Pécsi Közlöny, 1899. október (7. évfolyam, 108-121. szám)

1899-10-01 / 108. szám

2. 130 §.-okat tehát ennek megfelelően módosítani kell. Az iskolákat illetőleg az iskolák­nak a 125. §. által kilátásba helye­zett szabályrendelet szerinti vezeté­sét meg lehet osztani az egyházta­­nácscsal, mint iskolaszékkel. Ebben elvi nehézség nem lesz, ha ezen sza­bályrendeletet a püspöki kar, mint ilyen, az igazgató­tanács határoza­tától függetlenül, elfogadja. Ezen szabályrendeletben természetesen a püspöki kar nemcsak a fönt említett két esetre, hanem minden fontosabb iskolaszéki határozatra nézve, milye­nek új iskola építése, új tanítói állo­mások szervezése, új iskolai könyvek behozatala, fogja magának vindikálni a jóváhagyási jogot. Ennek megfele­lően bizonyára már a kongresszus plénumában követelni fogja a püspöki kar a 7. §.-ban a püspököknek a katolikus iskolákra biztosított jog kiszéles­ítését. „A vallásoktatás inté­zése“ nem meríti ki e jogot, ennyi­vel még felekezetien intézetekben is bíznak a püspökök; katolikus inté­zetekben őket, mindenféle autonómiai tanácstól és iskolai szabályrendelettől függetlenül, megilleti az „egész ok­tatás ellenőrzése.“ Ily módosítások mellett a plébá­nos nem mint pusztában kiáltó fog az egyházközségi tanácsban, az egy­házi vagyon és iskolai ügyek tár­gyalásánál részt venni, hanem födözve fogja magát érezni a püspök fönha­­tósága által és épen azért viselke­dése az autonom nimbusra emelt hívekkel önérzetesebb leszen. A szorosan vett egyházközségi vagyont illetőleg, mert azt a nép adózás útján teremti elő iskolai és egyéb egyházközségi célokra, a püspö­kök fönhatóságát nem fog sikerülni érvényre juttatni, a plébánosnak az ezen téren való befolyást személyes tekintélyével kell biztosítani, és ha nem tudná, ez mindenesetre baj, de­ az igazi autonómiával járó nagyobb előnyök mellett elviselhető baj leszen. Baj az is, hogy autonómiára szük­ségünk van. Csináljunk tehát autonó­miát, hogy nagyobb baj ne legyen. Hanung Ferenc: — A börzeadó javaslat. Régen volt, öt hónapja már, hogy szerényen, szinte félve nyújtotta be a pénzügyminisz­ter az értékpapírok forgalmának megadóz­tatásáról, vagyis rosszul kifejezve a börze­adóról készített törvényjavaslatot. Bizony elég szerény dolog ez s annyira megy, hogy a papirosbúzára csinált kötéseket ezen­túl is szabadon űzhetik a börzén, nyerész­kedvén a munkás nép vagyonával, munká­jával. Érdekes, hogy az ismét szunnyadásból merült javaslatban az osztrák-magyar bank­­ kivételt képez a börzeadó alól. Az a bank, az értékpapírokat millió számra viheti a börzére ; adhat, vehet, a­mennyi csak neki tetszik — nem fizet egy nikkeles tízfillérest sem. Ez is egy olyan privilégiuma az állam pénzjogát kezelő banknak, mely egymagá­ban is biztosítja, hogy nem a bank függ az államtól, hanem az állam a banktól s innen van, hogy ez a közös bank, a sza­badalma ,meghosszabbítása alkalmával, dik­tálta az államnak az egyezség föltételeit­­ és nem megfordítva.­­ A börzeadót tehát be akarják nálunk is vezetni. Vájjon mi lesz abból a törvényjavaslatból ? Vájjon meghagyják-e a paktumos urak a legszeré­nyebb törvényt olyan alakban, a mint be­­nyújtatott? A szabadelvű párton vannak most elegen, a­kik valamikor, nem régen erősen kardoskodtak a szigorú börzeadó mellett. Vájjon ezek mit fognak most szólani ? Avagy a csöndesen kimúlt nemzeti párt volt tagjai talán azt tartják önmagukról: más idők, más emberek? A kor­mányváltozás megváltoztatta volna őket is elvben, meggyőződésben ? „Pécsi Közlöny“ tárcája. Egy-két szó a búcsúztatókról. — A kántor urak figyelmébe ajánlja egyik pécsmegyei falusi pap. — A ki hosszabb ideig tartózkodott már falun magyarok közt, az tudja, hogy né­mely vidéken mily nagyban szerepel a bú­csúztatás temetések alkalmával; tudja azt is, hogy a nép mily nagyra van kántorával, a­ki ékes rigmusokban cikornyás nyelvezettel beszélteti a megholtat. Akárhányan csak azért mennek a temetésre, hogy a búcsúztatóban gyönyörködve jól kisírhassák magukat. Ámde ezek a könyek nem a „sötét fájdalmak fényes követei“, hanem a kántor úr művészetének szánt hálagyöngyök, azon szellemi élvezetért, melyet nem annyira a kitűnő hang, a művészi előadás, mint inkább az ének érzelgős tartalma szült a lélekben. Búcsúztató