Pécsi Közlöny, 1913. február (20. évfolyam, 10-17. szám)
1913-02-02 / 10. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Király-utca 24. Városi és interurbán telefonszám 111. Kéziratot nem adunk vissza. Szerkesztésért felelős a kiadj eptulajdonos MADARÁSZ BÉLA I IL Mp. 10 ш ~« » Vasárnap, 1813. február 2. Pécsi Közlöny A pécsi függetlenségi és 48-as part hivatalos közlönye. — Megjelenik minden szerdán és szombaton Előfizetési árak: Egész évre 12 korona. Félévre 6 korona. Negyed évre 3 korona. Egy hóra 1 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fill Elmegyünk a legvégső állomásit is... Sorvadozó lázban forrong ez ország s még mindig késik a lázcsillapító. Még mindig biztosnak érzik maguk alatt a talajt azok, akik ámbár magas rangot viselnek, nem szégyellik a legundorítóbb talpnyalást. Olyan helyen állnak ezek, honnan bátor, férfias jellemüknek s hazafias meggyőződésüknek megnyilvánulása örömmámort kevert volna e szegény, e koldus ország milliónyi keservébe. S ők e szent hivatásukat nem átallották megszentségteleniteni. Hitvány szolgákká szülyedtek inkább, nem józan ésszel, hanem hatalmi őrjöngésből s ügyefogyott gondolkodásuk nem veszi észre, hogy ők is csak közönséges emberek s egy elkeseredett nemzet millióival nem dacolhatnak, mert annak legkisebb áramlása el fogja őket söpörni a semmiségbe. Ez egypár ember kedvéért nem bűnhődhet annyi millió. Józan eszű, testben-lélekben magyar embereket kívánunk a szegény örjöngők helyett. Egy nemzet csak úgyremélhet boldogulást, ha a kormány államférfiai mind becsületes emberek, ha a nemzet átlagának meggyőződése szerint cselekednek, ha nem csalják meg a nemzetet s annak sérthetlen jogait. S ezek a szerencsétlenek ezt nem tudják átérteni. Még most is gyermekmódra remélnek. S álmodnak hihetetlen dolgokat, hogy ők maradnak . . . Oh, milyen önzők és milyen bútorok. Akiknek egy nemzet érdekét kellene szem előtt tartani, azok a saját énjükkel törődnek. És mi még ilyen embereket tűrnénk ? De folytassuk csak tovább. Milyen ez az én ? ! A minap volt alkalmunk meggyőződni róla. Ért valamit azoknak az énje, akiket az egész ország csak gyalázni tud s a külföld is elitél, akiket már meg nem tűrnek a táradalom körében ? ! Az ő lelküket is nyomja e súlyos kérdés s őrjöngésüket csak annál jobban szitja, mig egy erős kar le nem kötözi őket. Egyre másra gyártják a hihetetlennél hitetlenebb törvényjavaslatokat, melynek érvénye a való élet légkörében borzalmas visszahatást jelentene. Ismertettük már e szörnyszülötteket. És ki tudja, megtébolyodott képzeletük még milyen képtelenségekre nem ragadja őket. De mindennek van határa. Megindult alattuk a talaj. Némán, de bátran néz előre az ország népe s adott pillanatban jön az utolsó fegyver, amely borzalmasabb a vér folyásánál. Az ország fentartó eleme a munkásság határozta el magát erre. Inkább nélkülöz. A legszükségesebbtől fosztja meg magát, a mindennapi kenyértől, sem hogy megtagadja azt az alapot, melyen a demokratikus Magyarország van hivatva felépülnie s amely alap történelmi tanúság szerint a nemzet eddigi küzdelmeiben gyökeredzik. S ők mégis remélnek, pedig visszatarthatatlanul rohannak a bukás felé. Bomlik a