben meg fog valósíttatni. Úgy látszik nekünk, hogy a va­sút­i gründolás új érája előtt állunk. Az a néhány meddő év, mely a vasu­tak államosítására következett, meg­hozta gyümölcseit, amelyek épen nem mondhatók csábítóknak. A puritán kor­szak, m­ely Baross nagy nevéhez fűző­dik, megelégelte a dicsőséget és kezd előtérbe lépni a liberális éra, mely a kiszikkadt parlagot kész megöntözni a vasút­építés arany esőjével, annál is inkább, mert rég nem kínálkozott ily kedvező alkalom új alkotásokra, melyek­nek költségei a jámbor nép nyakába háríthatók, az állam pedig, mint pók a hálójában, megvonja magát rejtekében és legfeljebb arra készül, hogy mily ráfizetéssel váltsa majd magához az új vasutakat. Részünkről meg vagyunk győződve, hogy ez új vasúti gründolások, ha gaz­daságilag egyes vidékekre hasznosak is, csakis bizonyos kritikával fogadandók, bizonyos hűvös jóakarattal, mely meg­akadályozza azt, hogy megyénk köz­ségei, testületei és egyes birtokosai a a lefestett aranyhegyek reményében túl­ságosan beleugorjanak az anyagi támo­gatásba és különösen állni kell e sza­bálynak, mint követendő elvnek, a darány-monostori vonalra. Egészen másként áll azonban a dolog a p­é­c­s-s­i­k­l­ó­s-m­i­h­o­l­j­á­ci vonallal, melynek úgy közgazda­­sági, mint hadászati fontossága kétség­telen. Ezen kívül nem szabad figyel­men kívü­l hagyni, hogy csakis ezen vasútvonallal lehet kiemelni Pécs vá­rosát abból a reménytelen forgalmi hely­zetből, melybe az eddigi baranyai va­sutak juttatták és melyben az épülő szent-lőrinc-nasici vasút a kegyelemdö­fést volt hivatva megadni. E város minden igaz fia szívfáj­dalommal nézte azt a tehetetlen bé­nultságot, melyben Pécs, a Dunántúl legnagyobb városa, mindenkitől és ön­magától is elhagyatva, eddig fetrengett. Nem akarják e tespedés okait kutatni, és pedig annál kevésbbé, mert örülnünk kell, hogy annak vége szakadt és ha ez örömben, mely őszinte, mégis akad, ami gondolkozóba ejt, úgy ez csak az lehet, hogy miért vártak e vasúttal oly sok ideig, holott annak kiépítése oly életszükség Pécs városára nézve, hogy csakugyan bámulnunk kell, hogy annak létesítésére — ha mindjárt ré­szekre osztva is — eddig nem történt semmi. Ha városunk azzal a nemes fölbuzdulással és áldozatkészséggel, mely­­lyel a színház után vetette magát, a pécs-drávai vasutat karolta volna föl, azt a város vagyonos polgárainak, az iparos és kereskedő osztálynak bevo­násával saját maga is létesíthette volna. És épen ezen mozzanat az, melyre különös súlyt fektetünk : a város tevő­leges részvételére e vasút létesítésében. Nem szabad engednünk, hogy csak a legkisebb késedelem is beálljon, mert az könnyen végzetessé válhatik. Pécs város fiai, lehet mondani, nem alhatnak addig nyugodtan, m­íg e vasút gőzmoz­donyai nem zakatolnak a Dráva felé és mi hiszszük is, hogy Pécs lakosai A „Pécsi Közlöny“ tárcája. Örökzöld. Halott a föld, fehér ruháját Az égben már talán csinálják, Az őszi nap hideg sugára Oly dús virágot önt a tájra. Nem szánt a légben víg madárka, Visszhang nem válaszol dalára, Oly dísztelen, kopár a sík föld, — Még te virulsz csupán, örökzöld ! A m­ig pezsegve forrt az élet Ezer virágnak adva létet, Míg nyár volt dús virágozásban : A téli zöldet meg se láttam. S midőn az ősz fagyos leltére Hervad, pusztul a tájnak éke, Ah most, midőn a föld oly árva, Csak ő maradt vigasztalása . . . Remény, remény, te szép örökzöld, Ott nyílsz te is fájdalmaink közt, Midőn már mindent vesztve vélünk, Te megmaradsz híven mivélünk. Ha tavaszunknak vége, vége, Lehullt virága, dísze, fénye, Te mondod egyre, lesz tavasz még, Virág illattól terhesült jég. S ha romba dől is minden álmunk, Te benned enyhülést találunk, Ha kell ezerszer is csalódni: Remélni sohse fáradunk ki .. ■ SIPOS ISTVÁN: Halottak napján. Irta: KIRSCHANEK ÖDÖN. (A „Pécsi Közlöny“ eredeti tárcája.) Olyan búsan zsongdongnak a hangok a nehéz ködös levegőben. Mintha a távol­ból tompa harangzúgás izgatná egész ben­sőmet , majd ismét halotti csend váltja fel a zsibongást, mely kétszeres erővel ra­gadja meg lelkemet s viszi magával messze­­messze, egy más hazába, hol megszűnnek­­ az izgalmak s csak nyugalom s csend ho­ s nol. Azt mondják, halottak napja van, azért kongnak oly búsan a harangok s az em­berek némán, megilletődve sietnek a szent­ helyre, hol élők s halottak találkoz­nak. Önkénytelenül én is követtem az emberáradatot s mikor azt a sok őszinte könyet látom, az én szemeim is megned­­vesülnek, mert eszembe jut az én drága kedves halottam. Tudjátok-e, ki az a drága halottam ? Megmondom. A mi fiatalságunk, mely élő­halottként botorkál az árnyékvilágban s testileg beteg, lelkileg halott. Kényeket facsar a szemembe az a gondolat, hogy ez a nemzedék van hivatva az édes haza jövőjét biztosítani, a magyar fajt fentar­­tani s megerősíteni. Vájjon képes-e erre ez a vénhedt fiatalság, mely minden er­kölcsi alap nélkül megy neki az élet küz­delmeinek s a megpróbáltatások nehéz napjaiban tehetetlenül összeroskad. A ti­zenkilencedik század megérleli fanyaru gyümölcseit s mintha csak a lángpallosu boszulóangyal szerepét játszaná, a nem-

Next