Pécsi Közlöny, 1913. augusztus (20. évfolyam, 61-68. szám)
1913-08-03 / 61. szám
(?БСЬ &R»v1013.AU US-i 10 HL tvlaljai. 61. sín. Vasárnap .?■ .v . ... . - Mi. ---------- . ——■ . . ■■ • ..................'*'■ A pécsi függetlenségi és 49-as párt hivatalos közlönye. — Megjelenik minden szerdán és Szerkesztőség és kiadóhivatal: Király utca 24. Városi és interurbán telefonszám 111. Kéziratot nem adunk vissza. Szerkesztésért felelős adatólaptulajdonos MADARÁSZ BÉLA Előfizetési árak: Egész évre 12 korona. Félévre 6 korona. Negyed évre 3 korona. Egy hóra 1 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fill —-———........... ----- - — ~— Magyar holtára. (Szd.) Igen érdekes fényt vet egyes iskolaszékek paedagógiai felfogására a nem rég történt stridói eset, amikor is a megürült kántortanitói állást nem tanítóval, hanem az igazi tanitók mellőzésével a disznópásztorral (vulgó kondás) töltötték be azzal a felette érdekes magyarázattal : „A disznópásztor nyomorék és így más munkára nem alkalmas.* Álljunk meg itt egy pillanatra és gondoljuk csak el az eset mélyen elszomorító jelentőségét! Stridó zalamegyei községnek nincsen tanítója és a megürült helyre pályázat mellőzésével nem hozzáértő embert választanak meg, akinek a tanítás a hivatása, az, hogy a serdülő nemzedéket az írás-, olvasás-, számolás elemeire megtanítsa, hanem a mondást, akinek nincsen egyébb érdeme, más kualifikációja, mint az, hogy nyomorék, így más munkára alkalmatlan. A jámbor község tehát úgy számít, hogy a kondás testi munkára alkalmatlan lévén, bizonyára alkalmas szellemi munkára, mert igaz, a tanító testi munkát nem sokat végez. Stridó község tehát nem akarja kegyelemkenyéren eltartani a kondást, mikor az még munkára, ha nem is testi munkára alkalmas. De vegyük a dolog erkölcsi oldalát szemügyre. A tanító, különösen falusi iskolamester a mai társadalmi felfogás szerint utolsó, legalsóbb rétege társadalmunknak. Mindenki lenézi, lökdösi, könyökével oldalba döfi. Oly alacsony nívóján áll társadalmunknak, hogy utána talán már csak a falusi bakter, a koldus következik. Mellőzik, csak addig ismerik, míg a gyermek kezei alatt van, de kerüljön ki a gyermek az iskola padjaiból, azonnal nem ismeri a szülő a tanítót, aki egész életét áldozza fel, hogy a gyermekből embert faragjon, akkor a tanító az utolsó, mindenki rugdoshatja s büntetlenül. Pedig a tanító az, akinek az ember műveltségét köszönheti. A tanító az, aki a zsenge fejlődő csemetét a jó, a helyes irányban vezeti, aki lenyesi fattyú hajtásait, iparkodik, gondoskodik, hogy terebélyes fává mőjjön. S ha ez sikerül, ha a csemetéből terebélyes fa lesz, nem a tanító tette őt azzá a szülő szemében, magától növekedett azzá !! Nem érdeme az a tanítónak, hogy munkás keze között az esetleg ferdén növő hajtás egyenes, sudár falá lesz, nem érdeme az, mondom, hanem kötelessége !! Ha azonban a vad hajtásokat teljesen lenyesni nem tudja, ha a gyermeket a jó, a helyes útra vezérelnie nem sikerült, nem a gyermekben keresi a szülő a hibát, a tanító lesz oka annak, hogy rossz irányban fejlődve a társadalom söpredékévé züllik ! Tehát a tanítót, aki minden műveltség alapját az írni, olvasni- tudást gazdag kincs gyanánt adja azoknak, kik szivünkhöz legközelebb állanak, gyermekeinknek, míg ők maguk éheznek, a társadalom szinte kiveti magából, s a disznópásztorral helyezi egy