táboruk. Az alvajáróknak felnyíltak szemeik, mert nem akarnak halvajárni, mert borzong a hátuk attól a gondolattól, hogy maholnap még egy kézszorításra sem méltatják őket, mint Pista bácsit. Temetni fogunk előbb utóbb. A halottakat el kell temetni ... A feledés homálya aztán fátylat fog húzni e gyalázatos idő emlékére, mely mindig fájdalmas érzést fog bennünk gerjeszteni, ha elgondoljuk, hogy azok, akik ennek okozói voltak, magyar állampolgároknak vallották magukat. Az örökség. Hosszú és szép szerelmes levelét befejezvén Gábor Antal, kezébe vette a levelet és elolvasta „Anna“ ! Ez az utolsó levelem Önhöz, ha nem kapok erre se választ, lemondok életet boldogságáról, jövőmről, mindenemről, met akkor le fogok mondani Annáról. Azzá még nem vagyok tisztában, el fogombirni viselni a lemondás gyötrelmeit, történjék meg bármi is, férfiassan akaró cselekedni. Elég volt az epekedésbe melyért kinevetett, a panaszokból a melyekért kigunyolt. Vagy, vagy! Ha azt hjt hogy szeret, e föld legboldogabb emberév tesz és tudom, érzem, meg vagyok ról győződve, hogy boldoggá fogom tenni Ő is. Ha azt írja, nem szeret, akkor ez levél volt az utolsó könyörgése egy halálra gyötört becsületes szívnek. Utaink széjjel fogna válni mint két rohanó üstökös melyek találkoznak egyszer. Látja, más valami végtelen fájdalom nyilallott a szivembe: arra gondoltam, hogy mi lesz velem akkor, ha le fogok mondani! Oh, most úgy érzem, hogy ezt nem fogom túlélni! Jöjjön el akkor a síromra legalább, eljön ?“ Tovább nem bírta olvasni a levelet, mert a szeme megtelt könyekkel. Halott, hullott a szerelmes férfiú forró könyek a levélre, foltokat hagyván rajta az a leány talán nem is fogja tudni, hogy miért foltos ez a levél. S ha tudni is fogja mit törődik vele ? . . . Gábor Antal elküldte a levelet s másnap megkapta a választ rá : Uram! Legyen vége a tréfának. Igazán nem értem, hogy mint vehette komolyan azt az érzést, amely Önt esetleg hozzám fűzi. Önnek 800 forint évi fizetése van. Hát cselédnek menjek Önhöz, mosogatni, főzni, zsarolni ? Ha valóban szeret, kívánhatja tőlem, hogy az ön kedvéért a nyomorúság rabigájában töltsem el egész életemet ? Ne lássa ! Legyen okos és tegye meg azt amit ígér, mondjon le és keressen inkább magához való asszonyt. Bizonyos, hogy találni is fog. Isten vele. . . Ilona. Bárd Ilona is sírt, mikor ezt a levelet megírta. De a gőgös, nagyralátó szép lány a batiszt kendőjébe hullatta a könynyeit, ne tudja soha senki, hogy ő szerette és elsiratta Gábor Antalt! Bárd Ilonában erősebb volt a nagyravágyás és a szegénységtől való félelem a szerelemnél. Eleinte mikor Gábor udvarolni kezdett neki, ellentállás nélkül engedte át magát a gyönyörűséges, boldogító álomnak, mely a szerelmes fiatalok szívére száll. S egy napon Gábor megkérdezte tőle, akar-e felesége lenni. — Mennyi fizetése van ? — 800 forint. S a lány ebben a pillanatban mélységes gyűlöletet érzett a férfi iránt. Ilyen koldus és szeretni meri ? Miért nem gazdag ? Miért ilyen koldus ? S azóta rideg és barátságtalan volt Gábor iránt, aki majd megőrült fájdalmában, míg az utolsó levelet megtudta írni. S ütjük most széjjel vált, mint az üstökösöké, melyek egyszer találkoztak.