Pécsi Közlöny, 1913. február (20. évfolyam, 10-17. szám)

1913-02-02 / 10. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Király-utca 24. Városi és interurbán telefon­szám 111. Kéziratot nem adunk vissza. Szerkesztésért felelős a kiadj eptulajdonos MADARÁSZ BÉLA I­ IL Mp. 10 ш ~« » Vasárnap, 1813. február 2. Pécsi Közlöny A pécsi függetlenségi és 48-as part hivatalos közlönye. — Megjelenik minden szerdán és szombaton Előfizetési árak: Egész évre 12 korona. Félévre 6 korona. Negyed évre 3 korona. Egy hóra 1 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fill Elmegyünk a legvégső állomásit is... Sorvadozó lázban forrong ez or­szág s még mindig késik a lázcsilla­pító. Még mindig biztosnak érzik ma­guk alatt a talajt azok, akik ámbár magas rangot viselnek, nem szégyel­lik a legundorítóbb talpnyalást. Olyan helyen állnak ezek, honnan bátor, férfias jellemüknek s hazafias meg­győződésüknek megnyilvánulása öröm­mámort kevert volna e szegény, e koldus ország milliónyi keservébe. S ők e szent hivatásukat nem átal­lották megszentségteleniteni. Hitvány szolgákká szülyedtek inkább, nem józan ésszel, hanem hatalmi őrjön­gésből s ügyefogyott gondolkodásuk nem veszi észre, hogy ők is csak közönséges emberek s egy elkesere­dett nemzet millióival nem dacolhat­nak, mert annak legkisebb áramlása el fogja őket söpörni a semmiségbe. Ez egypár ember kedvéért nem bűn­hődhet annyi millió. Józan eszű, testben-lélekben magyar embereket kívánunk a szegény örjöngők helyett. Egy nemzet csak úgy­­remélhet bol­dogulást, ha a kormány államférfiai mind becsületes emberek, ha a nem­zet átlagának meggyőződése szerint cselekednek, ha nem csalják meg a nemzetet s annak sérthetlen jogait. S ezek a szerencsétlenek ezt nem tudják átérteni. Még most is gyer­mekmódra remélnek. S álmodnak hihetetlen dolgokat, hogy ők ma­radnak . . . Oh, milyen önzők és milyen bútorok. Akiknek egy nem­zet érdekét kellene szem előtt tar­tani, azok a saját énjükkel törődnek. És mi még ilyen embereket tűrnénk ? De folytassuk csak tovább. Mi­lyen ez az én ? ! A minap volt al­kalmunk meggyőződni róla. Ér­t valamit azoknak az énje, akiket az egész ország csak gyalázni tud s a külföld is elitél, akiket már meg nem tűrnek a táradalom körében ? ! Az ő lelküket is nyomja e súlyos kér­dés s őrjöngésüket csak annál jobban szitja, mig egy erős kar le nem kö­tözi őket. Egyre másra gyártják a hihetet­lennél hitetlenebb törvényjavaslato­kat, melynek érvénye a való élet légkörében borzalmas visszahatást jelentene. Ismertettük már e szörny­szülötteket. És ki tudja, megtébolyo­­dott képzeletük még milyen képtelen­ségekre nem ragadja őket. De mindennek van határa. Megindult alattuk a talaj. Némán, de bátran néz előre az ország népe s adott pillanatban jön az utolsó fegyver, amely borzalmasabb a vér folyásá­nál. Az ország fentartó eleme a mun­kásság határozta el magát erre. In­kább nélkülöz. A legszükségesebb­től fosztja meg magát, a mindennapi kenyértől, sem hogy megtagadja azt az alapot, melyen a demokratikus Magyarország van hivatva felépülnie s amely alap történelmi tanúság szerint a nemzet eddigi küzdelmei­ben gyökeredzik. S ők mégis remélnek, pedig visszatarthatatlanul rohannak a bu­kás felé. Bomlik a