Pécsi Közlöny, 1897. augusztus (5. évfolyam, 85-98. szám)
1897-08-01 / 85. szám
V. évfolyam. Pécs, 1897. vasárnap, augusztus 1. 85. szám. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP, Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Egész évre .... 6 frt. II Negyedévre 1 frt 50 kr. j Félévre ...............3 frt. ] Egyes szám ára 4 kr Hirdetések elfogadtatnak. A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányai János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a he. nyomda épületébe. Válasz. Keddi számunkban Kodály József és többen nyilatkozatot tettek közzé, melyben Fuchs Ádám úgynevezett „filozofáló iránt figyelmeztetik, hogy elégtételt vesznek maguknak rajta, ha katolikus hitelveiket még egyszer becsmérelni fogja. A Pécsi Napló erre előáll és Fuchsot az égig magasztalva, védelmébe veszi őt, vallásellenes cikkeit üdvöseknek mondja, a mi eljárásunkat pedig, melylyel Kodályék nyilatkozatának helyet adtunk, inkorrektnek bélyegzi. Tiszta meggyőződésünkből mondhatjuk a „P. N.“-nak, hogy Fuchs Ádám cikke nem ártatlan bölcselkedés, hanem formális vallássértés, vallásháború is, mert ő belenyúl a katolikus egyház hittitkaiba és észellenesnek nyilvánítja azt, amit hinnie minden igazhivő katolikusnak vallási kötelessége. Mi igenis hisszük, hogy egyházunk birtokában van a kinyilatkoztatásnak s e hitünkhöz a P. N.-nak semmi köze nincs, mi hihetünk amit akarunk, anélkül, hogy valaki emiatt megtagadhatná tőlünk az „egészséges ész”-t. És ezt megcselekedte Fuchs úr, amit bizony zsebrerakni nincs kedvünk s nem is muszáj. A cikkező itt oly térre lépett, mely szent és sérthetetlen. Amit ő kíméletlenül megtámadott, az nem külső vallási kérdés, az katolikus hitelv, az egyháznak belső szent ügye, hitágazata, tanítása. Ezt nem lehet sárba rántani, ezt nem szabad megalázni. Szent hely az, melyre Fuchs a lábát tette. Itt csak hinni vagy nem hinni lehet — becsmérelni, ócsárolni nem, mert millióknak hitét és meggyőződését képezi a hitszabály, milliók lelkiismeretével pedig senkinek sem szabad dobálóznia. Fuchsnak jogában áll hinni és jogában áll nem hinni, de nincs jogában esztelenségnek deklarálni és megcsúfolni azt, amit hinni megszámlálhatlan milliók lelkiismereti kötelességeknek ismernek s vallanak. A Fuchs által meghurcolt katolikus hitszabály a mi szentségünk, a mi thóránk, melyet megvédelmezni tartozunk minden támadás ellen. De van Fuchs urnak is kötelessége, az tudniillik, hogy hitbeli meggyőződésünket respektálja és vallási t érzületünk iránt kimélettel legyen. Kell, hogy a hivő katolikusok lételét tudomásul vegye s magát ehhez alkalmazza. Ha ezt megteszi, ha irántunk van annyi tekintettel, amennyit emberek irányában tanúsítani köteles, akkor meddő, haszontalan és céltalan vallási szőrszálhasogatásából ki fog hagyni minden olyasmit, amivel tételes hitágazatokat, s ezzel a lelkiismeretet, a szent meggyőződést sérti. Igaz, vannak könyvek, ahol a Fuchs-féle ideák olvashatók, másként Fuchs úr nem jött volna abba a helyzetbe, hogy ezeket az ideákat hirdesse. Ám jó, ha nevezett, az elérkezett a volapiik-valláshoz, mely szerinte a nagy földkerekségen mindenkinek való, adja ki volapiik-bibliáját