Pécsi Közlöny, 1895. november (3. évfolyam, 138-149. szám)

1895-11-03 / 138. szám

k az általános érdekek előmozdítását von­hatnák maguk után. Várakozásaink a konzervatív elem kezdeményezésére nézve kezdenek végre teljesülni. A mindenki által annyira óhajtott hitelszövetkezetek lassacskán megalakulnak. És az eféle hitelszövet­kezetek megalakításához nem is kell nagy fáradság, hanem csak céltudatos eljárás. Az ily szövetkezetnek tagja lehet minden kisgazda, a­ki csekély havi járulékaival igyekszik fenntartani a tartalékalap egyensúlyát s azon nagyszerű kedvezményben részesül, hogy míg egyrészről felmondhatlan kölcsönt kap, addig másrészről az év­végi számadások után kimutatott több­letből a befizetés arányában részesül. Ha sikerül ezen hitelszövetkezeteket mindenütt meghonosítani, akkor a kis­gazdának többé nem kell az uzsorá­sokra szorulnia, vagy a tőzsdeügynö­kökre, kik az amúgy is káros határidő­üzletekkel a tudatlan és jóhiszemű népet hálójukba kerítik. Csak a fővárosi, roppant nagy tartalékalappal rendelkező pénzintézete­ket részesíti a kormány különböző ked­vezményben s igy ezek azon helyzetben vannak, hogy olcsóbb kölcsönöket ad­hatnak ; de mit használ ez a vidéki kisiparosnak, a­kinek, ha kölcsöneit a fővárosi pénzintézetektől szerezné, a költség miatt talán drágább lesz kölcsöne, mint ha a vidéki pénzintézetektől venné fel azt. Tegyen már valahára az állam is valamit a kisgazdák érdekében, mert jó lesz megszívlelni azon igazságot, hogy az állam nem mint elvont fogalom tekintendő, hanem azon emberek ösz­­szeségének, a­kik abban laknak. Mi pedig, a­kik mindig tudtuk méltányolni a kisgazdák érdekeit és szerény köve­telményeit, legyünk kettőzött buzgalom­­­mal azon, hogy a néppártnak a kis­gazdák javát, különösen a hitelszövet­kezetek megalakítását célzó programm­­­­pontját mielőbb megvalósítani igyek­­­kezzünk.­­ - Szommer Gyula: „Pécsi Közlöny | HÍREK. Pécs, 1895. november 2. Frigyes főherceg és neje Izabella­­ főhercegnő ő fenségeik — mint tudósítónk­­ jelenti — három napig időztek Bellyén, s­­ ennek ódon kastélyából kirándultak a ko­­­­pácsi tavon rendezett halászat megszem­­­­lélésére, mely valóban bámulatos ered­­­­ményt mutatott fel; egy fogással közel 300 méter mázsa halat húztak ki. A fenséges asszony ennek különböző jeleneteit pilla­natnyi fénykép-felvételekkel örökítette meg. Másnap a kőröserdőn építendő vadászkas­tély helye lön végérvényesen megállapítva.­­ Csütörtökön a bellyei rétben szalonkára vadásztak és pedig a főhercegnő a legtöbb szerencsével, mert ő egyedül lőtt két sza­lonkát. Az udvari ebéden a kíséreten és Is Pfeningberger és Ruzsovics erdészeti tisz­­­­teken kívül a bellyei plébános, Koch Ede­­ volt hivatalos. A fenséges vendégek an­­­­­nyira megkedvelték e kedves vidéket,­­ hogy „a viszontlátásra decemberben“ ígé­­­­rettel búcsúztak el a bellyeiektől, kiket kedvességükkel egészen elvarázsoltak. A kegyelet. Sok esőzés után teg­nap végre derült őszi napban gyönyörköd­hettünk, a­mi lehetővé tette, hogy a szo­kásos gyászpompát a temetőben akadály­talanul kifejthették az elhunytak f­egyeletes hozzátartozói. Úgy a felső, mint a két­­ alsó sirkert a budai külvárosban egész­­ délután, de kivált este 6 óra körül általá­nos népvándorlás célpontja volt. A hanto-­i­kát gondos kezek feldíszítették és mécsek­­ gyultak ki rajtok. A legfényesebben mégis­­ az uj temető ragyogott, mert ez rejti a legtöbb még be nem hegedt seb fájó tövi­seit. — Már a régieknél nagy véteknek tartották a sírhelyek megsértését és a törvény „szentnek“ mondta a helyet, ahol az elhunyt emberek testei nyugodtak. Alig volt oly kegyetlen népség, mely a teme­tőket tiszteletben ne tartotta volna. Külö­nös gonddal temetkeztek az athéniek s ha valamelyik hadvezér elmulasztotta a hábo­rúban elesettek testeinek a tisztességes te­metést megadni, azt halálra ítélték. A ma­cedónoknál nem volt ünnepélyesebb katonai kötelesség, mint az elhunytak eltemetése.