Pécsi Közlöny, 1908. április (16. évfolyam, 76-100. szám)

1908-04-01 / 76. szám

2008. április 1. PÉCSI KÖZLÖNY ! r' ' ' ' * r t»'‘S 'ff *­'• V I­yenkor eszembe jut, hogy milyen sok­­ példát látunk arra, hogy az anyák szívesen­ bízzák kisebb nagyobb gyermekeik gondozá­­sát;;úgy egészséges, mint beteg állapotuk­ban bizalmas, sőt nem egyszer ma itt, s holnap ott lakott cselédjükre! Pedig ezt olyan rossz és szerencsétlen szokásnak­­ tartom, melyet nem lehet eléggé osto­rozni. Mert ki tudja, hogy a cselédek hova viszik a gyermekeket, ki tudja mit adnak enniek, csakhogy hallgassanak : ki tudja hova teszik le és ki tudja, mi származhatik ezekből. . . Igen igen csodálkozom ezen a már eléggé elterjedt rossz szokáson, hiszen mi a gyermek a családban. A jó gazdasszony nem bízza a kamara kulcsát cseléd kezére. Hát várjon a jó anya gyermekét bízhatja-e bizalmát ki nem érdemelt, előre is hűtlennek nevezett sá­fárra? De aztán mi a gyermek az édes­anyának ? Életénél is féltettebb kincse, ék­szere Nem merné türkizes, gyémántos ék­­szergarniturját sem a Duci, sem a Mici mamája a sétatérre menő cselédjére bízni, de gyermekét elbocsátja vele 1, 2, sőt 3 órára is sétálni s a már annyiszor meg­ismétlődő, nem egyszer halállal végződő cseléd sétáltatást leszokni, kiküszöbölni nem tudja. Oh pedig mennyi késő bánat, keserű­­ség tudna e rossz szokás ellen beszélni ? Mennyi kis nyomorék, mennyi kis sirhalom emeli néma szomorúságát intelemképen az édesanyák felé kérve : anyák, édes jó anyák — őszinte szívvel, az élnivágyás meleg sze­retetével kérünk, gyermekeiteket ne bízzátok cselédekre, ne küldjétek csak velük sé­tálni. Ők kerüljétek a szerencsétlen rossz szokást s hagyjátok élni, hagyjátok az élet­nek örülni bár azokat, kik utánunk követ­keznek ! Anyák, édes jó anyák ! Hallgassák meg az apró nyomorékok, az apró sirhal­­mok intő, kérő szavat s akkor elmondhat­ják, mit hajdani királyunk mondott­­ .Gyer­meknevelés tekintetében bűn nem terheli telkemet*. *­­ Deák Gyuláné Végh Irma.­­ A gyermeknap. A költő a gyerme­­­­két az ég virágjának mondja, az államfér­­j fiú az állam jövő fenntartóját látja benne a szociológus a leendő társadalmat alkotja meg belőle, nekünk pedig édes mindenünk vérünkből való vér, húsúnkból való hús. Érthető tehát, ha a művelt államok leguj­­jabban minta­intézményekkel igyekeznek odahatni, hogy a testi és lelki pusztulás ve­szélyének kitett gyermekeket a társadalom számára megmentsék. Hazánkban a leg­újabb időkig sok volt a tennivaló e téren, teljesen megfelelő, a külföldet is túlszár­nyaló intézményeink azonban még csak most hozzak áldásos gyümölcsöket. A gyer­mekvédelemnek két nagy tényezője az életadó eleme : az állam és a társadalom, s állam tőle telhetőleg lerakta a gyermekvé-­ delmi berendezéseinek alapköveit, az 1891 évi Vili. és XI törvénycikkében, az ezek­ből kifolyóan működő 17 állami gyermek­­menhely körülbelül harmincötezer elhagyott züllés útjára tévedt gyermekről gondosko­dik. E fényes eredmény dacára nem ma­radhatott tétlenül a másk tényező , a tár­sadalom sem. Megmozdult az is és alko­tott olyan intézményt, amelyhez hasonlót sehol sem találunk, megalkotta az­­Orszá­gos Gyermekvédő Ligát. Ez nem egy új egyesület, hisz oly óriás, oly nehéz, de nemes és nagy feladatai vannak ez intéz­ménynek, hogy ezeket egy szűk keretekben mozgó egyesület nem tudta volna valóra váltani. A Liga maga a tár­ad­alom, a társa­dalmi gyermekvédelem az egész országra kiterjedő hatalmas szerve, nem külön egye­sület, amely tagokat, tagsági díjakat szed, hanem társadalmi erők összessége, s min­den ember tagja lesz abban a pillanatban, amelyben céljaira néhány fillérnyi adomá­nyával hozzájárul. A Liga rögtön való se­gélyt nyújt mindazoknak, akik hozzá for­dulnak. Hány szegény, támasz nélkül való özvegy, hány elhagyott árva élvezi a Liga nyújtotta segítő jobbot ? Legfőbb és ne­mesebb működése az á­lami intézmények kiegészítő munkásságában nem nyilvánul. Az idei gyermeknap április 2-án és 3 án lesz. Ezen a napon kereskedők, iparosok, vállalatok tulajdonosai önként kötelezik magukat arra, hogy két napi bevételüknek tetszés szerinti hányadát a gyermekvédő alap javára befizetik. Kérjük a közönséget