Pécsi Kölöny, 1901. november (9. évfolyam, 88-95. szám)

1901-11-03 / 88. szám

PÉCSI KÖZLÖNY Politikai lap.Megjelenik minden szerdán és szombaton este. 1901. November 3. Vasárnap IX. évfolyam 88. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal, Szepesy­ utca 3. (Püspöki könyvtár-épület.) Kéziratot nem ad vissza a szerkesztőség. Kiadótulajdonos és felelős szerkesztő : Dr. HANYY FERENCZ. Előfizetési árak: Egész évre 17 K Félévre 6 K Negyed évre 3 K Tanítóknak 8 K Egyes szám ára 12 fill. Takarékoskodjunk fel és vásároljuk a következő cikkeket Vajda Soma női és férfi divatüzletében Pécs Ferenciek utcája 6. Női posztók Flanellek Pargetok Selymek Vásznak Chiffonok Zephierek Függönyök Damasz gradl Ágy takarók Ingek Nyakkendők Jäger ingek Pamutok Hímző selymek Keztyük Blousok Csipkék Szalagok Alsó szoknyák Kézi munkák Miederek 701 ^ „Pécsi­­Közlöny“ tárcája. Pszi hangulat. Sötét felhő szállt az égre, Elborult a menyholt kékje; Nehéz a lég, fojtó a köd, Sárga levél szerte röpköd. Nem leng zephir, virág nincsen, Jó illatot a mely hintsen; A ligetnek madárdala Az is megszűnt, elhallgata. Zúgva süvölt az őszi szél; Hallod, lelkem, miről beszélj Hallod, mit mond, mit zúg egyre ? Hallgasd csak megs vedd szivedre „Légy bár rózsa, kedves, gyönge, Légy bár erdők izmos tölgye, A halálnak bősz viharja Földi élted letarolja.“ Teölvéry. Felekezetiség, mint pártalap. Miután az intoleráns liberaliz­­mus, ez a politikai paradoxon foga­lom, a mely Bánffy s a vele rokon­szenvező klikk sajátlagos politikai tisztességével, merőben új s eredeti (!) túlkapásaival, a hatalmi jogok uralmáért versenygő erőszakos aspi­­rációival lépett hadba minden más párttal szemben, nem az elvek oppo­­zícióját megillető nemes s jogos tá­madásával, hanem minden lojalitást megvető valóságos machiavellizmussal, fölkergette az aluszékony vért az agyba, a­mely most már eszmélni kezdett, a­mely a lelkesedés lángjaiban kezdett villogni. A­ki szelet vetett, annak vihart kell aratnia, s ez a mysztikus jelen­ség kezd már kibontakozni — ott hevernek a reactio halottai: a nagy­váradi csatasikon Tisza Kálmán, Belényesen Gajáry stb. s még a társadalom moraja sem kiséri emlé­küket ! m­ég feledni sem akarjuk őket, nehogy a feledés leplében folyton kí­sértő árnyként jelenjenek meg! Ha bukásaikból föl is tápászkodnak, hiába ! még egy Tisza Kálmán személyi nymbusza sem lesz képes reá, hogy talán a föltámadás glóriá­ját sugározza ki feje fölé ! Megsemmi­sülés volt ez inkább, mint bukás! a nemzeti erőnek lelkiismeretes megnyi­latkozása. Megnyilatkozott az ott — meg­nyilatkozott az ellentáborban is ! Az a múló jelenség, az a lidércfényü tünemény (!), a mely W­­­a­s­s­i­c­s minister magasabb közéleti, distinguált állampolitikai éleslátását, pythiai te­hetségét oly csodálatos homályba burkolta, lánggá csapott föl s a meg­ejtett országos választások szinterén bizony hátrahagyta nyomait. Láttuk, hogy­­ a néppárt igen­is életképes, életerős, valóságos politikai impo­­zánsságában jelentkezett, nem ugyan az atrocitások miatt érvényesülni nem tudott párt­jelöltek ténylegesen megválasztott számarányában, hanem az egész országban valósággal lé­tező párthívek összességé­be­n, s határtalan kitartó lelkesülé­sükben. Fáj és sajog a liberalizmus teste , s mert egy tervszerűen a néppárt teljes megsemmisítésére irányult hadjáratban nem tudta tönkretenni, most lehetet­lenné akarná tenni a parlamentben; vel-­­­e­i­tá­s­o­k játszadoznak, I­v­á­n­k­á­s bosszúk, a melyek megtá­madni akarják létjogosultságát, s nem törődve a tárgyilagos kritikával han­goztatni kezdik, hogy felekezeti al a­ Tanulmány után. Irta : Hegyháti. Néhány évvel ezelőtt egy drezdai lap­ba írogattam, a minek révén élénk s rend­kívül érdekes levelezésbe jutottam egy oda való népiskolai főtanitóval, ki felső Magyar­­országról nősülvén, nyelvünket is elsajátítva, fokozott érdeklődést tanúsított a magyar­­országi tanügyi viszonyok iránt. Legutolsó levelét úgy karácsony tájé­kán vettem, a melyben arról értesít, hogy a nyár folyamán néhány hetet magyar­­országi rokonainál fog tölteni. Én természetesen, nem késtem ezen alkalomból hozzám is invitálni. Azóta lesz jó egy­ néhány hónap múllott el s én, hogy hívásomra választ nem kaptam, egyáltalán lemondani kezdtem már azon reményről, hogy egy szász tanítót üdvözölhessek házamban. A múlt napokban, a vakáció, hogy és hol töltése felől tépelődtem él, amidőn előttem teljesen ismeretlen úri­ember nyitja rám az ajtót. — Wiederker Anzelm vagyok, Hegy­háti úr? — szólt felém jőve. Na, több se kellett nékem. Hogyne emlékeztem volna az én szászországi kollégám nevére. Ölelés, csók, akár csak rég látott jóbarátok lettünk volna, pedig hát most találkoztunk életünkben először. Ha­marosan valóságos véd és dac szövetséget kötöttünk, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Az estét a legkellemesebb tereferével töltöttük, de már kora reggel a szász azzal állt elő, hogy ő bsz nem csak azért jött ám, hogy vendégszeretetem és feleségem konyhatudományát élvezze végig, hanem látni, tapasztalni, tanulni is akar. Félóra múlva már ott állott a kocsi ajtóm előtt. — Hát ha úgy tetszik, menjünk, — biztattam a szászt. — Olyan nagy a város területe, hogy kocsin kell mennünk ? — kérdé naivul. — Város ? — bámultam el, hát azt hiszed, hogy Szászországban vagy s a leg­kisebb falucskában már műremekeket találsz ? — Miért hát a kocsi ? — Estéiig bejárunk néhány falut. — Helyes, — hagyta helyben a szász kollega, — de ha nincs ellenedre, első sor­ Lapunk mai száma 10 oldalra terjed

Next