Pécsi Közlöny, 1903. március (11. évfolyam, 49-73. szám)
1903-03-01 / 49. szám
Párt önkivüli politikai napilap. — Megjelenik minden hétköznap este ütöericestőség és kiadóhivatal: Lyceum utca 4. vrccesztőségi és kiadóhivatali telefonszám 111. Főszerkesztőnk telefonszáma 173. Laptulajdonos és főszerkesztő : Dr. HAMUT FERENCZ. Felelős szerkesztő : Kiadó: Dömör Anzelm, Madarász Béla. Kéziratot sem adunk vissza. Előfizetési árak: egész évre 24 K. Félévre 13 K. Negyed évre 6 K. Egy hónapra 2 K. Egyes szám ára 10 fill A nagyérdemű közönség becses tudo- mására hozom, hogy ' . INDÓHÁZ UTCA 20. SZÁM alatti saját házamban, újonnan berendezett vendéglői üzletemet vasárnap, ETE megnyitom, amelyre az engem eddig is pártfogolt nagyérdemű közönséget ünnepélyesen meghívom, egyúttal magamat további pártfogásába ajánlom. Jó konyha, elsőrendű pécsi deindoli borokról, pontos kiszolgálás és zenéről gondoskodva — van. ======== Magamat a nagyérdemű közönség pártfogásába ajánlva maradok teljes tisztelettel Fenrik Lajos, vendéglős, A Rend. Nem a rend, hanem a Rend, két különböző fogalom. Egyik, első, azt jelenti, hogy a különségben bizonyos harmónia van, binyos szabályosság és béke. A másik pedig annak a sok tilalomfának a fogalmát adja, ami után útfélen visszatart bennünket . . . például az éjjeli csendháborítástól, a gyalogjáró elállásától és egyéb, sok egyéb dologtól, ami a jól szervezett társadalomban hivatva van a különböző elemek érdekeit megvédelmezni. Ennek a Rendnek a katekizmusát és a kódexét adta ki minap egy Lexiconban valami fővárosi rendőrkapitány. A könyv öt és félszáz oldalból áll. Tele paragrafusokkal, melyek ráordítanak az emberre, hogy ezt ne tedd, mert ha elkövetted, fizetsz öt-tíz forintot, vagy elzárnak egy-két napra Elnézve a rengeteg büntető és tilalmi rendeletet, az embernek önkénytelenül eszébe jut, hogy milyen tökéletlen társadalomban élünk mi, magyarok — nem, hogy annyi paragrafusra van szükségünk, hanem , hogy annyi paragrafus mellett is oly nagy a rendetlenség. Például: Pécsett is érvényben van a sok szabály, Pécsett is van rendőrség, mely azt foganatosítja. S mégis, hol leütik, hol megszúrják, hol meglopják az embert, hol huszárok törnek be magánlakásba, hol a hatalmasok húzzák végig a lépcsőkön, hogy az agyveleje majd kilocscsan, s mert nem locscsant ki, hát jól megrugdalják a nyakát és a koponyáját — Istenem, hol a rend, melyet a Rend oly sok menydörgős ponttal akar reparálni. Nincs tehát ! Még más sincs ! Más, mélyebb, jelentősebb rend sem, mely az államra, az állameszmére vonatkozik. Mert a rendet nem a paragrafusok, hanem a polgárok in- t telligentiája hozza létre és óvja meg. Igen, az az erő, mely a polgárokat a törvények és hatóságok tiszteletére indítja. Az állami eszmének életereje és intenzitása a polgárok felfogásában. Hogy mennyire él a lelkiismeretében a közjó, a közrend, a közérdek — egy szóval, egy fogalommal az állam tisztelete. Életünk minden pillanatában az állam befolyása, irányítása, parancsai alatt állunk, születésünkor anyakönyveznek, halálunk után meghatározzák, mikor szabad eltemetni. E két véglet között egy lépést sem tehetünk az állam intervenciója nélkül. De kötelességeinkkel, szolgáltatásainkkal szemben nem lehet tagad ni a tavaszi