Pécsi Közlöny, 1902. november (10. évfolyam, 188-212. szám)

1902-11-01 / 188. szám

1902. november 1 Szombat X. évfolyam 188. szám. PÉCSI KÖZLÖNY Pártonkivüli politikai napilap. — Megjelenik minden hétköznap este Szerkesztőség és kiadóhivatal: Lyceum­ utca 4. Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefon szám 111. Fő­szerkesztőnk telefon száma 173. Fő­szerkesztő : Dr. HANDY FERENC2. Felelős szerkesztő : Főmunkatárs: Dömös Anzelm, Surányi Miklós. Kéziratot nem adunk vissza. Előfizetési árak : Egész évre 24 K. Félévre 12 K. Negyed évre 6 K. Egy hónapra 2 K. Egyes szám ára 10 fill. Katholikus irók és hírlapírók. Hát ilyenek is vannak ? Szinte hihetetlen! No igen, mert az irodalom tör­ténet ilyet csak nagy elvétve, ha megemlít, különösen az újabb, vagy a legújabb kor írói közül. Fölütök egy irodalom történetet, keresem, keresem benne Mindszenthy Gedeont s nem találom benne,de megtalálom azoknak nevét, akik hasonlíthatlanul kevesebb tartalommal, de annál na­gyobb zajjal verték és verik a lantot, akár a­­reklám nagy dobját. No hát ezen a téren nem tud érvényesülni közülünk senki, ezt a bűvös kört, a halhatatlanságnak ezt az obeliszkjét a kiválasztottak a ma­guk számára foglalták le, ide nem jut az, aki Isten, Jézus, szűz Mária stb. neveket lantjára vette. Próza író, akinek tollát a hit vezeti, — dehogy jut annyira, hogy a mai kor gyermeke a vizsgán könyv­hétévé elmondja majd mikor szüle­tett, mikor halt meg, hányszor és kibe volt reménytelenül, vagy nem épen reménytelenül szerelmes, ki volt az apja, milyen nyakravalót hordott, hogy szokott fésülködni — mert a mai irodalom történet, az iskolai használatra szánt irodalom - történet nem a művekből ismerteti­­ az irót, hanem oly külsőségekből , amelyek megismertethetik a tanuló­­­val az iró személyét, de a geniejét soha, s ha valamelyikről a társaság­­­­ban szó esik majd, pontosan el tudja majd mondani, hogy pl. Arany János napjában hányszor és mit szokott enni, de, hogy Arany miért magyar Sha­­kespeareje a balladának, az újkapu neki, amire bámulva — de némán tekint ! Ez a mai irodalom történet, a kritikai irodalom történet, amivel a tanulók fejét tele tömik, s amibe az érett gabona szemek nagyon, de na­gyon össze vannak keverve az üres polyvával — ebből a granariumból igazán nem kell sajnálnunk, hogy a katholikus irók kimaradtak. Hát a hirlapirók? Oe ez még olyan új, olyan szokatlan, hogy ha megjelenik valahol egy katholikus hirlapiró, hát úgy tekintenek rá, mint egy csoda lényre, s azért mert ki mer állani a küzdőtérre, s meg meri vallani, hogy ő katholikus anélkül, hogy előbb bocsánatot kérne azoktól, akik ellen síkra száll, hát valami nem e világba valónak tartják. Az ellentábor őrültnek tart aki­­ úszik az ár ellen, a reakció fekete­­­lelkű lovagjainak tart, mert megvall­­­juk és megvédjük hitünket, ostobák­­­­nak tart, akik a sötét középkor­­ val­­­­lási őrjöngéseinek korát szeretnék­­ felújítani é s csak kevés beavatott tudja azt, hogy az az óriás ellentá­bor, amely velünk katholikus hirlap­­írókkal szemben áll azt az eddig monopolizált hatalmat félti amely a sajtóban, a közvélemény irányító esz­közében van elrejtve s amely eddig kizárólag — legalább nálunk Ma­gyarországon a katholikusok élhetet­lensége miatt — még egy parányi tört hányadában sem volt a mienk ! Az hogy a katholikusok szám­beli túl­súlyok ellenére a legkevésbbé sem igyekeztek a közvélemény irá­nyítására hatni, ez szülte azt a szin­te ijesztő