Pécsi Közlöny, 1905. augusztus (13. évfolyam, 153-178. szám)

1905-08-01 / 153. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal Lyceum­ utca 4. Városi és intercibás telefon­szám 111 Főszerkesztő : Dr. EGRI BÉLA, ügyvéd, országgyűlési képviselő. Demel Anzelm Madarász Béla felelős szerkesztő, kiadó laptulajdonos. Kéziratot nem adunk vissza Előfizetési árak: Egész évre 24 K, f­­évre 12 K, negyedévre 6 K, egy hónapra 2 K. ,Egyes szám­ára 10 fillér. Szirénhangok. Irta : Mezei Ernő országgy. képviselő. Szegény ellenzéki Ulisszes, ki tűz és vész között bevette a válasz­tási Tróját, fölperzselte a régi több­séguralom várát, az istenek haragja által üldöztetve, híveivel még mindig bolyong a végtelen vizeken, sőt egyre messzebb esik imádott ithakai hazájától. De mialatt kínzó sóvár­gással gondol arra, mikor fog győ­zelmes babéréival és a zsákmányolt kincsekkel otthonába megtérhetni, a veszedelmes örvényekből csábos szi­rének emelkednek ki, kik bűvölő énekkel hívogatják a kimerült hajó­sokat, hogy éppen itt a sodró áron, itt a tenger közepén megtalálhatják a kést, a pihenést, a boldogságot, csak bocsátkozzanak ölelő karjaik közé. És Ulisszesnek vigyáznia kell társaira, mert nem mindenki álhata­­tos a kisértés ellenében és akad­nak közülök gyengébb szeműek, kik nem képesek fölismerni, hogy a szi­rének kiemelkedő bájalakja a víz színe alatt csufságos halfarkban vég­ződik. Csak hangzik, hangzik a csá­'­bító dal egyre szebben, egy dal az új többségről, azaz hogy egy dal a összes 67-es elvű pártok tömörítésé­ről, vagyis inkább egy dal az összes parlamenti pártok koalíciójáról, azaz hogy---------de az ördög tudná meg­mondani, mi ennek az észtvesztő dallamnak igazi szövege ? Oh, mi is van a bájos éneklők begyében ? Van okunk kíváncsiskodni. Tisza István legutóbbi kijelentése, mely a szabadelvű pártot szabadjára ereszti, keserves árvaságba taszította a mindig híveket. A feloszlás végzeté­nek is kikerülhetlenül be kell telje­sednie ezen a párton. Tőlük a nem­zeti közvélemény nevében vagy a koalíciós többség nevében előbb is követelni lehetett, most annál inkább követelni kell azt, hogy olyan állást foglaljanak el és úgy válaszszák meg politikai összetartozásukat, hogy a bécsi hatalmak ellenében a nemzeti akarat egyértelműségéről, az alkotmá­nyos jog védelmében a hazafias szoli­daritás terhetlenségéről tegyenek ta­núságot. De hogy értsük azt a fel­hívást, hogy a kedves szabadelvű ár­vák, úgy, a­hogy vannak, foglaljanak helyet a koalíció asztalánál ? Az em­ber még azt hihetné, hogy vannak közöttünk álomlátók, kik a parlament minden pártját és csoportját egyetlen politikai alakulásba foglalnák össze, azután olyan programmot csapnának össze, amely a mi parlamentünkben megvalósítja az egy akol, egy pász­tor ideálját. No, az ilyen szeretetre­méltó, sült-bolond utópiáknak még csak megtévesztő szerepük sem lehet. A koalíció mai tábora is elég tarka és ha egy akolnak lehet is mondani, bi­zony már kelleténél több a pásztora. Egészen más, ha az összes hat­­vanhetes elvű pártok tömörítéséről, új pártok alakításáról beszélnek. Értjük ezt, okát is, célját is, esetleg jogo­sultságát is. Mellékes, hogy az ilyen új alakítást a koalícióval közösségbe­hozva, vagy a koalíció szétbontásával kapcsolatban emlegetik. Mindenki tisztában lehet vele, hogy ez az eszme természeténél és