Pécsi Közlön, 1899. november (7. évfolyam, 122-133. szám)
1899-11-05 / 122. szám
1899 november 5. „PÉCSI KÖZLÖNY“ számvevő súlyosító körülmények következtében csapattak el, mintha — nem lett volna elég ok az elcsapatásra, amit tettek. Persze ez az ítélet — még nem minden, amit a világi igazságszolgáltatás mér a lelketlen bűnösökre, mert e hó 7-én a büntető törvényszék ítél felettük. — Angolok veresége. Az afrikai burok igazán megszégyenítik az angolokat. Nem azzal, hogy egymásután csatát nyernek, hanem azzal, hogy inkább az angol katonák elfogására, mint halomra lövésére fektetik a fősúlyt. Milyen más emberek ezek a szerény s a modern civilizáció főáramlataitól olyan messze eső burok, mint a civilizáció nevében kegyetlenkedő angolok. Míg ez utóbbiak dum-dum lövegekkel indultak egy ország függetlenségénak megsemmisítésére, addig a burok gondossággal ügyelnek arra, hogy az angolokban kárt ne tegyenek, hanem lehetőleg lefegyverezzék s humánus bánásmódban részesíthessék. White tábornok 2000 embere, abba a veszedelembe jutott, hogy mind ott hagyja a fogát, ha a búrokat olyan szellem vezérli mint az angolokat. De az afrikai nép sokkal emberségesebb gondolkozásúnak bizonyult, sem mint London remélte. Csak a fegyvereket és ágyukat szedte el, a katonákat magukat pompás vendégszeretettel fogadta. Pedig az angol hadvezérlet aligha fogja ezt meghálálni. Most már nem az lesz a céljuk, hogy Transzvált elfoglalják, hanem arról is gondoskodni fognak, hogy ne maradjon több búr, mint amennyi éppen az angol iga húzására kelleni fog. Az angolok ki fogják pusztítani a búrokat teljesen. De csak úgy, ha lehet. Mert nem lehetetlen, hogy a burok partra se hagyják többé szállani az angolokat, vagy hogy a nagyhatalmak mégis be fognak avatkozni a dolog menetébe. S erre a burok csakugyan érdemesek, mert az a nép, amely a hazaszeretet, a szabadságkeretet s az önnállósághoz való ragaszkodás ily hatalmas bizonyítékait adta rövid idő alatt, az megérdemli, hogy törekvéseiben még oly hatalmas ellenséggel szemben is támogattasék, a minő Anglia. Egyházi ügyek. I. A sz. officium 1899. jul. 5-én a következő dekrétumot adta ki Róma számára, a mely azonban kétségkívül minden egyházmegyének direktívaként szolgálhat. A sz. officium tudja, hogy a zárdákban, papnöveldékben és kollégiumokban az elöljárók maguk gyóntatják meg alárendeltjeiket, illetve növendékeiket, akik velök egy tető alatt laknak s tudja azt is, hogy e körülményből sok helytelenség támadt. Ezen eljárás ugyanis egyrészről korlátozza a gyónók szabadságát és veszélyezteti a gyónás integritását, másrészt pedig miatta az elöljárók kevésbbé szabadok a ház kormányzásában s könnyen igazságtalan és meg nem érdemelt gyanúsításnak lehetnek kitéve. Elkerülendő tehát az ezen gyakorlatból származható bármiféle kellemetlenséget avagy visszaélést, a sz. officium a zárdák, papnöveldék és kollégiumok „magasabb és alsóbb“ elöljáróinak, akik Rómában vannak, megtiltja azt, hogy a velők egy tető alatt élő alárendeltjeiket vagy növendékeiket (tanítványaikat) maguk gyóntassák. Kivételnek ez alól csakis szükség esetében van helye, ami az elöljárók lelkiismeretére bizatik. II. Egy katolikus érzelmű orvos az egyházi fórumhoz kérdést intézett, ha várjon részt vehet-e e — nyugodt lelkiismerettel — orvosi egyesületekben és akadémiákon tartandó hipnotikus kísérleteken, vonatkozzanak ezek akár ismert esetekre, akár pedig uj tapasztalatok szerzése legyen a céljuk? — A sz. officium 1899. jul. 26-án igy válaszolt: Ismert’eseteknél a részvétel megengedett lehet, ha babonának vagy botránynak veszélye fönn nem forog s a kérdést föltevő kész magát a szentszék előírásainak alávetni és teológusként nem tolja föl magát. Új eseteknél, ahol bizonyos az, hogy ezek a természet erején túlmennek, a részvétel nincs megengedve, ha kétséges a dolog, de az ember fölteszi magában, hogy természetfölötti esetekben részt nem vesz, még ha a botrány veszélye nem fenyeget is, a részvétel csak tüzetik. III. E lap tárcarovatában nemrég egyik falusi lelkész fölpanaszolta, hogy az isteni szolgálat és szertartások rendjében a gyakorlat mily eltéréseket statuált, melyek, bár a lényeget nem érintik és nem is érinthetik, idegenszerű szokásoknak tűnnek föl. Hogy ez nemcsak nálunk van így, hanem másutt is, mutatja a fölhozandó példa. A kadixi székesegyház ceremoniáriusa a papok temetésénél követendő szertartási szabályok tárgyában kért fölvilágosítást, mert a rituálétól