Pécsi Közlöny, 1907. november (15. évfolyam, 251-275. szám)
1907-11-02 / 251. szám
Bserfeesztősség: é* kiadóhivatal Lyceralc-utca A. Város! és int*@netxbcsi» telefon sz. 111. Főszerkesztő: ön*. Ee£Y BÉJA, országgyűlési képviselő: Hemér Meselia Iftsdszász Költi felulos Isíráeszi C. k.adó laptulajdonos. Kéziratot vissza nem adunk. Előfizetési árak : Egész évre 24 K., félévre 12 K., negyedévre 6 K., egy hónapra 2 K. Egyes szám ára 10 fillér. Nemzetiségeial?. A csernovai szomorú véget ért kisebbfajta nemzetiségi lázongás ezen mindig aktuális — sajnos szomorú aktuális -- kérdést ismét előtérbe tolta, úgy vagyunk a nemzetiségiekkel mint az anyai rész, hálátlan, semmirevaló gyermekével, ki, ha vakon nem teljesíti minden kérését nem átalja saját szülő anyjára emelni bűnös kezét. Ez az a kérdés mely égető szükségességgel megoldásra ,vár. Minden igyekezetünk, minden kedvezésünk hiába való, hiába dédelgetjük őket, hiába teljesítjük minden kívánságukat, ők olyan kívánságokkal lépnek elő, melyek teljesítése államiságunkat, hegemóniánkat, nemzeti létünket veszélyeztetnék abban az esetben, ha teljesítenék. Az eddigi sajnálatos eredmények arra mutatnak, hogy az eddigi követett nemzetiségi politikánk nem helyes. A túlságos engedékeység nem, hogy használt volna, hanem ártott, fejükbe száll a vér a Vlad Aurélnak, Supiló-nak és hozzájuk hasonló, velük egykáron pendülő nemzetiségieknek, s most napról napra többet követelnek és lehetetlen kívánságokkal, s mi még ennél is nagyobb baj fenyegetésekkel lépnek fel. Ők keltik rossz hírünket a külföldön, ők voltak okai annak, hogy Björnson és Tosztoj két hatalmas a műveit nyugat minden államában feltétlen szavahihetőséggel és m megbízhatósággal bíró irói nagyság a lehető legsötétebb színben festett le minket. Páriáknak, elnyomott, agyongázolt, emberi jogaikból kiforgatott mártíroknak tekintik külföldön nemzetiségeinket és minket mégmindig a barber, Ázsiából kiözönlött félvad hordának. Ezt a jó hírt csakis nekik köszönhetjük. Hiába igyekszünk mi, egy évezreden át tartott elnyomatás után futólépésben utolérni az azóta óriási módon fellendült nyugatot, hiába értünk el aránylag nagyon rövid idő alatt hihetetlen, csodás eredményt, hiába tettünk tanúságot fejlődésképességünkről és arról, hogy adott megfelelő visszonyok mellett minden tekintetben képesek vagyunk a fejlődésre és teljes joggal foglalhatunk helyet a művelt nyugat nemzeteinek sorában saját dédelgetett gyermekeink keltik kint veszett hírünket és teszik gyűlölté és megvetetté a magyar nevet. Számtalanszor megírtuk már megírták már mások is, hogy egyetlen egy nemzet sem bánik oly keztyűs kézzel nemzetiségével, mint mi, itt van a szomszéd Ausztria vagy Oroszország, egy virágzó, saját alkotmánnyal, saját nyelvvel bíró, műveit népet a finnt egy tollvonással kitörölte a létező nemzetek sorából. Poroszország a poseni lengyeleknek megtiltotta az anyanyelve használatát, nem a paralell nyelvtudást követelte meg, mint például mi a nemzetiségi államhivatalnokoktól, egyszerűen eltiltotta őket anyanyelvük használatától. És mit tettünk mi ? Van román nyelvű elemi iskolánk három számmal, van német nyelvű szintén sok, sőt még középiskolánk is van román és német tannyelvvel, meg■ adtunk minden lehetőt, többet nem adhatunk, hacsak nem akarjuk önmagunkat veszélybe, romlásba dönteni. Most már vége kell hogy legyen az örökös dédelgetésnek, erélyesen, szigorúan kell fellépnünk a bőrükbe nem férő nemzetiségekkel, körmükre kell koppantani a lelketlen izgatóknak, tűzzel-vassal magyarosítani kell, igenis magyarosítani, a nemzetiségi ifjúságot magyar szellemben, színmagyar tanítókkal kell felneveltetni, ez a legbiztosabb és leghatásosabb módja a nemzetiségi túlkapások ellensúlyozásának. Meg kell szüntetni az idegen nyelvű középiskolákat, ez az ország a mienk, mi szerettük, a mi vérünk hullása tette termékennyé minden talpalatnyi földjét, nem szó a Atyámhoz! Amikor elhagytál, feljajdult a szivem, Kunos panaszára nem talált vigaszt, Rám borult az éjnek sötétedő árnya, A lombtalan ágról hullott a haraszt. Feljajdult a lelkem kínos vergődéssel Oh ! miért is, miért múlik el nyár; Fáradtan leszálló nap csókját mért várom, Mikor réges-régen minden elmúlt már. Azért mert elhagytál, nem múltál el végkép. Régi boldogságról regél még az ősz. Lombtalan fa ága felszívja a kőnyom, Örökzöld hajtása él szivemben még. Emlékek szállanak kopár, téli tájon, Megújul lelkemben mégegyszer a nyár. Oh! miért is, miért hagytál itt magamra. Megtört fájó lelkem nyugalomra vár. Harnitaek Ilona. Viszontlátás. Irta: Camille Mauclaire. Öt év óta nem találkoztak egymással, de mikor a nő a férjét a sétányon látta maga felé közeledni, testének reszketése, szivének dobogása, meggyőzte arról, hogy a közönye színlelt, a felejtés kicsinyes komédia volt. A férfi megáll és nézte. Egy percig egymást figyelték. Végre a férfi megszólalt: — Ön gyűlölet nélkül néz reám — mondta halkan, az alázatnak, a bámulatnak és az alig észrevehető gúnynak a vegyülékével. A nő sem gőgösnek, sem meglepettnek nem akart látszani és egyszerűen mondta: — Én éppen nem gyűlölöm önt. — Megengedi, hogy beszéljek önnel, hogy egy percig mellette maradjak? A férfi e szavak elmondása után zavarba jött és a nő mosolygott — Üljön le erre a padra, senki sincs a közelünkben. Mit akar mondani ? — Semmit sem. Tudom. . . Az ember semmit sem tud a másiknak mondani, ha olyan sokáig távol voltak egymástól. Vagy pedig csak banalitásokat. — Ezt nem akarom, mert ez nyárspolgári. És — ha jól emlékszem — Ön gyűlöli ezt. Nekem kell tehát megkezdenem a társalgást. —Hogy van ? Úgy találom, hogy egy kicsit lefogyott. Noha nagyon jó színben van. — Milyen szelíden. — Oh Istenem, békésnek látom az életet a milyennek kell látnom. — Boldog ? — Jó férjem van. Sorsom biztosítva van. Szép, kis hároméves fiacskám van. Semmiféle családi viszályba nincs részem. És az egészségem kitűnő. Nincs bánata? Nincsenek álmai? Az asszony felnézett és határozottan mondta: — Nincsen bánatom és nincsenek álmaim.