logikájánál fogva csak az erők új megosztását és új ellentétek kidomborítását vonhatja maga után. Csak arra vigyázzunk, hogy az az ugrató ének, a­mely úgy első hallásra a szabadelvű pártiaknak Herczegnő és atezagyerek. Irta: Perez Galdos. Pacarrita Migarez már hétéves korá­ban valóságos „egyéniség“ volt. Gyenge kis alakja alig volt magasabb nyolcvan centi­méternél, de arca oly fáradt, hervadt volt, mint egy koravén törpéé s ez tekintélyt szerzett neki. Természeténél fogva szerette a csinosát, s kis testét alig eltakaró rongyos ruháit úgy tudta ráncbaszedni, hogy bárki­nek is megakadt rajta a szeme. A Pacarrita Migarez családja előkelő volt. Apja légváltoztatás kedvéért csak az imént tette át lakását a Bagnóból Ceutába egy kicsit kényszerítve, mert azzal foglal­kozott, hogy idegen emberek lakásait erő­szakos módon látogatta: édesanyja e pil­lanatban az alkalai fogházban üdült és pihente ki a rendőrséggel való folyto­nos összeütközéseiből származott izgalmait. A mi kis fiunk egyedül állt a nagy világban, de hát őt nem abból a fából faragták, hogy az ily csekélység kétségbe­­ejtette volna. Bátran szembe nézett a sorssal s ut lett felettel; biztosan állt a maga lábán, mert az iparnak s kereskedés­nek számtalan ágát gyakorolta így első­sorban újságokkal, mellékesen gyufával kereskedett s az eldobott sorsjegyeket is tudta értékesíteni. Igényei nagyon szerények voltak. A világ hiúságával keveset törődött és éjjeli nyughely gyanánt megelégedett utszéli árokkal is. De dacára mindennek, dacára minden filozófiájának, Pacarrito nem volt boldog, mert a kicsi, csúnya, egyedül álló kis­ember szerelmes volt, m­eszereszeten szerelmes. Egy nagy játékkereskedés pompás kirakatában a ragyogó ruhás szép „hölgyek"* egész serege volt kiállítva, akik üde, kerek viaszarczukkal, kékes, mosolygó szemeikkel nevettek a járókelőkre, akiknek tiszta se­lyemből készített szőke hajuk ragyogott mint a napsugár. E babák egyike különösen magára vonta a figyelmét. A többinél nagyobb, fényesebben öltözött volt és előkelő, kere­setlen tartásával elárulta, hogy nagy házból származik. Egy este úgy tetszett Pacarritonak, hogy az ő hölgye különös gyöngédséggel tekint reá, és akkor érezte, hogy meg kell szereznie szerelme tárgyát, mert annélkül nem ér semmit az élete , s aztán kezdett ezer tervet kovácsolni csábításról, szökte­­tésről, házasságról. És ekkor egy váratlan, rettenetes ka­tasztrófa történt. Egyike ama nagy szeren­csétlenségnek, melyek egy pillanat alatt képesek összetépni egy ember lelkét, s öngyilkosságot, tragédiákat és egyéb drá­mákat szülnek. Egy vakmerő kéz nyúlt a kirakatba, s a hölgyet beemelte a boltba. Pacarrito kétségbeesetten állt a helyén : — El fogják adni — susogta önma­gában. Elvesztette önuralmát, a haját tépte, közel volt az ájuláshoz s a gyufát, újságot sorsjegyegyeket elejtette. Földbe gyökerezett lábkkal állt Pacar­­rito a bolt előtt s kétségbeesetten tanúja volt e leányvásárnak. Aztán látta a kis leányt, aki megvette az ő hölgyét, amint szülei kíséretében elhagyja az üzletet s kocsiba száll. Pacarrito villámgyorsan ugrott fel a hátulsó bakra s mig a kocsi tovaro­bogott, helyéről láthatta, mint dugta ki ijedt fejét az ablakon ,az ő hölgye“, mint terjeszti tele karjait s szinte hallani vélte szivettépő sikoltását „Oh ments meg Pacarritom I Ments/negj,“

Next