Pécsi Közlöny, 1895. november (3. évfolyam, 138-149. szám)

1895-11-03 / 138. szám

III. évfolyam. 127. szám. Pécs, 1895. vasárnap, november 3. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Egész évre .... 6 írt. Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre ...............3 frt. jj Egyes szám ára 4 kr. H irdetések elfogadtatnak: Előfizetések, A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányái reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők János kereskedésében. j a he. nyomda épületébe. Hitelszövetkezetek. ■ ! Közgazdaságilag nagyon fontos té- j nyező a hitel. Ha meggondoljuk, hogy ) sokszor bizony életbevágó dolgok kivi- j teléről kellene lemondanunk, ha szemé- j lyiink garanciája, vagy már meglevő ! birtokaink fedezete mellett nem juthat- | nánk pénzbeli segítséghez ; továbbá, hogy a hitel gyorsabbá teszi a forgal­mat, előmozdítja a teimelést, a tőke- képződést nagyban előmozdítja, annak közgazdasági fontosságát el nem vitat- j hatjuk. Ha valakire, úgy különösen az i ország zömét képező kisgazdákra nézve j bir nagy jelentőséggel a hitel. A nyert j termés gyakran a legkevésbé sincs : arányban a befektetett munkával s j egyéb költségekkel. Ily körülmények I között, különösen ha azok többször I ismétlődnek, csakhamar azon veszi észre j magát a kisgazda, hogy kifogyott azon j eszközökből, a melyek a földmunkála- ! toknak a kívánalmakhoz mért elvégzé- j séhez és így a termés sikerének bizto- ■ sitásához okvetetlenül megkivántatnak. Ilyenkor nincs más hátra, mint a hitel- j liez fordulni, kölcsönt felvenni, akár , személye vagy jelzáloga vétessék biz- ! tositékul. Azonban itt kérdezzük : van-e egy­általában segítve a kisgazdán a kölcsö­nök által ? Ez a tulajdonképeni sarkpont, I a melyen a dolog lényege megfordul, j Sajnos, a legtöbbször nem hogy j segítve nincs a kisgazdán, mi több : j kárára vannak a kölcsönök. S ennek j mi az oka ? Már csaknem a szélsőségig j vannak manapság az olyan pénzintéze­tek és egyének, a melyek, illetve a kik kölcsöneikkel csak látszólag segítenek j a kisgazdán, voitaképen pedig kiszipo- í lyozzák azt. Alig hogy meghallják az ! ügynökök, vagy maguk a tőkepénzesek, j hogy ennek vagy amannak a kisgazdá- i nak kölcsönre volna szüksége, a legna- j gyobb készséggel adnak neki pénzt, | sőt többet is, mint a mennyire a meg- j szorultnak tulajdonképp szükségé volna, j Csak a mikor a felette nagy kamatok I pontos megfizetését kérlelhetlenül kezdik ! sürgetni, nyiiik fel a szegény földmive- ! lőnek a szeme, hogy ő tulajdonképen \ nem jóindulatú emberek, hanem haszon- j leső uzsorások kezeibe akadt. Ha pedig tekintjük az egyes pénz­intézeteket, ott a kölcsönt kérő kisgazda személyi hitelre nem igen talál, hanem csaknem kizárólag jelzáloghiteire. De mit csináljon, ha jelzáloggal nem ren­delkezik, vagy nem annyival, a melynek fedezete mellett a kívánt összeget meg­kaphatná ? Nincs más hátra, mint az uzsoráshoz menni, ki aztán csakugyan egészen tönkre „segíti“ a megszorultat. Ezen baj létrehozásában nagy része van azon kormánypárti elvnek, a mely­nél fogva csak a hatalmi polcon levők­nek Jegyen rendben a szénájuk; a kisgazdaság olcsó kölcsönök biztosítása által való erősbbé tételével megakadá- dályozni a mezőgazdasági proletariátust, elszegényedést, az mellékes. Ez ellen mindenekelőtt az ország konzervatív elemének kell akcióba lép­nie, annál is inkább, mivel tudja és szentül meg van győződve, hogy az agrár-válság nemcsak közgazdasági, hanem közpolitikái kérdés is. Okos erélylyel és egy kis jóakarattal lehetne a bajon segíteni, ámde a szabadelvű párt komplottszerií magatartása mindig meghiúsítja azon mozgalmakat, a melyek A „Pécsi Közlöny“ tárcája. [ rr Ossssel. Hervadó természet a te pusztulásod Úgy fáj a szivemnek, Lombhullató fáid, mezetlen berkeid Halálról beszélnek. Néma csend, nehéz köd ül a puszta tájon Elhalt minden élet, Mint az én szivemben üdvöm, reménységem j Eltűnt, semmivé lett. Csakhogy teneked volt módod a megérett Aranyos kalászban; Megálmodott üdvöm óhajtott gyümölcsét En sohasem láttam. Szép a te halálod, nyugovóra hajtod Áldott deres jódét, Mig üde tavaszszal mint mosolygó gyermek Álmából fölébred. De az én reményem zöldelő vesszeje Eltörött felében. S mint a letörött ág sebhelyén a nedvek Szivárgott a könyem. A szomorúságnak sűrű ködfelhője Nehezült szivemre ; Leszek-e még boldog? . . Levél hull ölembe, , Nézem eltűnődve. '■ Hideg őszi szél fú tarlóuak fölötte, Megrázza a fákat, És a csévefosztott nagy kukoricásban Hirtelen zaj támad. Verebek surrannak meg-megszállva itt-ott S aztán újra csend lesz .. . Mint nyugtalan szívben csillapult viharra, Vagy csak álom mind ez? .. . Virág Ferenc. Temetőben. Az alkony ráborult a temetőre. Az első csillaggal ott fönn kigyult az első gyertya alant s utána a többi száz és ezer. A temető fölött reszkedni kezd az a világos fényöv, melyet a sirokon kigyűjtött emléklángok ezre fest a levegőbe. Jól esik ; ilyenkor a temetőben járnom, talán akad j olyan senki sirdombja is, a mely fölött én j I gyújthatom meg a kegyeletes emlékezés I I lángját. Hiszen halottak napja van, azoké j j is, a kikről senki sem emlékezik. Elnézem az embereket, de azok ma j ' olyan szomorúak, szótalanok .... Elfordí­tom tekintetemet a márványlapokra és el­gondolkozom : Hány szomorujáték végső katasztrófáját rejtik e márványlapok, váj­jon hány szomorujáték folyik odakinn az életben, melynek e sirok egyike-másika jelentőségteljes epizódját képezi! A márvány pedig néma, mindent el­rejt. Nem tudnak arról a tragoediáról má­sok, mint talán a legközelebbi rokonok. S ez jól van igy, mert az emberi kajánság még tán ott sem hagyna békét a sokat zaklatott szívnek abban a csöndes biro­dalomban. Mennyi gondolat, mennyi érzelem, mennyi sötét sejtés fordul meg az ember agyában, mig bejárja a temetőt. Én már bejártam néhányszor. De még mindig visszatartott valami. Mintha csak vonzottak volna azok a szomorú arcok, azok a fájdalmas sóhajok, csak ragadt ma­gával az emberáradat. Végre kifáradva a sok bolyongásban, egy padra lelepedtem. A szomszédban pici sirhalom emel­kedik. Egyszerű fakereszt jelöli a helyet, mely alig nagyobb egy vakondtúrásnál. És mégis mennyi örömet, mennyi édes re­ménységet zár magába ! És mennyi bánat, mennyi szomorúság árad ki belőle ! latoid

Next

/
Thumbnails
Contents