nap a lápon. Írta: Glück István. Kicsalt meleg szobámból a kacagó olt, a ragyogó nap, az aranyos verőfény, elárasztotta az egész vidéket. Tavasz álmodoztam, bűbájos tavaszról, s minthatestesülve láttam volna álmomat; minthatem volna illatát, mely ablakomon beáradt. Tavaszba illő nap volt. A nap sugára csak fényt, hanem meleget is árasztott mi megadja a tavaszi napok édes kelét, a langy meleg déli szellő sem hizott. Csapongva, céltalanul bolyongott, ha az volna hivatása, hogy fölkeressen den zeget zugot és a vigasztalás édes samát csepegtesse a szomorú szivekbe. Jenő lepkeszárnyaira mintha varázsige a lrva,mely reményt teremt s kétkekszár: átváltozik a tájék képe. A bénahangulat eltűnik valami megoghatatlan íj foglalja el helyét a tájon is, a szilen is. Sokszor tűnődtem rajta, miért szeretoly kimondhatatlanul a tavaszt, miért is oly lelkendezve, oly örömrepesve, semmi más évszakot, hisz a tavaszinak, különösen a mi honi tavaszunknak annyi árnyékoldala van. Sokszor csak aláalig valósítja meg álmainkat, vágyainkat; legföljebb a május néhány napja hozza meg virágtengerével, illatai javai, derűit égboltozatjával, enyhe nápolyi levegőjével a költők tavaszát. A többi lucskos, szeszélyes, fergeteges idő. Igen ám, csakhogy nem ezt várjuk, hanem azt a vizafüzéres, illatárban dús, lenge szellős tavaszt, mely ha beválik, az érzések tömkelegével, édes boldogságával tölti be a szíveket, az emberekét ép úgy, mint a dalos madarakét. Ezt a tavaszt álmodja a költő. Ezt a tavaszt szereti minden halandó. Ez után bomlik minden, ami él és mozog. A természet színünkhöz nőtt, hatása alól nem tud kibontakozni a legfásultabb lélek sem. Nem úgy van ? Mikor végig lebben a tavasz első híradója, a langyos déli szél s megolvasztja a lankás hegyoldak patyolathavát, melyből millió törtető, kanyargó, gőgicsélő, csevegő patak támad; mikor kivirágzik a sombokor s a mogyoró sudára; mikor rügyet, bont a vizek fűzfája s kitolja barkáit az éger, a törpe rekettye; mikor megcsendül a mezők ezüstszavu dalosa s mélán búg az erdők néma világában a szerelmes vadgalamb, akkor fekivánkozik az emberről a gúnya, a szív tombolni kezd a vér szokatlan pezsgésétől, mintha meg akarna szakadni. Nincs senkinek maradása puha, meleg otthonában; valami névtelen vágy űzi, hajtja a szabadba, az Isten szabad ege alá, hol kiszellőztetheti tüdejét, megnyugtathatja háborgó szívét. Akkor semmi sem kerüli ki figyelmünket, akkor minden az újság ingerével hat, semmi sem megszokott, semmi sem hétköznapias, unalmas a természetben. Akkor mindenki csak a tavaszt dicséri, ezt a szép kedves tavaszt. Nagynak kell lennie annak a búbánatnak, fájdalomnak, melyet el nem űz, vagy legalább elviselhetőbbé nem tesz egy tavaszi séta. A beteg kedélyek orvosa. A bánatos szívek feledést támasztó balzsama. A költők édesanyja. A természetkedvelők — hogy ezt az elcsépelt szót használjam — imádottja. Mikor először érezzük a közelgő tavasznak langyos szellőjét, már végét kívánjuk a „csúnya“ télnek; mikor az első barázdabillegetőt látjuk, vagy halljuk a kakuk szavát, akkor már ittlevőnek hiszszük a tavaszt. A szellő mintha azt susogná: Hozom, hozom, viszem a tavaszt ! A költöző madársereg mintha azt kiáltaná le a ma- Lapunk mai száma 12 oldalra terjed.