Pécsi Közlöny, 1903. február (11. évfolyam, 26-48. szám)

1903-02-01 / 26. szám

if003. február ). XI. évfolyam 26. szám. at a*_________ mm ■LONT Fártánkivüli politikai napilap. — Megjelenik minden hétköznap este Szerkesztőség és kiadóhivatal: Lyceum utca 4. Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefon­szám 111. Lap tulaj­­donos és fő­szerkesztő : Dr. HANYY FERENCZ. Felelős szerkesztő : Kiadó: Fő­szerkesztőnk telefon­száma 173. Dömös Anzelm, Madarász Béla. Kéziratot nem adunk vissza. Előfizetési árak: Egész évre 24 K. Félévre 12 K. Negyed évre 6 K. Egy hónapra 2 K. Egyes szám ára 10 fill. Óvodákat kérünk, de nem csak papíron! A „Pécsi Közlöny“ egyik múlt heti számában, midőn a gyula-jo­­váncai óvoda leendő létesítése lön jelezve, azt olvastam, hogy most már Tolna megyének minden közsé­gében van óvoda. Oh,­­ vajha igy volna ! Én e kis hírt a következőleg vagyok bátor módosítani. Alig van Tolna megyé­ben község, melyben óvoda volna. Pedig kérem, óvodák nélkül a ma­gyarosításnak annyiszor hangoztatott kérdése utópia. Már három ízben volt szeren­csém a lapok hasábjain e tárgyról értekezni, kimutatva, hogy maga az iskola, különösen tiszta német he­lyeken nem elégséges arra, hogy a község megmagyarosodjék, mert a tanítónak oly gyermekekkel lévén dolga, kiknek a magyar nyelvről, hogy úgy mondjam, dunsztjuk sincs, vagy egyátalán nem tud eredményt felmutatni, vagy pedig csak illuzórius eredményt, néhány magyar verset, a­melynek értelmét a gyermek né­metül nem tudná elmondani, néhány bemagolt történelmi leckét, melyet szintén nem ért. Magam voltam fültanuja egy német ajkú iskolában, midőn a kis sváb csemete a magyarok történeté­ből Árpád fejedelemről beszélt — ilyeténkép : Árpát fát asz a fej­etelem, a­ki megalapitott­a mi motyor haszán­­kat. S midőn kérdeztem tőle, mondja csak, mit jelent az „Árpát ? azt vá­laszolta, hogy „Gustin.* És ez így van többé kevésbbé mindenütt, ha csak kivételes buzgó tanító nem áll az iskola élén. Sőt tovább megyek és azt állítom, hogy nem is igen lehet a szegény tanítót hibáztatni, — mert neki a tantár­gyakban is eredményt kell felmutatni, ezt pedig az igazi magyarosítással párhuzamban nagyon n­ehéz el­érnie. Innét van aztán, hogy a mi sváb községeinkben a magyarosodás terén, dacára a sokszor hangoztatott alle­­lujának, igazi, az egész életre kiható eredményt csak a legritkább esetben tudunk felmutatni. Megtanul a gyer­mek — ha buzgó volt tanítója — egy kissé gagyogni magyarul, hogy aztán az ismétlő iskolából is kike­rülve legyen mit elfelejtenie, hogy aztán ismét sváb legyen, nem akarom mondani, hogy lélekben is, de nyel­vében mindenesetre. Már­pedig ez ki lenne zárva, ha az óvodákat létesítenénk az egész vo­nalon. Mert akkor a gyermek három éves korától foga egész addig, míg tankötelessé nem lesz úgy megtanulna magyarul, hogy a tanítónak nem kellene megtörnie az utat, hanem bizton bátran kezdhetné is már az oktatást magyarul, így aztán a gyer­mek, hogy úgy mondjam, magyar légkörben élne 15 éves koráig, és soha, de soha sem felejtené el a szép magyar nyelvet . . . Én ezért nem tudom eléggé helyteleníteni az intéző köröknek, különösen az államnak azon eljárá­sát, hogy első­sorban nem oly he­lyeken állítanak