sorba! Disznópásztorból tanitó ! Ez most a legújabb kulturbotrány, mely mélyreható sebet üt minden gyermekneveléssel, paedagógiával foglalkozó, komolyan gondolkodó, nemesen érző ember szívén ! De így van ez nálunk mindenütt. Nem csak a néptanítóval, a népnevelővel történik ily igazságtalanság, hogy nem méltányolják az igazi érdemet, a valódi tudást, hanem minden téren számításba jön korunk legnagyobb bűne, a korrupció, a minden nemes törekvést, a nemes versenyt már csírájában is megfojtó protekció nem áll a háta mögött. Lehet valaki az iskolában első, elvégezheti minden iskoláját kitüntetéssel, lehet neki öt-hat féle oklevele, képesítése, mégsem érvényesül, az életben mégis utolsó lesz, ha nem tolja valaki a szekerét, ha nincs pártfogója; ellenben lehet valaki „ultitius inter pares“, az iskola utolsója, minden nagyobb képzettség nélkül, mégis többre viszi az életben, mint társa, aki első volt. Hogyne, hisz áll valaki a háta mögött, aki elősegíti mindenben, akinek segítség e Andrássy párt. Egyébbről sem olvashatunk most, mint az alakulandó Andrássy pártról. Nagyon helyes, hogy Andrássy Gyula gróf a koalíciós kormány volt belügyminisztere a 67-es alapon álló, de a császári — munka — párttal egyet nem értőket egy pártba gyűjti. Kötelességet teljesít; nemcsak ezt, hanem az ország jóléte és boldogulása ellen elkövetett bűnét igyekszik helyre hozni. Azt hiszem, még élénk emlékezetében van az újságolvasóknak, hogy ő volt az, aki amikor a koalíció a választótörvényt akarta megalkotni, az ő szörnyszülötte a pluralitással rontotta azt el. Ha akkor is az általános egyenlő és titkos választójognak lett volna híve és oly javaslatot terjesztett volna be és azt hozták volna tető alá, akkor a mai gyalázatos állapotok nem jöhettek volna napvilágra. Aztán amikor Tisza, Lukács és Héderváryval az országot gyalázatos 1910. évi választással haszonbérbe vette, szabad volt-e visszavonulnia? Andrássy pedig ezt tette. Megfeledkezett arról ahazafias kötelességről „küzdve küzdj“ és „bízva bízzál“, félre áll. No már ez nem harcmodor. A haza javáért bárkivel szemben küzdeni, kitartóan harcolni elengedhetlen kötelesség. Tiszával szemben, nyomban fel kellett volna venni a harcot. Nem várni, még teljesen romba dönti alkotmányunkat. Ha Andrássy nem köti tárcáját a pluralitáshoz és tető alá hozza az általános egyenlő és titkos választó törvényt, a mikor könnyű lett volna és ennek alapján történt volna az uj választás, hol van ma Magyarország !? Tisza grófnak hite-hava sem lenne a közügyekben. Geszten termelné azt a krumplit, melyet ura atyja az elveit szegre akasztó Kálmán köznemes, a fizetésük javítását sürgető kisebb hivatalnokoknak ajánlott. Az országgyűlésen azt kiáltotta közbe: egyenek krumplit. Az Andrássy pártba be fognak lépni még néháryan, akik még tegnap a mi táborunkba tartoztak, feltétlen bizalommal viseltettek Justh iránt. Ma rúgnak egyet rajtunk és a még tegnap meleg fészekbe . . . Megengedem, hogy némelyek szerint a politikában nincs megállás, de azért az nem jogosít fel senkit, hogy pártunkról, melynek hű embereiként mutatkoztak, lealacsonyítóan írjanak. Hisz mi Andrássynak alapításától, a mi pártunkat nem féltjük. Néhány fecske nem jelenti a nyarat. Mi híven kitartunk elveink mellett, melyeknek előbbutóbb érvényesülniük kell. Nem hiába onta annyi vért. „Bízva bízunk* és „küzdve küzdünk !“