nagyobb mérvű eltérések jöttek szokásba. Ezt különben azért említem föl, mivel a P. K. említett tárcaírója is többi közt éppen a papi személyek temetését hozta föl. A kadixi szertartó számos kérdéséből azonban csupán mutatóul veszek ki kettőt: 1. Szabad-e az elhunyt áldozat kezeibe a római rituale által előírt kis feszület helyett kehelyt adni ? — A rítusok kongregációjának válasza (kelt 1899. jun. 8-án) ezt mondja: Szabad oly föltétellel, ha az nem ama kehely, mely szt. misénél használatban van. — 2. Kadix-ban az a szokás, hogy magasabb rangú pap (pl. kanonok) holttestét a gyászkiséretben levő papok előtt viszik, holott a rituálé ellenkezőleg rendelkezik. Kérdés : helyes-e a mondott szokás ? A rítusok kongregációja nemmel válaszolt és a rituálé pontos betartását rendelte el. (l.) tam soha, pedig sokszor órákon át üldögéltem ott. Olykor annyira belemerülök a képzelődés tündérországába, hogy nem látok, nem hallok körülöttem semmit sem. Óh, akkor ne jöjjön senki, ne zavarja senki álmodozásomat. Hadd maradjak ilyenkor magamra, egyes-egyedül, eltelve rajongással, elérhetetlen vágyak tenger sokaságával. Egy másodperc alatt végigröppen képzeletem az egész világon ; a fény gyorsasága, lassú csigamászás ehhez képest az ő negyvenkétezer hitvány mértföldjével ! Mi minden nem jut eszembe ilyenkor ? Magam is eltűnődöm rajta olykor-olykoron . . . Déli tizenkét óra van épen. Két kezemre hajtom fejemet s behunyom szemeimet. Ragyogó színekkel s csodálatos zenével telik meg képzeletemben az egész világ. A színeket csak úgy sejtem lehunyt szempillámon át, de a hangokat igazán hallom. Valóságos, csodaszép akkordokba olvadnak össze s csak úgy özönlik felém a sok hanghullám elborítva lelkemet csengőbongó danával. Harangoznak. Az Isten zenéje ez bű- bájosabb, mélabúsabb, mint bármi, amit akármi zenében csak képzelni lehet. A bellyei csillagos torony harangja vitte a szopránt, csengő szóval imádkozza el a déli Istenáldást , kissé mélyebben ballag a kopácsi, daróci tornyok el-elhaló hangja, s kényelmes lassúsággal belerezgő baritonjával a mi templomunk „öreg“-je. Felséges dallamos zúgás, a fák sűrűségétől felfogva, félig elhalva, elszunnyadva. Lelkemben kimondhatatlan boldogság érzése rezg végig e hangok hallatára. Imádkozom ... A harangok mélabús szava elhal de alig tudott kibontakozni a kedves hangulatból, melyre édes bús szavak ringatott . . . Máskor meg künn barangolok a parkban. Elméledve járok-kelek az akácfás állóban. Ott korán sárgul-barnul a levél, ott korán zörög az avar, őszi hangulatba ringatom magam s godolkodom az idő sebes haladásáról, éltünk röptegende voltáról, múlandóságáról. Fölöttem összeölelkeznek a fák, mintha titkot rejtegetnének. Oly kellemes itt sétálni, ha hűvös szél fu, s künn megborzongatja már az embert. Itt a fasorban elvész ereje, felfogja a sok fa, cserje. Ide szoktam jönni mindig búslakodni egymagamban, kivált ha a bucsuzás napja közéig . . . Mennyivel boldogabb itt a lelkem, ez egyszerű világ közepette ! Óh, csak ne szólítna ki innét a kötelesség hivó szava, csak maradnék itt, míg meg nem érintene a kérlelhetetlen, végzet sújtó keze, az életrabló halál. Akkor sem vágyódnám innen el; oda helyeztetném lelkem porhüvelyét a platánfák alá, hogy a feltámadásig tartó álomba belevegyülhessen a lomb zizzenése, fenyősudarak titokzatos bugása, madárkák bájoló dala ; hogy hallhassam a világot befutó szelek fantasztikus regéit, a vándorszellők csacska meséit. Oda temettetném el a természetért rajongó megtört szívemet, oda, abba a bekerített kis négyszögbe, a hosszú század óta ott pihenő tetemek mellé, a néma föld ölébe , mert örömömre szolgálna még boltomban is, hogy szívemen tartok egy darabka földet, hogy rám nehezül az életadó avar egy arasznyi része. Fejfának oda ültettetnék egy tölgyecskét, sírhalmomat befuttatnám örökzöld repkénynyel, az örök remény páratlan szimbólumával., Instrumentál ? A ceciliánusok kongresszusának utóhangjai akarnak-e lenni a pécsi lapok egyházzenei cikkei, vagy pedig az egyházi zene jövője iránti aggodalom kelt-e fel a keblekben, nem tudom bár az utóbbi igazságára erős okom van gyanakodni, tény az hogy az újabb időben örvendetesen megszaporodott az érdeklődők száma. A Pécsi Közlöny okt. 23-iki számában is találkozunk egy újabb érdeklődővel. A tárgy, melyről cikkíró szól, Pécsett nem először látott napvilágot, amennyiben a P. N. szept. 30. száma ugyanily értelemben beszél, bár mindenesetre keztyűtlenebb kéz .