könyvben, a könyvet aki akarja majd a kezébe veszi s olvassa, de az újságot kézhez kapják olyanok is, kik az excentrikus elvekben vallásuk sérelmét, meggyőződésök provokálását látják s kézhez kapják serdületlen személyek is, kiknek lelkületében a cikkező rombolást visz véghez, pedig ezen olvasók ezt nem is óhajtották, se nem keresték. A napisajtónak nem lehet föladata a vallási nézetekben turkálni. A nyilatkozatnak azért adtunk helyet — mégpedig a legkeményebb kifejezések törlése után, mivel ezáltal megelőzni és kikerülhetővé tenni kívántuk a Fuchs urat érhető kellemetlenséget ; legalább föltesszük róla, hogy A „Pécsi Közlöny“ tárcája. A felügyelő (inspreiens.) (Dreifus Á. elbeszélése után) Fordította: Amberger Márton. Máskor a Théátre Gymnaseban akadt dolgom. Arról volt szó, hogy............De miért ne vallanám meg ? egy kéziratomat akartam visszakérni, melyet már néhány hónapja benyújtottam. A színpadra és az első felvonás végén jöttem. A színészek öltözőjükbe siettek s az összekötőajtón át, mely a nézőtérről a színpadra vezet, jött az igazgató két férfival. Feléje mentem és megmondtam idejövetelem okát. Hosszas gondolkodás után azt mondta: »Egy kézirat? Öntől kézirat volna ?« »Nem tetszik reá emlékezni ? A címe :« »Igen, igen, nemde egy három felvonásos ? Tudakozódjék Rosevalnál.« »Rosevalnál ?« »Igen, én az imént adtam neki át egy csomó kéziratot, az öné is köztük van.« Először hallám e férfiút említeni, kit oly nagy bizalomra méltattak. De az igazgató nem hagyott időt további kérdésekre, hanem távozása közben még odaszólt : “Igen, mint mondom, tudakozódjék Rosevalnál.« Közelebbi felvilágosítást akartam kérni, de egy dekoráció, melyet hirtelen közénk toltak, megakadályozott ebben. Én visszaléptem, de szerencsétlenségemre nekiestem egy díszítésnek. Alig, hogy magamhoz tértem ijedtségemből, már megint baj fenyegetett, egy irtózatos nagy ablak képében, melyet két színházi munkás hurcolt. Az egyik rám szólt: »Vigyázz!« Rémülve tértem ki, mégis majdnem pórul jártam, kis híjjá, hogy egy kandallóba nem estem. »Félre inneni« hangzott megint mellettem. A munkás felé mentem és kérdeztem: »Merre találhatnám meg Roseval urat ?« A következő pillanatban azonban már eltűnt az emberem és egy másik kérdező : »Roseval ur ? Az inspieiens? Itt jön épen. Ott ni, az a körszakállas ur az.« Siettem a megjelölt úr felé. Igaz ugyan, hogy körszakást viselt, de az oly ritka, majdnem kopasz és össze-vissza tépett volt, hogy egész megjelenése egy szerencsétlen szenvedőre vallott. Köszöntem neki s kérdem : »Roseval úrhoz van szerencsém?« — »Igenis,« felelt nyugtalan tekintettel és heves mozdulattal, »miben lehetek szolgálatára ?« »Uram, kéziratomat szeretném visszakapni, melyet............!» Roseval úr nem hagyott kibeszélni. »Õ igen, helyes, szíveskedjék csak egy percig várni.« Ugyanabban a pillanatban odaszólt valakinek : »Jumeau, csengetett már?» »Szolgálatára, felügyelő úr, már kétszer.« »Készen van-e már Mad. Alban?« »Még nem, ő azt tartja, hogy reáér még.« »A szerencsétlen, »vág vissza Roseval, »hisz’ ő kezdi meg...........Ugyan mondja meg neki............De mégse, majd magam megyek . . .« Ezen szavakkal már rohant a női