Pécsi Közlöny, 1899. február (7. évfolyam, 15-25. szám)

1899-02-05 / 15. szám

i »PÉCSI KÖZLÖNY* 1899. február 5. földmivelési miniszter ígért s mely hivatva lesz kimutatni t kis-birtok terheit akkor látni fogjuk, hogy reánk is alkalmazható, hogy a tőke minden percben rátehetné kezét a mezőgaz­daságra. Egyleti élet. Ily című cikk jelent meg a minap e lap hasábjain Aulik Dávid tollából. Nem hagyhatom szó nélkül. Nem az ellenmon­dás viszket-egsége adja kezembe a tollat, a cikk meglehetős árnyba vonja azon egy­leteket. melyeknek egyházmegyei elnöke, püspököm kegyességéből, én vagyok. Sok magyarázásu leckét tartalmaz, mely az egy- í letek élén álló elnököknek szól. Soraim célja nem a cikkíróra *), hanem azokra teríteni a vizes lepedőt, kiknek hanyagságán múlik ; az egyleti élet fölvfcágzása. A cikkíró oly egyletet vett föl mintául — talán az egye­düli, melynek beléletét ismeri — a mely egylet egyházmegyénk területén, mint ilyen az utolsók közé tartozik. Bizony nem ne­héz olyanhelyen nagyon komoly Hangokat) hallani. Áhalanosságban azután kimondani: hogy az egyes mesteremberek félnek a legényegyleti tagoktól, oly állítás, melynek] igaz voltát nagyon nehéz volna bebizonyítani. (Nem is általánosan állította ezt a cikkíró, i hanem csak ama helységre vonatkozólag, a hol ő elnökként működött Szerk ) Én, ki Isten kegyelméből 6 esztendeig kapálgatok az Urnák eme szőlejében, egész bátran kivágom az ellenkező állítást: egyes mesteremberek kiválóan kegyelik a le­gényegyleti tagokat. Nem rég Pécsett Klein J. asztalos műhelyében jártam, a mester protestáns, valami 14 emberrel dolgozik óriási helyiségben. Nekem ott öt legény­egyleti tagom dolgozik, kiket úgy szeretek mint az apa gyermekeit. Azon kérdésemre, hogy nincs e a mesternek valami panasza, azt a választ nyertem : Uram, soha jobb *) Igen sokan vannak, kik nevöket a cikk alá írhatták volna. munkásaim nem- voltak. Ez a mester él és nem egyedüli ily gondolkozással. Az is nagyon merész állítás, hogy a legényegyletek (a rosszul vezetettek néme­lyike. Szerk.) pazarlóvá teszik tagjaikat. Mire valók azok az egyleti takarékpénz­tárak ; és biztatja jobban őket takarékosságra valaki mint az egyleti elnök ? Tudok egy elnököt, ki a karácsonyfára mindegyik egy­leti tag számára az aranyozott diók meilé egy egy postatakaréktári könyvecskét tett. i Egy jegyzőtől meg azt hallottam, hogy a mióta legényegylet van a községben, azóta járnak az iparos-ifjak tisztán és egész ruha-) ban. Annak előtte beitták. Hogyan is lehetne j pazarlóvá, ha ép szombat és vasárnap este j kötelessége az egyletben megjelenni, hol az elnök társaságában nem lehet azzá. De utána ? Az is nyereség, ha 10 óráig nem verte el a pénzét, ezalatt sok jó dolgot hall és mégis tartózkodóbbá lesz. Nem rég egy tag arcáról leolvastam, hogy előtte való ejjel korcsmázott s ő elég bátor volt még vele gyerek módon dicse­kedni. Mondtam neki valamit, nem tudom mit, de azt tudom, hogy azóta nem zavarta és rontotta a levegőt az e yletben. Oly egyesületben, hol a jó fiukat kiüldözik, az egyleti élet teljesen pang, mert egyleti szel­lem, szeretet ismeretlen dolgok ott. Az olyan I egylet természetesen nem életképes, mert j azt tűrni nem szabad, hogy egyleti helyi­ség cégeres lumpok tanyája legyen. Az, j hogy fizetés fejében sem dolgoznak tovább, j gyönge érvelés, ellenbizonyítására nem vá - í lalkozom. Abban nagyon igaza van a cikk- ! írónak, hogy a vallás gyakorlása akárhány í helyen gyönge. Ha cikkíró tudná, mily vita folyt le két évvel ezelőtt Bpesten a köz­ponti ' legényegyesületben nagygyűlésre ösz- szejött legényegyleti elnökök között, enyhéb­ben Ítélne. Ne tessék hinni, hogy mi egyleti elnökök oly vakok vagyunk s ily nyílt se­beket nem látunk ; vagy hogy azok nekünk nem fájnak. Ha valakinek, nekünk. Csak­hogy meggondoljuk, hegy akárhányszor már romlott anyagot kapunk, ez mindjárt szentté nem lesz ám. Itt türelemre, szere tetre, gyöngédségre, tapintatra van szükség és sok más kell Isten kegyelmén kívül, hogy ezeket megmentsük a becsületes életnek. Az, hogy az egyleti tagok vasárna­ponként zászló alatt templomba vonuljanak, képtelenség. De miért követeljek iiyesm it, ha látom, épen városokban, hogy ennek ez a templom van közelebb, a másiknak az az idő alkalmasabb az istentiszteleten va ló részvételre. Mint Ítélne a kedves cikki ró olyan elnökről, ki, mert 80 egyleti tag kö­zül húsz nem igazolja a húsvéti sz. gyó nás elvégzését, föloszlatná az egyletet. „Tekintve az általános eredményt, nem érdemes egyleteket alakítani. így a többség és méltán.