­­ A zsidók törvényében benne volt, hogy az elesett ellenfél halottait el kell temetni. — Az egyiptomiak, kik a lakházzal nem sokat törődtek, bámulatos költséget és a legnagyszerűbb pompát fordították sírbolt­jaik építésére — tanúi ennek a ma is látható pyramisok — mert úgy voltak meggyőződve, hogy a sírok a holtaknak örök lakásai ... az élők lakhelyei pedig csak a rövid ideig tartó élet szállóhelyei. Ők tehát annak az eszmének, hogy földi pályánk vajmi rövid az örökkévalósághoz képest, művészi alkotásokban adtak kife­jezést, s ez minden esetre méltóbb is volt a gondolat nagyságához mint az egyszeri kálomista kántor búcsúztatója, mely ily­­képen kezdődött: »Az ember élete a fűhöz hasonló . Ma kihajt, holnap leharapja a ló . . .* A perzsák viaszszal kenték be halot­taikat, hogy fenmaradjanak. Náluk a gyá­szoló rokonok fenyiratkoztak. A legtöbb ókori népnél szokásban volt, hogy oly eset­ben, mikor az elhaltnak szülei már nem éltek , sirató asszonyokat fogadtak fel pén­zért, kiknek aztán kötelességök volt a te­metési menetben a sírást és jajveszéklést végezni. A régi felfogás szerint tehát csak a szülő képes a legőszintébben gyászolni, ellenben a gyermek saját szüleinek halá­lát ennyire fájlalni sohasem tudja. Hány­szor érezzük mi is hiányát a pogány ii­ Előtte áll egy gyászoló alak, kézen fogva egy ötévesnek látszó gyermeket, ki mosolygó arccal nézi a sirkant közepén égő csillagot. Az anya leborul, átöleli a halmot, mely vesztett reményét zárja magában, és csendesen zokog . . . Pali leveszi tekintetét arról a csillag­ról és átöleli zokogó anyját. — Minek sirsz anyuskám ? Katica égben van, hiszen azt mondtad, követ­jük őt . . . — Követjük szerelmem. Csak légy csendesen, imádkozom a Katicáért, meg az édes .... Az anya elhallgatott A fájó érzés el­fojtotta az utóbbi szavakat, miket mon­dani akart. Miért is jut mindig eszébe élté­nek átka, csak egyszer tudná fejéből ki­verni. — Hasztalan. Elvonulnak előtte a régi kének. Először megjelenik előtte, telve epedő, édes szerelemmel és a magas, fér­fias alak lelke eszménye lett és akkor fia­tal észszel azt gondolta, hogy nélküle nem élhet . . . Azután rövid, kimondhatatlan boldogság következett, de nem tartott so­káig. Az élet más oldalról mutatta be ma­gát a szegény nőnek, mint ő azt fiatal szívvel álmodta. Egy zord téli reggelen­­ arra ébredt, hogy egyedül van két szerel­­­­mével, meg kisérő gyanánt ajánlkozott a kétségbeesés . . . Azóta hosszú idő múlott el, de e hosszú idő alatt a jó Isten megáldotta két keze munkáját, melylvel megszerezte leg­alább a mindennapit .... A kanton végsőt pislogott a gyertya, lobbanása fényt vetett a felirat utolsó sorára: „Nyugodjék békével“ — Jér haza — sir föl az anya és siró hangját elkapja a sirító őszi szél. A temető csendesedik, a hazasietők lépte alatt zörög a haraszt. Ekkor egy komor tekintetü, magas férfi­alak közeledik a sirhoz. Megáll és átható tekintetét a gyászoló alakra szegezi. — Anyus, anyus — nézd, az apus itt ... . — Jolán!­­— szólal meg az alak, mély töredezett hangon. A nő megrezzen. Hallotta a hangot, a melyben benn volt a múlt összes kese­rűségének emléke, összes bánata, de egy nem volt benne­ a jövő reménye. Szerette azt a férfit nagyon, s most úgy érezte, hogy megtudna neki bocsátani. — Sándor! — szólal meg szelíden. Az erős férfi lerogyott előtte. — Jolán, legyen tanúm gyermekünk szelleme, hogy jó leszek, hogy bát nem okozok soha többé ! . . . A nő megilletődve nézte a térdelő alakot. Ránézett fiára, ki mellette térdelve, összekulcsolt kezekkel, áhitattal nézte a rég látott apóst — azután nézte, nézte a hasonlatosságot, megismerte benne gyer­mekének atyját és megeredt a könyv, az öröm könye .... Egymásba olvadt a két kar, a kis­fiú meg nézte, mint vet a gyertya utolsó fénye lángot kis testvérkéje sírdombján, azután lassú sistergéssel végleg kialszik . . . * * * A temető lassan-lassan megnéptele­­nedik, a sírokra síri csönd ül, a szív meg­fázik. Elindultam én is, de megindultan, könyezve , szivem meg fölmelegedett azon gondolatra, hogy van még az emberekben szív, a szívben szeretet, mely visszahozza a családba a boldogságot! . . . Polgár János, 1­895. november 3.

Next