Pécsi Közlöny, 1904. november (12. évfolyam, 104-111. szám)
1904-11-03 / 104. szám
1904. november 3. Csütörtök XII. évfolyam 104. szám Pártonkivüli politikai lap — Megjelenik minden szerdán és szombaton este. Szerkesztőség és kiadóhivatal. DŐM£L A N Z E L M: Kéziratot nem adunk vissza. Lyceum utca 4. felelős szerkesztő. Előfizetési árak : Egész évre 12 K. Félévre Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefonMADARÁSZ BÉLA, 6 K. Negyedévre 3 K. Egy hónapra 1 K. szám 111. laptulajdonos és kiadó. Egyes szám ára 10 fillér. Rugaszkodások. Talán tetszik még emlékezni arra a bizonyos hős sváb fiúra, aki azt mondotta egy verekedő társának : „Na csak merre még egyszer pofon vágni az édes apámat !“ Az édesapja megkapta másodszor, sőt a fia újabb fenyegetésére harmadszor is a pofont de bizon a hős fiú csak gyürkőzött és végre e szavak kíséretében húzta el a küzdőtérről az apját: „Geh mer, der ist a grobian!“ Szakasztott mása ennek a hetykélkedő sváb fiúnak a mi hősködő ellenzékünk, a mely Tisza Pistával fel-fel pofoztatja a magyar alkotmányt s a végére gyáván visszahúzódik. így tett a március 10-iki leszerelésnél, igy az október 26-iki szavazásnál és hasonlóan fog meghunyászkodni a házszabályrevizió kérdésében is. Március 10-ikén a kezében volt a győzelem és kiszalasztotta; október 26-án leszavazhatta volna a kormányt — s a kedvező alkalmat '•'—szalasztotta ; most újra a markában van Tisza, illetve az alkotmány sorsa — és valamelyes ravaszkodásra meg fog megint hátrálni, hogy „három legyen az Isten igaza,“ háromszor legyen a magyar alkotmány megszégyenítve. A március 10-iki eseményből egy kormánypárti újságíró is egész kedélyesen gúnyt űz valami Almanach féle könyvben, azt mondván, hogy „csak rá kellett ijjeszteni az ellenzékre s lerakta azonnal a fegyvert.“ A „Harcok Írójának, béke szerzőjének“ elállhat a szeme, szája, hogy amiért ő kockáztatta egész politikai tekintélyét, az most újra feltámadt piszkos hamvaiból és az augurok e pestises port fogják megint hinteni talán mind a sok rugaszkodó ellenzéki szemébe .... Mert csak rugaszkodás, amit művelnek. Minden ellenzéki pártbeli szónok kimutatta ugyanis, hogy az ideiglenes olasz horvámszerződés a magyar alkotmány kijátszása, sőt a titkolt, titkos végleges szerződés a nemzet rászedése, mégis a szavazásnál, a 129 kormánypárti igen szavazattal szemben a 160 főnyi ellezékből csak 52, mondd : ötvenkettő volt jelen és szavazott nemmel. Hát a többi hol bujkált ? ! Talán úgy gondolkoztak, hogyha Széll Kálmán saját gyermekét az 1899 : XXXcikket szó nélkül engedi agyonüttetni , ők mit törődjenek vele ? ! Csakhogyha Széll azt a kissé vérszegény, de mégis életképes kisdedet lelketlenül el is hagyta, a léha gyámok kezéből ki kellett volna szabadítani vagy legalább is a legnagyobb erőfeszítést fejteni ki érdekében. Nem találhatnék elég kemény szavakat, amikkel az ellenzék indokolatlanul elmaradottak illetnünk kellene. Semmiféle magánügy sem szolgálhat mentségül, mert a szavazásnál senki sem helyettesítheti magát mással, ha ez a más még oly dörgően is tudná kimondani a „nemet“. Hogy pedig 160 emberből csak 13 rész jelenhetett volna meg és 2/3 része kénytelen lett volna távol maradni — ez teljességgel hihetetlen. Hogyan lehetne ilyen ijjesztő előjel után bízni még abban, hogy a házszabály revízió hatalmas küz diadal. Haszontalan volt a tettelés, no látod ! Elszakadni tőlem sohse, sohse birsz ! Akárhová néz is kacér pillantásod, Én nevetek végül, a mikor te sírsz ! Haszontalan volt sok könyed, fogadásod, Mind csak nagy szerelmed bizonysága az ! A mikor legjobban szór az ajkad átkot, Áldást mond akkor is a szitok s panasz ! Haszontalan minden: tettetés, köny, átok, Diadalmas szivem súgja ezt nekem ! Meghazudtol titkos néma ujjongásod A mikor rád ront a győzes szerelem !... Megriad? ez gyanánt futsz tova előle. — Dús hajad sepri az uca követ , Hasztalan ! ... Ez árnytól nem menekülsz többé.] Az első bűn árnya nyomon követ ! . . . Kemény Lajos: Az árny. Halovány két orcád, a hajad oly zilált, Úgy remeg kicsinyke kis kezed ; Tört fényű szemedből titkolt köny szivárog, Oly félénk tétova tekinteted. Termeted befogja ezüstös holdsugár, Reszketve suhansz az utcákon át; De egy árny üldöz ott — fenyeget . . . egyre nő . . . .] S meresztieléd torz arculatát. Hangulat. (Hattyú dal.) Irta: Hegyháti. Halottak napja van. Az emberek lehorgasztott fível, szótlanul járnak, a máskor oly elhagyatott temető gyepes utjain. Mindenki siet kedves halottjához, hogy virággal, könnyel áldozzon emlékének. Ez az egy nap a halottaké, a könnyé, az emlékezeté. Itt a sírok között összeomlanak a válaszfalak, amelyek oly bántóan emelkednek az élők között. Itt megfár egymással a szellemóriás és a kérges tenyerű munkás, a hercegi sarj és a szegényház jobb napokat látott piruló lakója. Itt megszűnik a szépség, a baj, meg a hiú gőg, a kacér dőlyf, meg minden, mi örömet vagy bánatot fakaszt a gyarló ember szívében. Egyforma itt minden, por és hamu. Borongó szívvel járok fel s alá a temető keskeny útjain, elmerengve a küzdelmes, sivár múlt fájó emlékein, a vigasztalan jelenen és ködborulta szememből lopva pereg egy-egy könny végig arcomon. Nem törlem le, úgyis másik jő helyébe. Férfi könny. Hányán, óh hányán dörzsölik végig ez életet s nem ismerik a könyvt, csak a más szemében. Nem tudnak sírni. Én tudok, óh, bár ne kényszerültem volna reá soha, ne tanultam volna meg soha. Megtanultam. Megtanított reá ez emberek önzése, képmutatása ; megtanított reá az élet és boldogság élő szerelem orrgyilkosa, a csalódás. És amint elmélézem a sírok hervatag virágain, a fák sárguló, hulló levelein, eszembe jut : gyermekkorom. Az is oly sivár, szomorú volt, mint egész életem. Amikor más gyermek megunva ezernyi játékszerét, a dédelgető, gondos édes apa tündérmeséin nevetgélt, én a temető egy sírdombján zokogtam el fájdalmamat. Hívtam azt a jó édes apát, de az nem hallotta meg kis árvájának esdeklőt