Pécsi Közlöny, 1904. március (12. évfolyam, 34-42. szám)

1904-03-03 / 34. szám

1904. március 3. Csütörtök. XII. évfolyam 34. szám. Pártonkivüli politikai lap — Megjelenik minden szerdán és szombaton este. Szerkesztőség és kiadóhivatal. DŐM£L ANZELM: Kéziratot nem adunk vissza. Lyceum utca 4. felelős szerkesztő. Előfizetési árak : Egész évre 12 K. Félévre Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefon MADARÁSZ BÉLA, 6 K. Negyedévre­­3 K. Egy hónapra 1 K. szám 111. laptulajdonos és kiadó. Egyes szám ára 10 fillér. A harmadik ismeretlen a nevelésben. Irta és a Kath. Körben 1904 febr. 28-án felolvasta: Károly Ignác gimn. tanár. Nem tudom, mi volna hazafia­sabb és szentebb kötelesség, mint az, hogy nevelje minden egyes ember az ifjúság lelkét. Ezen gondolatnak át kellene hatni édes mindnyájunkat, szóval vagy b­ásúan, de főkép a példa vonzó erejével nevelni mindenkit. Nevelni a jóra, irtani a rosszat nem­csak önmagunkban, nemcsak csalá­dunkban, hanem minden egyes isme­rőseinkben, felebarátunkban. Nemes buzgósággal kéne meg­ragadnunk minden olyan eszközt, a­mely önmagunkat s embertársainkat javítani képes. Ezen eszközök közt első helyen áll a gyónás áldozással. Sajnos, ismeretlen nevelési eszköz ez igen sok embernél. Névleg ismerik csak, de nem gyakorolják. Pedig ez javítja egyedül lelkünket, ez ad csak megnyugvást hányatott szívünknek, izgalmas életünkben enyhét itt talá­lunk, ez a mi legdrágább kincsünk, boldogságunk, ha elhagy reményünk, és hitün­ket vesztve már csak úgy lézengünk, a gyónás szentsége egy varázsütésre visszaadja mindazt, amit elvesztet­tünk. Az a tanítványom, kiről egy­szer szóltam s megígértem, hogy majd elmondom a sorsát, igy könyör­­gött hozzám esdeklő szavával: — Szeretett tanár úr, hitemet vesztettem, cáfolja meg kérem azt a sok-sok kételyt, mik hitetlenségbe so­dorták a lelkem. — Szivesen, — feleltem, — ha­nem hát először gyónj­ék meg, ba­rátom. És zavarba jőve, azonnal letér­delt s végezte gyónását. Aztán fel­­szólitam, adja elő hát most kételyeit sorban. — Úgy ám, — mond az ifjú, — csakhogy eltűntek már, nincs egyetlen egy sem. És hívő lelkébe visszatért a béke. Ellátogat hozzám minden alkalommal és azóta boldog. Ekkor tapasztaltam, hogy a hit valóban Isten ajándéka. S ne panaszkodjunk, hogy sok a rossz ember. Panasz helyett inkább vegyük rá példánkkal ismerőseinket, hogy évenkint egyszer igazán meg­gyónva, fogadják be Istent megtisz­tult szivükbe s vége lesz a rossznak. Ma emésztő láz dúl a társada­lomban. Jegyzők, szolgabirák, meg az alispánok leveleket írnak a me­gyés püspökhöz, figyelmeztessék a lelkészeket arra, hogy jobb erkölcsök­höz, engedelmességhez szoktassák a népet. De mig ők nem mernek a nép előtt gyónni példaadás végett, addig javulásról, jobb erkölcsiségről hiába beszélünk. Aranyélet volt az, mikor jegyző, biró az esküdt urakkal együt­tesen gyóntak. Nem a szurony, puska csinált akkor rendet, hanem a jó példa. Tele panaszszóval minden házi­asszony, hogy a cselédséggel nem lehet már bírni. De a javulásnak biztos eszközében nem mutat jó pél­dát minden századik sem. Egyik úrasszonynak az volt a szokása, hogy