Pécsi Közlöny, 1905. augusztus (13. évfolyam, 153-178. szám)
1905-08-01 / 153. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal Lyceum utca 4. Városi és intercibás telefonszám 111 Főszerkesztő : Dr. EGRI BÉLA, ügyvéd, országgyűlési képviselő. Demel Anzelm Madarász Béla felelős szerkesztő, kiadó laptulajdonos. Kéziratot nem adunk vissza Előfizetési árak: Egész évre 24 K, févre 12 K, negyedévre 6 K, egy hónapra 2 K. ,Egyes számára 10 fillér. Szirénhangok. Irta : Mezei Ernő országgy. képviselő. Szegény ellenzéki Ulisszes, ki tűz és vész között bevette a választási Tróját, fölperzselte a régi többséguralom várát, az istenek haragja által üldöztetve, híveivel még mindig bolyong a végtelen vizeken, sőt egyre messzebb esik imádott ithakai hazájától. De mialatt kínzó sóvárgással gondol arra, mikor fog győzelmes babéréival és a zsákmányolt kincsekkel otthonába megtérhetni, a veszedelmes örvényekből csábos szirének emelkednek ki, kik bűvölő énekkel hívogatják a kimerült hajósokat, hogy éppen itt a sodró áron, itt a tenger közepén megtalálhatják a kést, a pihenést, a boldogságot, csak bocsátkozzanak ölelő karjaik közé. És Ulisszesnek vigyáznia kell társaira, mert nem mindenki álhatatos a kisértés ellenében és akadnak közülök gyengébb szeműek, kik nem képesek fölismerni, hogy a szirének kiemelkedő bájalakja a víz színe alatt csufságos halfarkban végződik. Csak hangzik, hangzik a csá'bító dal egyre szebben, egy dal az új többségről, azaz hogy egy dal a összes 67-es elvű pártok tömörítéséről, vagyis inkább egy dal az összes parlamenti pártok koalíciójáról, azaz hogy---------de az ördög tudná megmondani, mi ennek az észtvesztő dallamnak igazi szövege ? Oh, mi is van a bájos éneklők begyében ? Van okunk kíváncsiskodni. Tisza István legutóbbi kijelentése, mely a szabadelvű pártot szabadjára ereszti, keserves árvaságba taszította a mindig híveket. A feloszlás végzetének is kikerülhetlenül be kell teljesednie ezen a párton. Tőlük a nemzeti közvélemény nevében vagy a koalíciós többség nevében előbb is követelni lehetett, most annál inkább követelni kell azt, hogy olyan állást foglaljanak el és úgy válaszszák meg politikai összetartozásukat, hogy a bécsi hatalmak ellenében a nemzeti akarat egyértelműségéről, az alkotmányos jog védelmében a hazafias szolidaritás terhetlenségéről tegyenek tanúságot. De hogy értsük azt a felhívást, hogy a kedves szabadelvű árvák, úgy, ahogy vannak, foglaljanak helyet a koalíció asztalánál ? Az ember még azt hihetné, hogy vannak közöttünk álomlátók, kik a parlament minden pártját és csoportját egyetlen politikai alakulásba foglalnák össze, azután olyan programmot csapnának össze, amely a mi parlamentünkben megvalósítja az egy akol, egy pásztor ideálját. No, az ilyen szeretetreméltó, sült-bolond utópiáknak még csak megtévesztő szerepük sem lehet. A koalíció mai tábora is elég tarka és ha egy akolnak lehet is mondani, bizony már kelleténél több a pásztora. Egészen más, ha az összes hatvanhetes elvű pártok tömörítéséről, új pártok alakításáról beszélnek. Értjük ezt, okát is, célját is, esetleg jogosultságát is. Mellékes, hogy az ilyen új alakítást a koalícióval közösségbehozva, vagy a koalíció szétbontásával kapcsolatban emlegetik. Mindenki tisztában lehet vele, hogy ez az eszme természeténél és