táboruk. Az alva­járóknak felnyíltak szemeik, mert nem akarnak halvajárni, mert bor­­zong a hátuk attól a gondolattól, hogy ma­holnap még egy kézszorí­­tásra sem méltatják őket, mint Pista bácsit. Temetni fogunk előbb utóbb. A halottakat el kell temetni ... A feledés homálya aztán fátylat fog húzni e gyalázatos idő emlékére, mely mindig fájdalmas érzést fog bennünk gerjeszteni, ha elgondoljuk, hogy azok, akik ennek okozói voltak, magyar állampolgároknak vallották magukat. Az örökség. Hosszú és szép szerelmes levelét be­fejezvén Gábor Antal, kezébe vette a leve­let és elolvasta „Anna“ ! Ez az utolsó levelem Önhöz, ha nem kapok erre se választ, lemondok életet boldogságáról, jövőmről, mindenemről, met akkor le fogok mondani Annáról. Azzá még nem vagyok tisztában, el fogom­­birni viselni a lemondás gyötrelmeit,­­ történjék meg bármi is, férfiassan akaró cselekedni. Elég volt az epekedésbe melyért kinevetett, a panaszokból a melye­kért kigunyolt. Vagy, vagy! Ha azt h­jt hogy szeret, e föld legboldogabb emberév tesz és tudom, érzem, meg vagyok ról győződve, hogy boldoggá fogom tenni Ő is. Ha azt írja, nem szeret, akkor ez levél volt az utolsó könyörgése egy halál­ra gyötört becsületes szívnek. Utaink széj­jel fogna válni mint két rohanó üstökös melyek találkoznak egyszer. Látja, más valami végtelen fájdalom nyilallott a szi­vembe: arra gondoltam, hogy mi lesz velem akkor, ha le fogok mondani! Oh, most úgy érzem, hogy ezt nem fogom túlélni! Jöjjön el akkor a síromra legalább, eljön ?“ Tovább nem bírta olvasni a levelet, mert a szeme megtelt könyekkel. Halott, hullott a szerelmes férfiú forró könye­k a levélre, foltokat hagyván rajta az a leány talán nem is fogja tudni, hogy miért foltos ez a levél. S ha tudni is fogja mit törődik vele ? . . . Gábor Antal elküldte a levelet s másnap megkapta a választ rá : Uram! Legyen vége a tréfának. Igazán nem értem, hogy mint vehette komolyan azt az érzést, amely Önt esetleg hozzám fűzi. Önnek 800 forint évi fizetése van. Hát cselédnek menjek Önhöz, mosogatni, főzni, zsarolni ? Ha valóban szeret, kívánhatja tőlem, hogy az ön kedvéért a nyomorúság rabigájában töltsem el egész életemet ? Ne lássa ! Legyen okos és tegye meg azt amit ígér, mondjon le és keressen inkább ma­gához való asszonyt. Bizonyos, hogy találni is fog. Isten vele. . . Ilona. Bárd Ilona is sírt, mikor ezt a leve­let megírta. De a gőgös, nagyralátó szép lány a batiszt kendőjébe hullatta a köny­­nyeit, ne tudja soha senki, hogy ő szerette és elsiratta Gábor Antalt! Bárd Ilonában erősebb volt a nagy­­ravágyás és a szegénységtől való félelem a szerelemnél. Eleinte mikor Gábor udva­rolni kezdett neki, ellentállás nélkül en­gedte át magát a gyönyörűséges, boldo­gító álomnak, mely a szerelmes fiatalok szívére száll. S egy napon Gábor megkér­dezte tőle, akar-e felesége lenni. — Mennyi fizetése van ? — 800 forint. S a lány ebben a pillanatban mély­séges gyűlöletet érzett a férfi iránt. Ilyen koldus és szeretni meri ? Miért nem gaz­dag ? Miért ilyen koldus ? S azóta rideg és barátságtalan volt Gábor iránt, aki majd megőrült fájdalmá­ban, míg az utolsó levelet megtudta írni. S ütjük most széjjel vált, mint az üstökösöké, melyek egyszer találkoztak.

Next