Pécsi Közlöny, 1897. május (5. évfolyam, 49-61. szám)

1897-05-02 / 49. szám

2 — Más idők, más erkölcsök. Meg változtak az idők nagyon. A régi, egyszerű elégültség helyébe a sok igényű hiúság lépett s ennek ostroma alatt szétmállott nem egy jellem, meggyőződés, mely a hajdani Magyarországnak, a régi magyar nemzet önbizalmának erős támasza volt. Nem boldog a magyar többé. Veszedelmek fenyegetnek, a kedélyek harcának jelei mutatkoznak. Közömbösséggel, tétlenül nézzük e fejleményeket és ezen flegma az erkölcsi vonásoknak hihetetlenül gyors apadására vall. Kidd, a híres természettudós, akire büszke Anglia, legutóbb megjelent a társadalmi fejlődést tárgyaló művében nyíltan és határozottan jelenti ki, sőt be is bizonyítja, hogy minden fejlődés az erkölcsi haladástól függ és pedig attól, mely vallásos alapon nyugszik. Ha ez így van — pedig ezt nem cáfolta meg senki — akkor mi ugyan legfölebb lefelé haladunk, mert a morál minálunk csakugyan nincsen napirenden. Az átöröklött jelszó szerint »édes és dicső a hazáért meghalni«. Mostanában halálunkat ugyan nem követeli a haza ügye, de elpusztulunk elevenen. Rákócy hű jobbágyainak örökébe Galicia salakja költözik, míg azokat, akikben van szív, nemes törekvés, merészen háttérbe szorítják a politikai élet porondján az önös célú, províziós epigonok. A szocializmus és a kormány. Május elseje (a szocialisták ünnepe) alkalmából a Bánffy-kabinet félhivatalos kőnyomatosa, a Budapesti Tudósító, bizonyára a kormány megbízásából, arra a nagy dologra határozta el magát, hogy eltünteti a szocializmus, különösen a mezőgazdasági szocializmus veszedelmét Magyarországból. A miniszteri sugalmazásoktól mérsékelt fantáziájú hivatalos kőnyomatos, rövid emlékező tehetségével megfeledkezve a hódmezővásárhelyi zendülésről, a békési zavargásokról, egyszerűen kijelenti, hogy Magyarországban tulajdonképpen nincs is szocializmus, mert az illetékes körök, már tudniillik a főispánok a helyszíneken szerzett tapasztalataik alapján azt a meggyőződést szerezték, hogy a szocialisták valami varázsszóra egyszerre annyira megszelídültek, hogy május elsejére semmiféle nagyobb szabású mozgalomra nem készülnek, a mezei munkások pedig a kellő szervezet iránya miatt nagyobb szabású mozgalomra, például aratási sztrájkra, egyáltalán képtelenek. Ha jól emlékszünk, pedig jól emlékszünk, a képviselőház nyilvános ülésén Tallián Béla, volt békési főispán, most képviselő, egészen másként állította előtérbe a helyzetet. Egy hosszú beszédben, szintén főispáni tapasztalataira hivatkozva, bizonyította be, hogy Békésben és általában az egész Alföldön teljesen szervezett parasztszocializmus van, mely annyira magában hordja a veszedelem csíráit, hogy annak elfojtására Tallián a karhatalom igénybevételét ajánlotta. Most már az a kérdés, hogy Tallián Bélának, vagy a félhivatalos kőnyomatosnak van-e igazsága. Mert ha csakugyan nincs szocializmus az Alföldön, akkor igazán kár egyes helyekre katonaságot kivezényelni, csendőrőrsök létszámát fölemelni, gyülekezéseket eltiltani, szóval olyan intézkedéseket tenni, melyeket csak rendkívüli körülmények tesznek indokolttá. Vagy az a célja talán ennek a sugalmazott közleménynek, hogy ismét félrevezesse a közvéleményt, hogy im van egy hatalmas kormány, mely a Búd. Tud, egy pár tollvonásával eltörölte a szocializmust Magyarországból ? Hát meddig vezeti félre? Addig, amíg valójában kiüt a zavar, a zendülés, megdördül a csendőrfegyver, hirdetve, hogy volt az országnak egy kormánya, mely ahelyett, hogy békés, tapintatos módon igyekezett volna orvosolni egy közismert bajt, letagadta annak létezését s hagyta a veszedelembe sodorni a szegény félrevezetett népnek százait, vagy talán ezreit. Ha másnak nem, hát a Bárffykormánynak van ehhez lelkiismeretű. — A szentpétervári magyarok. I. Ferenc József királyunknak a szentpétervári osztrák-magyar kolónia diszfeliratot nyújtott át az orosz fővárosban. Az átnyújtó küldöttség tagjait természetesen előre be kellett jelenteni az ottani nagykövetségünknél, mely jónak találta a jelentkezők közül oly egyéneket kiválasztani, kiknek egyedüli érdemük, hogy milliókat spekuláltak össze maguknak az orosz börzén, eltekintve attól, hogy a »Magyarország« szentpétervári tudósítójának jelentése szerint becsületük nem teljesen kifogástalan. A tudósító személyesen ismer egy tartalékos magyar honvédtiszt,ki idejekorán tett lépéseket, hogy a fogadtatásban részt vehessen. Katonai