“ Erre szavam nincs, jobb a hallgatás. Mi tudjuk egyleti elnökök, hogy nem rosszban fáradozunk s hogy a jó Isten meg fog jutalmazni azon csekély eredményért is, melyet fölmutatunk, annál inkább, rrinéi bizonyosabb az, hogy ma­gunk: a maradunk elveinkkel és egyedül viseljük a nap hevét es terhet. Könnyű ítélni, dolgozni eredménynyel nehéz, ezt jobban bizonyára nem látja be senki sem, mint épen a cikkíró, ki szintén — mondjuk igy — volt oly szerencsés, hogy néhány hónapig vesződött egy egy tette*. Isten áidja meg érte. Ha a cikkíró helyzetünkben volna töobet tenne, mint sokan, kikben nem ke­vesebb a lelkesedés, de kevesebb a szerencse. Ha azonban ugyanolyan ellenvéleineny- nye! kellene küzdeni, mint ,mi küzdünk, élesebb cikket irt volna, mint én. Tessék csak elgondolni fájdalmamat. Múlt év karácsonyára egy kis munkakiálli- tással akartuk megörvendeztetni mindazo­kat, kik érdeklődnek az ipar fejlődése iránt. Pécs városának, merem állítani, legjobb értésü iparosfiai mutatták be szerény fára­dozásaiknak gyümölcsét. Elmentünk sze­mélyesen a főispán ur Ő méltóságához, meghívtuk az alispán ura!, polgármestert, rendőrfőkapitányt, iparkamarai elnököt stb. és úgy örvendeztek az ép fiaim, hogy a város legfőbb urai megtisztelik az egyletet és ... a nevezett urak közül senkit sem 3i„'Pécsi Kvzlcny“ tárcája. Friedstein zászlaja. A vándor fellegekkel ölelkező bércek ormán viharral dacolva áll Friedstein büszke várfala. Századok küzdelmét látta e néma tanú, századok pompáját élvezék a hallga­tag kövek. Ma puszta minden itt, csöndes, el­hagyott a vár, csak néha-néha, mikor ki­váncsi emberek jönnek a szikla alá, látni a nagy Wallenstein ősi hajlékát, visszhang­zanak újra a vén falak. Hajnal hasadt mikor a vár tövébe értem s szótalan merengett lelkem a nagy idők ez emlékoszlopán. Égett bennem a vágy, látni belsejét, színhelyét az esemé­nyeknek, melyekről ma már csak a törté­nelem beszél s a szájról-szájra járó monda regél. Körüljártam a meredek hegyet, hogy alkalmas útra leljek, mely a szirtre fölve­zet, De hiába kerestem. Meg kelle másznom az uttalan bérceket s órákig tartó, fáradsá­gos kapaszkodás után ott állottam a bástya előtt. Vizsga szemekkel kutattam a rés után, melyen át belsejébe juthatok. De nem találtam ott egy arasznyi rést, csak messze fönn, elérhetetlen magasban tátongott nyitva a rég ledőlt felvonó hídnak fűvel benőtt kapuhelye. Vissza kelle térnem anélkül, hogy láttam volna azt, mit látni kívántam. Már-már távozóban voltam, mikor egy a vár alatti sziklába vájt üregen akadt meg szemem. Tálán az odú belsejéből, kőbe vésett lépcsők utján lehet a várba jutni ! Megborzadtam bár a dohos, penészes légtől, mely betölté a földalatti tömlöcöt, beléptem mégis, űzött a kíváncsiság. A szűk réseken beszűrődő napsugár szánal­mas lakhelyet tárt szemeim elé. Kemény gránit padok, hadi foglyok durva fekhelye, százával a rozsda emésztette vaskapocs — a rabláncok erősitékei — voltak a kőterem bútorzata. Lehangolva hagytam el a bör­tönt ; láttam a kegyetlen szenvedések rémes tanyáját, de a mit kerestem, feljárót nem találtam ott sehol. És mégis kel!, hogy föllehessen menni I oda a vár fokára, hiszen ott lengenek kor­hadt rúdon egy szinehagyott zászló szellő lobogtatta foszlányai! A titokzatos útról gondolkodva tértem haza a regényes fenyvesen át. Messze benn az erdő mélyén a hűs forrás vizénél őszbe borult paraszt pihent. Szóba elegyedtem a tisztes aggastyánnal s kérdezgettem egyetmást a vár felől. El­mondta mennyien próbáltak már én előttem belsejébe jutni, de eddig még senkinek sem sikerült. Azaz mégis, egynek, beszélt to­vább akadozva az öreg könnyes szemekkel. De az is rajta vesztett. Kérésemre reszkető hangon mondta el ez egyetlennek szomorú történetét, melyet az ő szavai nyomán irok meg én. * * * Erdők koszoruzta hegyek veszik körül a fönsikot, melyen az egyszerű kis cseh falu: Jilovej fekszik. Közvetlen mellette, mindjárt ott a kertek alatt, hatalmas kris­tálytiszta tó vagyon, ez a lakosság kincse, mindene. Halász abban a faluban minden ember, megvan minden családnak bárkája, mely ott ringatódzik az ezüst habok fölött napkelettől napnyugtáig. A legkisebbik cső-

Next

/
Thumbnails
Contents