Pécsi Közlöny, 1899. február (7. évfolyam, 15-25. szám)

1899-02-05 / 15. szám

i földmivelési miniszter ígért s mely hivatva lesz kimutatni a kis­birtok terheit akkor látni fogjuk, hogy reánk is alkalmazható, hogy a tőke minden percben rátehetné kezét a mezőgaz­daságra. Egyleti élet. Ily című cikk jelent meg a minap e lap hasábjain Aulik Dávid tollából. Nem hagyhatom szó nélkül. Nem az ellenmon­dás viszket­egsége adja kezembe a tollat, a cikk meglehetős árnyba vonja azon egy­leteket, melyeknek egyházmegyei elnöke, püspököm kegyességéből, én vagyok. Sok magyarázású leckét tartalmaz, mely az egy­­í­letek élén álló elnököknek szól. Soraim célja nem a cikkíróra *), hanem azokra teríteni a vizes lepedőt, kiknek hanyagságán múlik ; az egyleti élet fölvirágzása. A cikkíró oly egyletet vett föl mintául — talán az egye­düli, melynek beléletét ismeri — a mely egylet egyházmegyénk területén, mint ilyen az utolsók közé tartozik. Bizony nem ne­héz olyan helyen nagyon komoly hangokat­ hallani. Általánosságban azután kimondani, hogy az egyes mesteremberek félnek a legényegyleti tagoktól, oly állítás, melynek­ igaz voltát nagyon nehéz volna bebizonyítani. (Nem is általánosan állította ezt a cikkíró,­­ hanem csak ama helységre vonatkozólag, a­hol ő elnökként működött Szerk ) Én, ki Isten kegyelméből 6 esztendeig kapálgatok az Urnák eme szőlejében, egész bátran kivágom az ellenkező állítást: egyes mesteremberek kiválóan kegyelik a le­gényegyleti tagokat. Nem rég Pécsett Klein J. asztalos műhelyében jártam, a mester protestáns, valami 14 emberrel dolgozik óriási helyiségben. Nekem ott öt legény­egyleti tagom dolgozik, kiket úgy szeretek mint az apa gyermekeit. Azon kérdésemre, hogy nincs e a mesternek valami panasza, azt a választ nyertem : Uram, soha jobb munkásaim nem­ voltak. Ez a mester él és nem egyedüli ily gondolkozással. Az is nagyon merész állítás, hogy a legényegyletek (a rosszul vezetettek néme­lyike. Szerk.) pazarlóvá teszik tagjaikat. Mire valók azok az egyleti takarékpénz­tárak , és biztatja jobban őket takarékosságra valaki mint az egyleti elnök ? Tudok egy elnököt, ki a karácsonyfára mindegyik egy­leti tag számára az aranyozott diák mellé egy egy postatakaréktári könyvecskét tett.­­ Egy jegyzőtől meg azt hallottam, hogy a­mióta legényegylet van a községben, azóta járnak az iparos­ ifjak tisztán és egész ruhá-­­ban. Annak előtte beitták. Hogyan is lehetne­­ pazarlóvá, ha ép szombat és vasárnap este­­ kötelessége az egyletben megjelenni, hol az elnök társaságában nem lehet azzá. De utána ? Az is nyereség, ha 10 óráig nem verte el a pénzét, ezalatt sok jó dolgot hall és mégis tartózkodóbbá lesz. Nem rég egy tag arcáról leolvastam, hogy előtte való éjjel korcsmázott s ő elég bátor volt még vele gyerek módon dicse­kedni. Mondtam neki valamit, nem tudom mit, de azt tudom, hogy azóta nem zavarta és rontotta a levegőt az é­­letben. Oly egyesületben, hol a jó fiúkat kiüldözik, az egyleti élet teljesen pang, mert egyleti szel­lem, szeretet ismeretlen dolgok ott. Az olyan­­ egylet természetesen nem életképes, mert­­ azt tűrni nem szabad, hogy egyleti helyi­ség cégeres lumpok tanyája legyen. Az,­­ hogy fizetés fejében sem dolgoznak tovább,­­ gyönge érvelés, ellenbizonyítására nem vá­­­l­lalkozom. Abban nagyon igaza van a cikk-­­­írónak, hogy a vallás gyakorlása akárhány­­ helyen gyönge. Ha cikkíró tudná, mily vita folyt le két évvel ezelőtt Bpesten a köz­ponti­­ legényegyesületben nagygyűlésre ösz­­szejött legényegyleti elnökök között, enyhéb­ben ítélne. Ne tessék hinni, hogy mi egyleti elnökök oly vakok vagyunk s ily nyílt se­beket nem látunk ; vagy hogy azok nekünk nem fájnak. Ha valakinek, nekünk. Csak­hogy meggondoljuk, hogy akárhányszor már romlott anyagot kapunk, ez mindjárt szentté nem lesz ám. Itt türelemre, szere­tetre, gyöngédségre, tapintatra van szükség és sok más kell Isten kegyelmén kívül, hogy ezeket megmentsük a becsületes életnek. Az, hogy az egyleti tagok vasárna­ponként zászló alatt templomba vonuljanak, képtelenség. De miért követeljek ilyesm­it, ha látom, épen városokban, hogy ennek ez a templom van közelebb, a másiknak az az idő alkalmasabb az istentiszteleten va­ló részvételre. Mint ítélne a kedves cikkí­ró olyan elnökről, ki, mert 80 egyleti tag kö­zül húsz nem igazolja a húsvéti szé­gyó­nás elvégzését, föloszlatná az egyletet. „Tekintve az általános eredményt, nem érdemes egyleteket alakítani, így a többség és méltán.