Pécsi Közlöny, 1912. december (19. évfolyam, 139-147. szám)

1912-12-01 / 139. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Király utca 24. Városi és interurbán telefonszám 111. Kéziratot nem adunk vissza. Vasárnap, 1912. december 1. Pécsi Közlöny A pécsi függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye. — Megjelenik minden szerdán és szombaton Szerkesztésért felelős aldadi cotulajdonos • MADARÁSZ BÉLA Előfizetési árak: Egész évre 12 korona. Félévre 6 korona. Negyed évre 3 korona. Egy hóra 1 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fill Az adósró. Az új adótörvény a jövő évben lép életbe s nem hiába 13-as számmal írjuk, de azt hisszük, sírva fogjuk megemlegetni, habár egyre azt hangoztatják is, hogy az új adóbevalással nem következik be az adóemelés, mert a jövedelmi adót 30 millióban állapították meg. A kormány által a múlt héten közreadott rendeletek azonban egészen másra engednek következtetni. Az a szövevényes adókivetés, melyre a közreműködő köröket most oktatják ki, hogy annak minden zegzugában eligazodjanak, hogy a paragrafusok özönében el ne tévedjenek mind azt sejteti, hogy itt mélyreható operáció fog történni az adózók zsebére. A jelszó mindig az, hogy az adót nem emelik, sőt a ki egzisztenciáknak teljes adómentességet biztosítanak. A 800 koronán aluli jövedelem teljesen adómentes, többire is jövedelméhez képest vetik ki az adóját egy kerek összegben, de hogy jövedelemnek számítson még az is, ha valamelyik adózó a viseltes kabátját vagy nadrágját a handlénak eladja, ez meg csak az új adótörvény drága ötlete. Az adókivetéssel megbízott szimatolók orrába a rendeletek oly szaglóérzéket disputálnak, hogy azok az embereknek minden fajta jövedelmét kiszimatolhassák, látásukat oly élessé képezik, hogy a minimális adóalapnál csak egy jottával nagyobb adóalanyt, még az ember hasában is észrevegyék és számbavehessék. Már néhány évtizede emlegetik, hogy az egyenes adókat nem emelik s mégis ezzel szemben az adózó fél évről-évre adóemelést tapasztal. Míg a régi adótörvények is úgy csinálódtak, hogy az adófizető felszólamlásaival, kérvényeivel rendesen alakszerűségekbe botlott, elkésett, hogy soha igaza ne legyen. Az adózó ember az arab bölcs belenyugvásával: „minden úgy van jó, ahogy van“, — fizetett mint a böles, mert fájdalommal tapasztalta, hogy hiába szaladgál Ponciustól Pilátusig, hogy az adóját leszállítsák, azt a szerencsét meg nem foghatta. Hite, reménye, hogy megmaradó garasain, most már fillérein legalább egy véres hurkát ehetik, szétfosztott, mint a nyári köd. Azt hittük, hogy a nagy garral hirdetett létminimumos törvény könnyíteni fog az adók terhein. De mióta az új adó életbeléptetéséről szóló és kötetre menő végrehajtási utasításokba belenéztünk, kétségbeesve kapkodunk a levegőbe, mert annyi útvesztőt, a betűknek annyi üres, minden üres. Az egyik sarokból szemrehányóan bámészkodik reá a hat fiókos, politúros szekrény helye. A magasra feltornyozott ágy helyén lapos szalmazsák hever és piszkos hulladékkal tölti meg a padlót. A nagy üresség néma szemrehányással telik meg. Lehetetlen kibírni. Valami tehetetlen, elkeseredett düh fut végig a férfi agyán és ökölbe szorítja kezét. Szeretne lecsapni az ürességre a némaságra. Szeretné valamin kitölteni szerencsétlensége haragját. Mit tegyen ? Nincs