nélkül még a legszegényebb napszámos sem szeretné porhüvelyét a te­metőbe kísértetni. Akárhányszor ezer pa­­naszszal vannak tele a családtagok nagy szegénységük miatt , azért mentegetik ma­gukat, hogy csak úgy szegényes temetést rendezhetnek az elhunyt apának-anyának, nem telik sem harangoztatásra, sem „köpe­­nyegre“, sem liberára, még kevésbbé szent misére a megholtnak lelki üdvösségéért : bú­csúztató az mégis van, mert hát mit szól­nának a szomszédok és a rokonok! Meg­érdemelte szegény, mondogatják. Annyira megszokta toár ezt a nép,­­ hogy talán meg sem tudná siratni halottait, ha búcsúztató nem volna. Száz meg száz esetben tapasztaltam már, hogy sem akkor nem kényeztek, mikor az elhalálozást meg­jelentették nálam, sem akkor, midőn a ko­porsót kitették az udvarra, mialatt az egyházi szertartás folyt, hanem mihelyt a kántor a búcsúztatónak első sorát zengte, mind­nyájan éktelen rivásban törtek ki. Ezen be­vezetés után rendesen elcsöndesednek, csak mikor névleg megemlít az ének valakit, akkor kezdődik újból a „soros“ sírás. Tagadhatatlanul nem szép szokás az ilyen búcsúztatás : esztétikailag ízléste­len, kegyelet szempontjából farizeus szinű, a vallásos szertartás komolyságát és méltó­ságát sértő, gyakran nevetséges sőt megbot­­ránykoztató. A kántor urak egy kis jóaka­rattal némileg szertartásképessé (a la szalon­­képes) tehetnék a búcsúztatót, ha a személyes­kedést megszorítanák, hétköznapi triviális kifejezésektől és hasonlatoktól lehetőleg óva­kodnának, komoly intelmeket szőnének bele, kegyeletre ösztönöznének az elhunytnak lelke iránt és Istent dicsőítve irgalmasságáért könyörögnének, végre az élőket Isten aka­ratában való megnyugvásra buzdítanák stb. Az ügyes kántor találékony és nem zavarodik mindjárt meg, ha a külső körül­mények esetleg nem felelnek meg teljesen az ő búcsúztatója tartalmának, hanem el­mésen alkalmazkodik a status quóhoz. En­gem mindig boszantott, mikor pl. a kántor koszorúval körülfont piros koporsóról zen­­gedezett, előttünk meg minden dísz és virág nélkül szűkölködő, fehérre mázolt koporsó feküdt; vagy mikor a hangos jajokról, pa­naszos zokogásról énekel és az illetők száraz szemmel állnak ott, sőt gyakran a halottas háztól 10 mérföldnyire távol időznek valahol. Sértő az is, midőn az en­nél rosszabb bánásmódban részesült szülő dicséri gyermekének jó szívét, köszöni a jótartást és gyöngéd ápolást. Igaz, az anyai szív mindent megbocsájt, mint egy szép költemény oly meghatóan ecseteli, de hazudni ily komoly pillanatokban nem szabad, mert esetleg más rossz gyermekek lelkiismeretét elaltatja. Idősebb nőknél nevet­ „PÉCSI KÖZLÖNY 1899. október 1. Az autonomikus hitközségek megalakulásáról. Közli Oosztonyi Jenő, somogy-szt.-lászlói plébános folytatás.) VI. Fejezet ▲ hitközségi tanács és iskolaszék tiszt­viselői. 64. §. A) Egyházi elnök, összehívja a gyűlést; azon elnököl; kitűzi az elinté­zendő tárgyakat; vezeti a tanácskozást; ki­mondja a határozatokat; azok végrehajtá­sát eszközli; egyenlő szavazatok esetében szavazatával dönt; a hitközségi tanácsot és iskolaszéket hitközségi és iskolai ügyekben más hatósággal szemben képviseli; jogi ügyekben azonban képviselő ügyvédet vall és azt szabályszerű meghatalmazással látja el; 20 azaz húsz forint erejéig utalványoz ; a hitközségi és iskolai pénztárt időközön­­kint két hitközségi tanácstag társaságában vizsgálja 65. §. B) V­i­l­á­g­i e­l­n­ö­k. Az egyházi el­nököt akadályoztatása esetében minden­ben helyettesíti. 66. §. C) J­e­g­y­z­ő. Vezeti az ülések jegyző­könyveit, elkészíti a szükséges kivonatokat és a jelentéseket fölszereli. 67. §. D) Gondnok. Az egyházi és iskolai épületek jó karban tartására ügyel; az épületek tisztításáról gondoskodik ; a szüksé­ges javításokat az egyházközségi tanácsnak bejelenti s annak rendelete folytán eszközli. A templom, illetve ha külön templomgond­­nokok is vannak, a hitközség és iskola be­vételeit és kiadásait ellenőrzi és kezeli. Azon­ban mind a bevételekre vonatkozó ellennyug­tákat,­mind a kiadási nyugtákat a plébános ellenjegyzi, melyek csakis igy érvényesek. Mindamellett az évi rendes kiadásokon fölül rendkívüli szükségekre az egyházközségi ta­nács előleges jóváhagyása vagy utasítása nél­kül 10 frtnál nagyobb összeget meg nem

Next