ha észrevette cselédje romlását, elküldötte gyónni. Egy-két­­szer elmentek, s javulás állott be. Harmadszor, negyedszer már elcsa­varogtak. Mikor ezért szidta az úr­asszony­ őket, egyik azt felelte: — De isz’­a nagysága nem me­gyen el gyónni, minek küldöz minket ? Erre a nagysága mindjárt ész­revette, hogy jó példa nélkül a szó üres fegyver. Maga is elment hát, s olyan hű szolgákat képes így nevelni, hogy ritkítja párját. Még Rousseau is kész volt el­ismerni egyszer: „Mennyi kártérítést, mennyi hiba helyrehozást eszközölt a gyónás a katolikusoknál.* Minden szülő arra vágyik egész szívvel, hogy jó gyermekkel áldja meg az Isten, akik meg nem sértik, tenyerükön hordják és lesik az édes szülők gondolatját gyengéd figyelem­mel. — Ha ily gyermek atyja óhajt bárki lenni, az előtt ne legyen isme­retlen eszköz a gyónás szentsége, mely egyedül képes rosszat jóvá tenni, a rossz hajlamoknak gyökerét kitépni, százféle hibát is biztosan gyógyítani Isten hatalmával. Mi ja­vítja jobban a gyermeki szivnek azt a nagy hibáját, a szülők iránti dacot, durvaságot, szeretetlenséget, mint ha a gyónásban ezeket megvallja, köny­nyező lélekkel igazán megbánja s erősen fogadja, hogy kerüli mindazt, amit eddig vétett jó szülei ellen. Aztán oktatást kap gyóntató atyjától, s a bánatos lélek a szerető intést mindig befogadja. Ennél hathatósabb, jobb nevelő eszközt nem lehet találni. Csak itt lehetséges az emberi gőgös szívhez hozzáférni, s azt a titkos férget, amely annyi gyermek életét pusztítja, kiirtani máskép tiszta lehe­tetlen. Egyedül a gyónás tépi ki e vétket isteni erővel, mert a szegény gyermek, aki e bűnnek rabja, eltit­kolja azt még szülei előtt is, csupán a gyónásban meri azt feltárni teljes bizalommal. A jó szülők látják, hogy a gyer­mek halvány, a nemzedék satnyul, folyton vérszegényebb a nemzet re­ménye, a haza jövője. Sejtelmük sincs arról, mi a baj forrása, még kevésbbé tudják, hogy e bajra gyógy­szert pusztán a gyónásban lehet fel­találni. De persze esek akkor, ha azt jól végezzük. Ó mennyivel máskép gyónna meg a gyermek, ha az édes­apját néha gyónni látná, de így a legtöb­ben csakis addig gyónnak, amíg pa­rancsolják, akkor is oly lanyhán, hogy hamar eltűnik a gyónás hatal­­­mas nevelő hatása. Amikor a legtöbb szükség volna rája, éppen akkor hagyják sokan azt el végleg közö­nyös vaksággal. Egy kis tanítványom hervado­zott, fonnyadt élte világában. Tanu­láshoz kedve nem volt szegénykének. Fejét leütötte, s dacosan lenézett, mikor a szivéhez akartam beszélni. Azonnal beláttam, hol a dolog nyitja. Szüleit hivattam s feltártam előttük a szegény fiúcska lelki állapotját. — Ki gondolta volna, — így sóhajt az apja, — s erre nincs or­vosság ? Elverjem talán, vagy mit csináljak vele ? — Ha félholtra verné, sem hasz­nálna semmit, — feleltem atyjának, — egyetlen egy eszköz a gyakori gyónás a­­szent áldozással. Ez még segít rajta. — Hisz elküldöm mindég; azt hiszem, el is jön a többivel gyónni. Istenem, hogy mért is kellett ezt megérnem ! úgy vigyáztam rája, mint szemem fényére, vallásban ne­veltem, imára szoktattam, nem lehe­ t Emil, III kötet, 901. 1. a jegyzetben.

Next