szük­séges bevásárlásait intézze el e napokon, adakozzék a nyilvános helyeken kitett ur­nák révén a Liga céljaira. Ismerjük el hogy az elhagyott gyermekek védelme nem irgalamassági cselekedet, hanem mind­nyájunk erkölcsi kötelessége. A Dunántúli Széchenyi szö­vetség sásdi kiszállása alkalmával egy sásdi úriember — dr. Barna Lajos kir. kör­jegyző, — többek füle hallatára a következő megjegyzést tette: .Könnyű a mostani jogászoknak, nem mint az én jogászkoromban. A papok ellát­ják őket pénzzel, hogy uralmukat fentart­­sák. Biztos helyről értesültem, hogy e be­szédeket a papok csinálják s 30—40 koro­na ellenébe elmodatják a gyermekekkel. Itt most komoly képpel beszél, ha haza megy, nagyot mulat azon a pénzen.“ Erre vonatkozólag a következő sorok közzétételére kérettünk fel. Tisztelt Úr ! A D. Sz. Sz. elnöksége ama piszkos vádat, hogy a papok ellátnak bennüket pénzzel, hogy becsületük, önér­zetük megvehető, mind az egyesek, mind a Szövetség érdekében a leghatározottabban visszautasítja. Szeretnék szembenézni ama biztos helylyel mely uraságodat ekként id. fomálta ! Tudja meg továbbá, hogy nincs szükségünk mások tákolmányaira, magunk­ban is érzünk annyi erőt és tudást, hogy kiálljunk a síkra még esetleg Uraságoddal is Az pedig, akkor a tisztelt Ur rámutatott, nemcsak hogy nem­­mulat a papoktól ki­utalt pénzen* de gyűlöli s kerüli a piszkos mig jelelenésen voltam, egy nagyherceg a páholyomat színig töltette rózsával, nem lehetett belépni! ... És micsoda rózsák... Tél közepén, — valóságos csoda volt . . . Ez volt utolsó diadalom ... És ez én voltam, én, akit ön most így lát itt. Könnyezett. — Most ? Mi van meg bennem az énekesnőből ? Rettenetesen köhögött, majd tovább beszélt, nagy fájdalmától kényszerítve, ko­mor tekintettel : — Mégis én voltam az, én, akit ön most így hallgat. Az én énekem volt az és ebből a rekedt, ebből a tönkrement torok­ból támadt Hirtelen szenvedélyes mozdulattal le­tépte a vörös csipkét, amely a nyakát fedte. Zavartan, remegve állott fel a fiatal ember. És önkéntelen, akaratlan mozdulat­tal borult le a hajdani dicsőség romjai előtt. Vajon nem használhat-e nézi szerel­mével? Valaha az egész világot vetély­­társának látta, ma este neki, egyedül neki nyilatkozott meg. — Alexandra! — susogta lehajtott fővel. A régi hang csengett még fülében. Alexandra gyöngéden megsimogatta a fiatal­ember haját, akin hosszas remegés futott végig. Pedig kit látott maga előtt ? Egy kövér, őszülő hajú asszonyt, nevetséges vörös ruhában, eltépett csipkével enormis torka körül. Aztán felállott és felkarját tiltóan emelve fel, fagyos méltósággal mondta tönkrement hangján : — Késő van már. Csengetek a szol­gálónak, megmutatja önnek a szobáját és reggel majd a majoros elvezeti önt a jó útra . . .* Visszatérve Párizsba, a fiatal ember­nek nehezen telt a következő éve. Szánalom, lelkifurdalás gyötörte és ez annyira elhatalmasodott rajta, hogy elhatá­rozta, — maga sem tudta, mi célból, — hogy megint megáll azok alatt a fák alatt, ott az ódon kastélyhoz vezető úton. Egy délután érkezett oda. Autója színig volt gyönyörű rózsákkal, — várjon lesznek e olyan szépek, mint a nagy­hercegéi ? Leszállóit a kocsiról és a rózsákat ott hagyva, belépett a parkba. De a zsaluk le vannak eresztve, az ajtók becsukva, zörget, kutat és nagy keresésre két öreget talált bent a lakásukban. Néznek rá semmit­mondó tekintetükkel és végre elmondják: — Madame meghalt, nem sokkal az­után, hogy az úr elment, eltemettük, ahogy parancsolta. Sokáig bolyongott a fiatal­ember az ősz gazdag palettájából színezett kertben, hulló falevelek közt. Hiába kereste a sírját annak, aki ő miatta halt meg. Aztán felölelve a rózsákat, elszórta maga előtt a sárguló fasorban. Majd a szél, aki tudja, hogy kell elhordani a him­­port, majd a szél felkutatja az elhunytat és elviszi neki a késő hódolatot. — Az Alexandra Jadiska isteni hang­ját mért nem adja Isten egy csalogánynak, hadd siratná kétségbeesett éneke a hold mozdulatlan fényét, — suttogta zokogva a fiatal ember. És amint lassanként alkonyodva fel­ragyogtak az ég alján az első csillagok, egy bagoly kiáltása hallatszott. — felelet­­i képpen a kérdésre, egy rekedt, irónikus süvöltés. X 3

Next