Pécsi Napló, 1893. szeptember (2. évfolyam, 201-227. szám)

1893-09-01 / 201. szám

A kiké a jövő. Pécs, 1893. aug. 31. Régi bevett szokás, hogy ebben az időtájban a közvélemény valameny- nyi szócsöve elharsogja országszerte a maga meglehetősen általános frázisok­ban mozgó neveléstani jó tanácsait kü­lönböző czimii czikkelyekben a diákok és az ő jó szüleik lelki épülésére. A mily bizonyosan és komolyan meg vagyunk arról győződve, hogy az ezredik apának sem jut eszébe ezekre az egymással gyakran homlokegyenest ellenkező, akadémikus útmutatásokra ügyelni, amikor a „paterna potestas“- nak a jogbölcselet szerint legszebb jo­gosítványát, a pályaválasztást készül gyakorolni gyermekeire vonatkozólag; lelkünk mélyéből fölöslegesnek, czélt- tévesztettnek tartjuk azt az egész betii- tengert, a mely ez idő tájt a mit sem gyanító olvasó közönség nyakába zúdul ezen a czimen. Részünkről nem is ennek a be­gyökeresedett hírlapi szokásnak aka­runk e helyütt hódolni, tettük ezt a napokban elég terjedelmes czikkekben, mindössze csak az időpontot találjuk alkalmasnak a jövő reményeit illető né­hány reflexió megtételére. Két fontos politikai és nemzetgaz­dasági tényező van, mely előtt a ma­gyar szülők még mindig szemet huny­nak, nem gondolván meg. hogy ezek figyelembe vételével uem csak gyerme­keik jövőjét biztosítanák a többi pá­lyához mérten aránytalanul kevesebb idő és költség, és a mi fő, könnyebb, úgyszólván küzdelem nélkül való elő- haladás mellett, hanem egyszersmind kiszámíthatatlan fontosságú hazafias szolgálatot is tennének vele az or­szágnak. Régi, de évről-évre megujhodó, nyilván nagyon is alapos panasz, hogy nincs elég magyar katonánk s nincs elég müveit magyar iparosunk. Lehetetlen, hogj a harczias ma­gyar virtus annyira elernvedt volna, hogy most, mikor az általános védkö- telezettség mellett amúgy is mindenki katona, ne találkoznék a magyar ifjú­ságban feles számmal a jövőnek olyan reménye, a kit veleszületett hajlamai erre a díszes, romanticzizmusát még csaknem egész épségében megőrzött katonai pályára utalnak. És mégis, valamely csudálatos, oktalan konzervativizmussal berögzött a magyar szülők vérébe az a félszeg hagyomány, hogy csak ultima ráczió- kép, a javíthatatlannak mutatkozó „gaz­kölyök“ ránczba szedésére tartja tar­talékban a katonának adást. A honvédségi tisztképzés újabb fellendülése valamicskét javított ezen az állapoton, de ez mind édes-kevés. Éppen a közös hadsereg iskoláiba kellene özönlenie — bárha mi óhajtjuk az önálló nemzeti hadsereget, de addig is, mig az ige testté válik, — a közös hadsereg számos iskoláit kellene külö­nösen okkupálniok a jobb módú, régi uraságára, kutyabőrére még mindig sokat tartó családok sarjainak; mert hiszen ezeknek a polgári közéletben illuzórius javaknak, néhai privilégiu­moknak immár egyedül a hadseregben veheti és pedig eléggé lényeges hasznát. Számtalanszor kijelentették már az erre kizárólag hivatott faktorok, hogy addig, mig a magyar társadalom nem foglalja el az őt megillető helyet a hadsereg tisztikarában, minden had­sereg magyarosítás — számot vetve a sajnos, de tényleg fennálló állapotok­kal — csak üres, politikában szó­virág. Egész serege van immár szépen fejlődő polgáriasodásunknak, olyan je­lentékeny közéleti nyomatéku, vagyonra, intelligencziára egyaránt kiváló férfiak­ból, a kik egyszerű iparos sorsból küz- dötték fel magukat a társadalom élére. A „Pécsi Napló“ tárczája A kapitány ur búcsúja. Bukó, huszár kapitány a város legnép­szerűbb embere volt. Jó katona, csinos térti, kedves ember: szerette mindenki, az asszonyok is, lányok is. Kissé rozsdás volt már a ka­pitány ur, ez azonban mit sem vont le ér­dekességéből, sőt emelte értékét a nők előtt, — tejfeles szájú hadnagyocskákkal szemben, a kik — hasztalan erőlködnek : nem tudnak olyan hamiskásan kacsingatni, mint Didi bácsi, a szép kapitány . . . így nevezték őt a tizennyolcz éves lá­nyok is. Didi bácsi nem haragudott ezért, hiszen sokszor mondták neki még azt is, hogy — Didike — édes . . . Az asszonyok nem mertek vele ily hamiskásan beszélni, mert nein jó a vén sassal kikezdeni: lecsap, mikor nem is gon­dolja az ember . . . •íf Didi bácsi egy alkalommal azzal lepte meg a rendes asztaltarsaságot, hogy rjó! volna megnősülni.“ A fiatalabb tisztek egymásra pillan-1 tottak. Nem értették a dolgot! Bukó kapitányt mi lelte hirtelen? A kapitány ur csendesen dörgő hang­ján magyarázgatni kezdte a házas élet elő­nyeit. Lassan beszélt és az argumentumokat fokozatosan erősitgette; az elmélkedés vége ez volt: — Meg kell nősülni — punktum ! E szavakat oly szilajou ejté ki Bukó kapitány, hogy fiatalabb tiszttársai szinte fel­ugráltak ijedtükben . . . A „punktumánál a poharak is tán- czolni kezdtek, úgy rácsapott az asztalra. Mikor aztán formális parancsban érté­sére adta a kapitány ur jelenlevő nőtlen baj- társainak, hogy k ki nem nősül meg: szamár, — akkor elkezdte a következő mesét: de rossz ma a dinnye . . . Hát elutaztam . . . Károly ! Hütsd be a boromat! Hát.,, mit röhögtök ? ! A bajtársak korántsem röhögtek, csak a kis bajuszkák mozogtak hói le, hol fel, a mely manövrírozásért bolondulnak az asz- szonyok, kivált, ha a két csáp az orczájukat csiklandozza. Bukó kapitánynak azonban nem tetszett a bajusz billegetés. Sohsem látták még alan­tas tiszttársai olyan zavartnak, mint ez alka­lommal. — De hát hová utaztál kapitány uram ? — kérdé végre Jani főhadnagy, látva a ka­pitány feldagadt arczát s az ártatlan rántott­csirke iszonyú szenvedését. A vendégek már elhagyták a vendég­lőt, alig volt egy két meditáló az asztalok mellett s igy csak kevesen láthatták, mint küzd Bukó kapitány a torkával. — Mi bajod kapitány ur? Rosszul vagy? — Nem a?!... Megnősülök... el va­ts m. — Tudjátok, egy hónappal ezelőtt utaz- Utaztam utaztam. . . F.inve gyök jegyezve.. . Bukó kaDiránv pm naovor lélekzett. IL évfolyam. 1893. Péntek, szeptember hó 1. 201. (222.) szám. POLITIKAI NAPILAP. filőfizetési árak: egész évre 12 írt (24 korona), íéi évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy^ hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VARADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király-utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza.

Next

/
Thumbnails
Contents