akibe belekössön. Csak ez a sápadt, sovány asszony van mellette. Ha megütné is hallgatna. Utálatosan, makacsan hallgatna. És azzal még sem volna segítve a dolgon. A fiókos szekrény, az ágyak, a székek úgy sem vándorolnak vissza. Veszi kalapját és mogorván, szótlanul kimegy a házból. Odakünn jókedvűen süt a nap Aranysárga falevelek hullanak a földre és gondtalannak látszó élet hullámzik az utcán, labirinthusát, az óvatos fiskális gondnak akkora mértékét látjuk abban, hogy az adófizető minden esetleges jövedelme kiszimatoltassék, hogy elmegy a kedvünk minden modern jelszótól, mely a kis egzisztenciákat 800 koronáig mentesíti ugyan, de a kis polgári társadalmat, melynek élete még keservesebb, mely ellen a korszellem naponta új követeléseket támaszt, még jobban megadóztatják. Mindezt pedig igen tetszetős jelszó alatt, a létminimum boldog ígérése mellett. Hisszük, hogy a nagyobb adózók érdekeiket meg tudják védeni, de mi lesz a gyámoltalan kisemberrel, aki még kevesebb betűvel öszszerótt és világosabb szövegezésű törvényekben és utasításokban is megbotlott és tanácstalanul állt, ha neki kell a felszöktetett adó ellen felszólalni, kérvényezni ? Azt hisszük, hogy egy adózó fél alig lesz képes érdekeinek megóvására. Még azoknak jó, akiknek egyforma foglalkozásuk lévén, szervezetileg léphetnek föl érdekeik oltalmára. És ha csakugyan úgy lesz ami még csak a kispolgárok aggodalma, hogy a jövedelmi adó kontingentálása alatt tulajdonképen újabb adóemelés lappang, akkor a polgári társadalom nem tehet egyebet, minthogy egységesen szervezi érdekeinek megvédésére. A férfi kiegyenesedik, arcvonása kisimulnak. Bámészkodik és nem gondol semmire. Nagy tollaskalapú asszony megy előtte A férfi végignézi szőke hajától a cipője sarkáig . . . Hallgatja a szoknyája suhogását, gépiesen utána irányítja lépteit, rövidesen, könnyen, gyorsan, mintha együtt mennének ... és nem gondol semmit. Nyomorék koldus állt az utcasarkon és betanult siralmas gesztusokkal, hangos panasszóval nyújtja kezét a szőke asszony felé. Az asszony megáll, kinyitja táskáját tíz fillért ad a koldusnak. A nyitott táskából fényesen, hetykén gurul az aszfaltra egy tízkoronás. Kocsik zaja elnyeli pengését ... Az asszony nem vesz észre semmit. Könnyű, nyugodt léptekkel megy tovább. A férfi azonban mohón tapad tekintetével a pénzdarabra és félve tekint körül. Senki nem vette észre, csak ő. Megáll és jobb lábát az aranyra teszi. Szemközt házat építenek, téglát hordanak, vályogo/ vetnek, gurulnak a taligák, nagy Talált arany. Irta: Pogány Elza. Semmi dolga nem volt, csak úgy lézengve ment végig az utcán. Szórakozottan nézte a kiabáló, nevető gyermekek bakaródását. Ösztönszerűleg végighallgatta kapatos emberek zavaros beszédét a pálinkamérések előtt. Keresztülvágott vásári sátrak kirakott portékái között. Ahol tömeg verődött össze, ő is megállott. Szórakoztatta, elfoglalta, gondolatait az utca. Megkönnyebbülten lélegzett. Úgy érezte, mintha megmenekült volna önmaga elől. Otthon tűrhetetlen volt a helyzet. Reggeltől estig nyomták agyát a rémek. Sápadt, sovány asszony, üres szoba, meztelen falak és hideg ... Az asszony éhes és hallgat. Minden tagja remeg a hidegtől, mégis hallgat. És kísértetiesen hallgatnak a falak . . . Nem mosolyognak le róluk a megszokott régi arcképek, a barnakeretű kis tükör.