logikájánál fogva csak az erők új megosztását és új ellentétek kidomborítását vonhatja maga után. Csak arra vigyázzunk, hogy az az ugrató ének, amely úgy első hallásra a szabadelvű pártiaknak Herczegnő és atezagyerek. Irta: Perez Galdos. Pacarrita Migarez már hétéves korában valóságos „egyéniség“ volt. Gyenge kis alakja alig volt magasabb nyolcvan centiméternél, de arca oly fáradt, hervadt volt, mint egy koravén törpéé s ez tekintélyt szerzett neki. Természeténél fogva szerette a csinosát, s kis testét alig eltakaró rongyos ruháit úgy tudta ráncbaszedni, hogy bárkinek is megakadt rajta a szeme. A Pacarrita Migarez családja előkelő volt. Apja légváltoztatás kedvéért csak az imént tette át lakását a Bagnóból Ceutába egy kicsit kényszerítve, mert azzal foglalkozott, hogy idegen emberek lakásait erőszakos módon látogatta: édesanyja e pillanatban az alkalai fogházban üdült és pihente ki a rendőrséggel való folytonos összeütközéseiből származott izgalmait. A mi kis fiunk egyedül állt a nagy világban, de hát őt nem abból a fából faragták, hogy az ily csekélység kétségbeejtette volna. Bátran szembe nézett a sorssal s ut lett felettel; biztosan állt a maga lábán, mert az iparnak s kereskedésnek számtalan ágát gyakorolta így elsősorban újságokkal, mellékesen gyufával kereskedett s az eldobott sorsjegyeket is tudta értékesíteni. Igényei nagyon szerények voltak. A világ hiúságával keveset törődött és éjjeli nyughely gyanánt megelégedett utszéli árokkal is. De dacára mindennek, dacára minden filozófiájának, Pacarrito nem volt boldog, mert a kicsi, csúnya, egyedül álló kisember szerelmes volt, meszereszeten szerelmes. Egy nagy játékkereskedés pompás kirakatában a ragyogó ruhás szép „hölgyek"* egész serege volt kiállítva, akik üde, kerek viaszarczukkal, kékes, mosolygó szemeikkel nevettek a járókelőkre, akiknek tiszta selyemből készített szőke hajuk ragyogott mint a napsugár. E babák egyike különösen magára vonta a figyelmét. A többinél nagyobb, fényesebben öltözött volt és előkelő, keresetlen tartásával elárulta, hogy nagy házból származik. Egy este úgy tetszett Pacarritonak, hogy az ő hölgye különös gyöngédséggel tekint reá, és akkor érezte, hogy meg kell szereznie szerelme tárgyát, mert annélkül nem ér semmit az élete , s aztán kezdett ezer tervet kovácsolni csábításról, szöktetésről, házasságról. És ekkor egy váratlan, rettenetes katasztrófa történt. Egyike ama nagy szerencsétlenségnek, melyek egy pillanat alatt képesek összetépni egy ember lelkét, s öngyilkosságot, tragédiákat és egyéb drámákat szülnek. Egy vakmerő kéz nyúlt a kirakatba, s a hölgyet beemelte a boltba. Pacarrito kétségbeesetten állt a helyén : — El fogják adni — susogta önmagában. Elvesztette önuralmát, a haját tépte, közel volt az ájuláshoz s a gyufát, újságot sorsjegyegyeket elejtette. Földbe gyökerezett lábkkal állt Pacarrito a bolt előtt s kétségbeesetten tanúja volt e leányvásárnak. Aztán látta a kis leányt, aki megvette az ő hölgyét, amint szülei kíséretében elhagyja az üzletet s kocsiba száll. Pacarrito villámgyorsan ugrott fel a hátulsó bakra s mig a kocsi tovarobogott, helyéről láthatta, mint dugta ki ijedt fejét az ablakon ,az ő hölgye“, mint terjeszti tele karjait s szinte hallani vélte szivettépő sikoltását „Oh ments meg Pacarritom I Ments/negj,“