óvodákat, a­hol a ma­­gyarosítás kérdése is számba jön, hanem kiválogatják a nagyobb, je­lentékenyebb községeket. Hogy Tolna megyében maradjunk, van például óvoda Döbröközön, Pincehelyen, Gyula-Jováncán, — mindmegannyi tősgyökeres magyar hely, — és nin­csen Gyönkön, Szakadáb­on, Kis- Doroghon, Diós-Berényben, Varsádon, Mária megsegít. Az asszony még föl se kelt térdepel­téből onnan a Mária kép mellől, a­mikor nagy durván benyitotta valaki az ajtót. Azaz úgy rúgta be a nagy csizmás lábával. Ilyenkor este részeg volt az ember ren­desen. Mikor aztán bejött a szobába, az asszony hamar fölkelt, hogy eléje siessen-Megint nem kaptál munkát? — Délig ácsorogtam a piacon, — mondta az ember, nagy nehezen eregetve ki a szét magából, — de hát semmi, csak semmi. Akkor aztán leült a legelső kopott, rongyos szalmaszékre, a­mit talált. A ka­lapját most vette le a fejéről, el is dobta a szoba sarkába. — Hát ez a bolondság minek itt me­gint, — szólt egy jó vártatra s ujjával a Mária kép előtt égő kis mécses felé bökött. Az asszony meg a konyhában főz­te a szűkös vacsorájukat, csak onnan vetett ügyet az ura szavára. — Tudod, hogy szombat van. — Szombat ide, vagy oda, de a­mikor nincs mit enni, akkor az ilyen bolondságot nem szeretem. Inkább dolgozz nekem, ne­hogy annyit unatkozzál. És oda ment a mécshez, K­omba nagy kezével hozzányúlt a kis lányhoz, hogy az kialudt a két ujja között. Sötét lett a szo­bában. Az asszony látta, de csak nem mert semmit se szólni. Megpiszkálta künn a konyhában a tüzet, tett is rá. Akkor aztán bejött a szobába, hogy virágot gyújtson. Az ágy végéből előhúzott egy kis kendőt, azt gondosan kibontogatta. Néhány hatost vett ki belőle, azt is mind oda tette az ura elé. — Nézd, a Csapóné adta, hogy a múltkor varrni segítettem neki. Később nagy félénken hozzá­tette: — Olajra nem adtam semmit. Hiszen tudod, hogy van még elég. Az ember nem szólt semmit se, csak eltette a pénzt, avval elkezdett a szobában föl-alá járkálni. Gondolkodott, hogy vissza­megy a kocsmába, de kinn az utcán hideg volt, ide benn meg jó meleg. Hát mégis itthon marad ! Kiment a konyhába, leült a tűzhely mellé. Itt aztán megszelídült egy kicsit. Az asszony csak tett-vett, rá se nézett, úgy, hogy mégis csak neki kellett a szót megkezdeni. — Ha most a Marisunk itt volna, más­kép menne minden. A cudar. Hogy az Isten verje meg. De az asszony nem hagyta tovább mondani. — Csak ne átkozd. Mindent csak ne átkozd. Hisz neki is volt szive szegénynek. — Hogy avval a sehonnaival meg­szökött ? Azóta nem rajtam a gyalázat, a nehéz sor. A kis üzletem is azóta maradt abba, hogy Maris evvel a legénynyel elha­gyott bennünket. Azóta sem nézett felém a kutya se. Persze nem volt becsülete annak az embernek, a­kinek úgy szökött el a lánya hazulról. . . . — Hát minek akartad az egyetlen lányodat másnak eladni, nem ment volna az el innen, most is itt volna még a lelkem, ha nem bántottad volna. Hanem az ember ügyet se vetett az asszony szavára, csak kötődött tovább, már­mint a­hogy a pityókos emberek szoktak. — Persze, hogy visszajön majd onnan Pestről. Csakhogy rongy lesz a ruhája, meg puderos az arca. Majd fog még kérni, ri­­mánkodni előttem. Azt tudom úgy is, hogy Lapunk mai száma 12 oldalra terjed.

Next