“ Erre szavam nincs, jobb a hallgatás. Mi tudjuk egyleti elnökök, hogy nem rosszban fáradozunk s hogy a jó Isten meg fog jutalmazni azon csekély eredményért is, melyet fölmutatunk, annál inkább, m­inél bizonyosabb az, hogy ma­gunkr­a maradunk elveinkkel és egyedül viseljük a nap hevét és terhet. Könnyű ítélni, dolgozni eredménynyel nehéz, ezt jobban bizonyára nem látja be senki sem, mint épen a cikkíró, ki szintén — mondjuk így — volt oly szerencsés, hogy néhány hónapig vesződött egy egy tettes. Isten áldja meg érte. Ha a cikkíró helyzetünkben volna többet tenne, mint sokan, kikben nem ke­vesebb a lelkesedés, de kevesebb a szerencse. Ha azonban ugyanolyan ellenvélem­ény­­nyel kellene küzdeni, mint ,mi küzdünk, élesebb cikket írt volna, mint én. Tessék csak elgondolni fájdalmamat. Múlt év karácsonyára egy kis munkakiállí­­tással akartuk megörvendeztetni mindazo­kat, kik érdeklődnek az ipar fejlődése iránt. Pécs városának, merem állítani, legjobb érzésű iparosfiai mutatták be szerény fára­dozásaiknak gyümölcsét. Elmentünk sze­mélyesen a főispán ur­a méltóságához, meghívtuk az alispán urat, polgármestert, rendőrfőkapitányt, iparkamarai elnököt stb. és úgy örvendeztek az ép fiaim, hogy a város legfőbb urai megtisztelik az egyletet és ... a nevezett urak közül senkit sem *) Igen sokan vannak, kik nevöket a cikk alá írhatták volna. 31„­Pécsi Közlöny“ tárcája. Friedstein zászlaja. A vándor fellegekkel ölelkező bércek ormán viharral dacolva áll Friedstein büszke várfala. Századok küzdelmét látta e néma tanú, századok pompáját élvezék a hallga­tag kövek. Ma puszta minden itt, csöndes, el­hagyott a vár, csak néha-néha, mikor ki­váncsi emberek jönnek a szikla alá, látni a nagy Wallenstein ősi hajlékát, visszhang­zanak újra a vén falak. Hajnal hasadt mikor a vár tövébe értem s szótalan merengett lelkem a nagy idők ez emlékoszlopán. Égett bennem a vágy, látni belsejét, színhelyét az esemé­nyeknek, melyekről ma már csak a törté­nelem beszél s a szájról-szájra járó monda regél. Körüljártam a meredek hegyet, hogy alkalmas útra leljek, mely a szirtre fölve­zet, De hiába kerestem. Meg kelle másznom az úttalan bérceket s órákig tartó, fáradsá­gos kapaszkodás után ott állottam a bástya előtt. Vizsga szemekkel kutattam a rés után, melyen át belsejébe juthatok. De nem találtam ott egy arasznyi rést, csak messze fönn, elérhetetlen magasban tátongott nyitva a rég ledőlt felvonó hídnak fűvel benőtt kapuhelye. Vissza kelle térnem anélkül, hogy láttam volna azt, mit látni kívántam. Már-már távozóban voltam, mikor egy a vár alatti sziklába vájt üregen akadt meg szemem. Talán az odú belsejéből, kőbe vésett lépcsők útján lehet a várba jutni ! Megborzadtam bár a dohos, penészes jégtől, mely betörte a földalatti tömlöcöt, beléptem mégis, űzött a kíváncsiság. A szűk réseken beszűrődő napsugár szánal­mas lakhelyet tárt szemeim elé. Kemény gránit padok, hadi­foglyok durva fekhelye, százával a rozsda emésztette vaskapocs — a rabláncok erősítékei — voltak a kőterem bútorzata. Lehangolva hagytam el a bör­tönt , láttam a kegyetlen szenvedések rémes tanyáját, de a­mit kerestem, feljárót nem találtam ott sehol. És mégis kell, hogy föl lehessen menni­­ oda a vár fokára, hiszen ott lengenek kor­hadt rúdon egy szinehagyott zászló szellő lobogtatta foszlányai! A titokzatos útról gondolkodva tértem haza a regényes fenyvesen át. Messze benn az erdő mélyén a hűs forrás vizénél őszbe borult paraszt pihent. Szóba elegyedtem a tisztes aggastyánnal s kérdezgettem egyetmást a vár felől. El­mondta mennyien próbáltak már én előttem belsejébe jutni, de eddig még senkinek sem sikerült. Azaz mégis, egynek, beszélt to­vább akadozva az öreg könnyes szemekkel. De az is rajta vesztett. Kérésemre reszkető hangon mondta el ez egyetlennek szomorú történetét, melyet az ő szavai nyomán írok meg én. * * * Erdők koszorúzta hegyek veszik körül a fensíkot, melyen az egyszerű kis cseh falu, Jilovej fekszik. Közvetlen mellette, mindjárt ott a kertek alatt, hatalmas kris­tálytiszta tó vagyon, ez a lakosság kincse, mindene. Halász abban a faluban minden ember, megvan minden családnak bárkája, mely ott ringatódzik az ezüst habok fölött napkelettől napnyugtáig. A legkisebbik cső- »PÉCSI KÖZLÖNY, 1899. február 5.

Next