meghatalmazottunk a követségnél mindent megígért, minek folytán az illető honvédtiszt költségeket nem kimért, hogy a magyar hadsereget méltó külsőben képviselhesse. A legutolsó pillanatban azonban értesítették, hogy nem lett fölvéve a küldöttségi tagok jegyzékébe. Helyébe ugyanis egy dúsgazdag börziánert választottak, a lipótvárosi generációból. Felesége, leány korában, ismert lipótvárosi szépség volt. Ez, és börziáner társai, képviselték Szt. Pétervárott a magyar típust, amely hogy elég keleties volt, képzelhető, tudok meglenni. De tudtam előre, mert otthon, mielőtt útnak indultam, azt mondották : nem leszek szerencsés utamban ! S képzeld csak miért mondták?! Hát egy jó nénike kívánt először »szerencsés utat«. Ez pedig állítólag sohse jelent jót! Bizony nekem sem jelentett jót. Ugyanis kalauzom — már t. i. a vonaton levő konduktor — azt merte megkockáztatni, hogy ma már több vonat nem indul Prága felé, pedig az én utam Prágán, Drezdán, Berlinen át Hamburgig vezetett, s onnét egy kis kerülőn Wittenbergának, Magdeburg, Hallé és Laposon keresztül tértem vissza. Pedig hát indult ám fél 11 órakor. Csakhogy ezt nem tudtam akkor este, s így mit lehetett tenni, mint hogy elhajtottam az állomáshoz legközelebb levő Hotelhez. Másnap reggel 8 órára mondta a kalauz, hogy indul a vonat. Ez sem volt igaz. No ekkor már igazán mérgelődtem, s ha minden kalauz ilyen ostoba lenne, akkor legjobb volna egy kiállítást rendezni belőlök! Legalább ha akkor én rám bízták volna, mérgemben meg is tettem volna! Egy napig vártam tehát Bécsben. Képzelheted, hogy éreztem magamat ennyi német sógor között én, aki németül nem tudok. Valamit pötyögtem amúgy magyarosan ! No de bámultak is nagyon, mert hát nekem erős akaratom volt — kedves nővér — Göthével versenyezni. Hogy boldogulni mégis tudtam, azt csak az én volt szigorú professzoromnak köszönhetem. Igaz, hogy sokszor kifakadtam, mikor a feladott emlézéseket kellett bevágnom — de most látom, minő haszna volt. Különben nagyon szerettem, szeretem most is és mindig, hisz tudom, olyan jól esik, ha régi tanítványai hálás szívvel gondolnak reájuk. Pedig a hálára ők — sajnos nem igen számíthatnak ! Egy kis epizód is eszembe jut, mely német óra alatt történt. Bejön jó kedvve a német professzorom Gyula napján. Megjegyzendő, legtöbbnyire németül beszélt diákjaival, különösen velem szeretett beszélni, mert tetszett neki az én borzasztó nyögdécselésem, míg egy német mondatot ki tudtam mondani. Most is németül szólított fel, hogy a mellettem ülő Gyula kollégámat köszöntsem fel, minthogy névnapja van. Volt persze ijedelem. No mindegy — gondoltam — majd valahogyan csak kivágom magamat. Nagy ékesen felálltam s elkezdtem németül: Kedves Gyulám! Meghatottságról beszélni nem tudok. Élj soká ! Persze volt nevetés e szerencsés kibúvás felett ! De mindez elmúlott — ma már csak egy kedves emlék, melyben gyönyörködni tudok. S ezt azoknak a jó tanáraimnak köszönhetem, kik sokat vesződtek velünk. Isten fizesse vissza fáradtságaikat. Legelső teendőm volt meglátogatni a nagynevű magyar prímás, Pázmány Péter alapította »Pazmaneum«-ot, papnevelő-intézetet, ahol az én kedves kollégáim is hallgatják a teológiát. Igazán úgy örültem, hogy kellemes meglepetést okoztam volt társaimnak. Körülvezettek az egész épületben, amelynek belseje otthonias s barátságos. Itt lehet valóban nyugodtan élni, és a komoly tudományokat kedvvel művelni. Kis kápolnája aranyos, szinte hozza valami az embert az imádságra, hisz oly nyugodt szívvel és lélekkel lehet itt imádkozni, hogy az ember nem kívánja elhagyni e kedves helyet. Úgy tűnt fel — édes nő■vér — e nagy osztrák fővárosban ez intézet, mint egy kis oázis, ahol magyarok 1817. május 1. „Pécsi Közlönyi Közvélemény. (A. É.) Nem speciális közvéleményről szólunk, hanem általában magyar közvéleményről, mely most teljesen szünetel. Hisszük, hogy szünetel, mert ha nem úgy volna, bizonyára lehetetlenné tenné ezt a mai korhadt rendszert, mely gazdaságilag milliókkal meg milliókkal károsítja az országot, erkölcsileg és politikailag pedig valósággal tönkre teszi. Semmikor sem érezhető a politikai élet pangása annyira, mint mikor általános gazdasági érdekek forognak szóban. A politikai jogokat nem mindenki tudja használni, ezek nem is mindenkinek vannak rendelkezésére, ezért nem is mindenki tudja felfogni érdeküket és fontosságukat. A jogi kérdésekhez kevesen értenek, azoknak egy vagy más