közönyösséget, amely csak a közelmúltban is lelkünkre neheze­dett, s békába vert bennünket, s amelyet a jóformán egyedüli katho­likus lap „Az idők tanúja“ hiába döngetett, hiába igyekezett megdön­­teni. Amit az újságok írtak azt a nem gondolkodó tömeg — ha nem érti is — elfogadja; pedig ezeket az újságokat hosszú, nagyon hosszú idők óta nem mi, katholikusok irtuk! Ősz. - Ints: Kü­rthy Margit - Itt vagy, eljöttél újra. Hallom már ko­pogtatásodat ablakomon, s amint kitekintek, ott látom hírnöködet, a sárguló falevelet. S ez­­a sárguló, fonnyadt falevél oda­telepszik ablakom párkányára, s én öröm­mel üdvözlöm őt, a pusztulás, hervadás ké­pét, a te hírnöködet, az ősz hírnökét. Megmondom, miért szeretlek, meg­mondom, miért vonzódom hozzád. Elmesélek egy kis történetet, annak a sárga fonnyadó levélnek, s az hírül viszi fenéked is, hogy volt egy ifjú lány, kit egy barna hajú ifjú ragyogó szempárja lebilin­cselt, s ki ábrándos leányálmaiban mindig vissza­tér e képhez, hogy az a ragyogó szempár kisérje lépteit, egy hosszú életen át, hogy az a ragyogó szempár legyen az ő talizmánja, mely elvezesse őt a helyre, hol az igaz, örökké tartó szerelem tanyá­zik, hol egy szegény lánynak is szabad szeretni. Szegény balga leány, boldog volt még akkor, nem tudta, hogy az a hely, hol az ifjúkori ábrándképek valóra változnak, a­hová ő annyira vágyódik nem is létezik, s nem tudta még akkor, hogy annak az ifjú­nak a tekintete olyan, mint a méh fullánkja, mely megsebzi a sziveket úgy, hogy fáj­dalma csak a simán szűnik meg. És mikor látta a leány, hogy sebzett szivére itt nem talál, midőn látta reményei­nek szétoszlását, akkor a legutolsó percben téged szólított, a pusztulást, hervadást , az őszt! És te megjelentél, hogy megszüntesd az égő fájdalmakat s elküldöd hírnöködet, a megsárgult száraz faleveleket, hogy kisér­jék őt a hervadás útján, s majd lepjék el a frissen hantolt sírját. Azóta szeret­ek tégedet. Egy halottat, egy jóbarátnőmet kísér­tem ki a temetőbe. Egygyel kevesebb a jóbarátok száma, kinek szive fájdalmát nem értettem még akkor, de éreztem. Ott voltál akkor te is Ősz barátom, s hűséges kisérőd a szél, amint végig sivitott a temető hantjai felett, oly rejtelmes, oly szomorú dolgokat mesélt nekem. Nem értettem meg akkor minden szavát, nem tudtam, mi az, amitől óvni akar, ma már értem, tudom, de késő. _____Ott láttam meg én is őt, ott a terv­e­zőben. Amint igéző tekintetével reám nézett. Úgy éreztem, hogy ez a perc örökre szi­vembe vésődött. Megszerettem, álmatlan éjjeleimen őt láttam, az ő képe kisért szüntelen. Beszél­tem hozzá, lázas, égő szenvedéllyel, s vol­tak pillanatok, mikor azt hittem, hogy én is hallom zengzetes szavát válaszul sza­vaimra. Azóta sok idő múlt el. A remény­kép maradt, vonása, színe a régi. De én ekkor féltem tőled ősz bará­tom, gyűlöltelek — jobban vonzódtam a tavaszhoz, mely él­et adó lehelletével meg­szólaltatja a kis madárt, hogy dalt zengjen az igaz szerelemről. Jobban szerettem a nyárt, mert annak verőfényes napsugara van, lebilincseli a természet szépségével lelkünket, szívünket körülöleli virágillattal és nem engedi, — hogy reád gondoljunk — hervadás, pusztulás. De a szép napok eltelte után, midőn az ábrándképek oszladozni kezdtek, midőn a sebző tekintet szúrását szivemben éreztem, midőn reményem őt bírni, mind meghiúsul­tak, megjelentél előttem újra, s eljöttél vi­gasztalni. Amíg látlak, amig hallgatom szó- Lapunk mai száma 16 oldalra terjed.

Next