Pécsi Napló, 1899. február (8. évfolyam, 26-48. szám)

1899-02-01 / 26. szám

VW. évfolyam. Szerda, 1899. február I. 18. (2173 ) szám. PÉCSI NAPLÓ Sserkesstfisés : Nepomuk-utcza 28. sz. (Szakváry-féle ház.) Telefon 109. az. Kéziratok nem adatnak vissza UaMhivatal: Boltív-köz 2. Telelőn 27. Felelős szerkesztő: linkéi lajos. Elöltaatssl Arak: Egész évre 12 fit. Fél évre 6 Irt. Negyed évre 8 írt. Egy hóra 1 Irt. — Egyes síim Ara S kralesAr. — Nyilt-térben 1 sor 30 kr. A jó pap. Pécs, január 31. —y. Bármennyire hangoztatják az egyházak szószékeiről a köznép er­kölcsi elfojt lását, a papi hatalom és tekintély meglazulásit; a tapasztalat, az élet meg-megDyilatkozó igazsága a mellett szól, a mellett bizonyít, hogy ott, a hol jó pap tartja kezében a pásztorbotot: a nyáj követi lelkészé­nek in tv. szózatát s nemcsak, ,.ogy nem tér le az igezak útjáról, de mindenben jámbor és engedelmes hive, m'nt a próféta ihletett kijelentését, oly áhítat­tal hallgatja szavát s akaratát parancs­ként teljesiti. Es ;gy van ez jól; így kel’, en- ■ek lennie. Valamint a nyáj nem képzelhető pásztor nélkül, azonképen lehetetlen a népet vezetők nélkül el­képzelni. A lélek lévén minden emberi elhatározás, ténykedés, alkotás mozgató ereje, minden kétséget kizárólag a lel kész hivatása az emberek lelkületére hatni s azok gondolkozását, cselekvé­sét, szellemi és fizikai életét helyes irányba terelni. Az a ki lelkiekkel foglalkozik, a ki a szellem, a szív és az ész szárnyán közlekedik, az képes legtöbb hatalmat, legtöbb tekintélyt biztosítani magának; a lelkész hiva­tása és föladata első sorban az emberi művelődés nagy munkájának teljesí­tése, a népek életének, erkölcseinek és szokásainak alakítása. A milyen a pap, olyan a népe. S ha egyátalán volt valaha alapja, jogosultsága ama föl­tevésnek, hogy a népek erkölcse ha­nyatlott, hogy a papság befolyása, te­kintélye csorbát szenvedett; ennek az oka nem a népben, nem is az állami kormányzásban, hanem egyedül a pa­pok egyéni hibájában keresendő. A szellemnek s az igazi erkölcsöknek mindig meg volt a fölénye. A jó pap kezéből soha se csavarta ki a nép a pásztorbotot. Meghunyászkodott előtte a jámbor félelemmel, szelídséggel, szere­tettel követte papját. A nép meghajlik a szellemi fölény és tiszta erkölcs előtt s "römmel cselekszik jót és he­lyeset; de a mihelyt tehetetlen, gyarló s vele közös hibában leledző vezető veszi kézbe a kormányzás gyeplőjét, akkor megtagadja az engedelmességet s elvadul. Olyan, mint a medréből ki­csapott árviz, szilaj és rembnló. Az ilyen nép nem ismer se Istent, se embert! Itt volt a példa, a mily világos és könnyen érthető, ép oly szomorú és egyúttal megdöbbentő. Itt veit a példa, Bárányavármegye néhány duna-melléki sokacz községe, a hol az egyébként békés lelkületű bocskoros atyafiak egy napon f ólzen dűltek, elvadult és elvakult lélekkel támadtak a papjak, tanítójuk s a fönnálló rend ellen. Tajtékzó düh- vei verdesve hatalmasai! edzett mellü­ket, tele torokkal hangoztatták, hogy ők szocziálisták. Csendőröket katonasá­got kellett a nyakukra küldeni s hónapo­kig taitott az ostomállapot, mig a há­borgó népet lecsillapíthatták, mig a fegyveres hatalom föllépése, a szuro­nyok csillogása megfélemlítette ezeket a szerencsétlen embereket. Végre helyre állt a rend, a személy- és vagyon­biztonság, — de csak látszólag. O.yan volt ez a nyugalom, mint a hamu alá rejtett parázs, a mely az első fuvallat leheletére lángra lobban. Továbbra in daczoltak, megmaradtak konokságuk- ban. Elmentek a templomba, de nem hallgatták meg a papot. A mint szó­székre lépett a lelkész, tüntetve, za­joDgva hagyták ol *te latén házát $ tnir-már szárnyra kelt a fair, hogy á darázsiak kitérnek a hitükből, elhagy­ják a katholikus anyaszentegyházat. Ekkor kaptak egy papot, a ki tud a nép nyelvén beszélni, a ki Miért válunk? — A „Pécsi Napló* eredeti tércz&ja. — Bohémé asszonyokkal vitatkoztam a spiritizmus felett. A hölgyek mellette, én ellene. Végre is legyőztek. Egyedül lévén férfi a női társaságban, utoljára is meg­adtam magamat és csendes rezignáczióval hallgattam a kedvesen pergő nyelvecskék ingatag érvelését. — Én hiszek a spiritizmusban. — Én is. — Én is. — Hát az asztal kopogtatás ? — A szőke Miczinek a múltkor ki­kopogta a huszártisztet. — És? — Alig két hete, hogy kopogtattunk, és már is jegyben járnak. — Kopogtassunk mi is. — Helyes. — Pompás. Egy férfi négy elfogult hölgy ellené­ben, ha a bikali plébános ékesszólásával, vagy a sásdi jegyző bölcsességével bima is, biztos vereséget szenvedne. Igaz, hogy 6 vereség felérne aztán egy győzelemmel is, mert hát, tudja Isten, szép asszonynak rabjává lenni, még gondolatnak se épen kellemetlen. — Jó, legyen, kopogtassunk, — szól­tam ; — soha jobbkor. Pár perez még s éjfél lesz, a kisértetek órája. — Á kisértetek órájában ? Brr I Volt általános szörnyülködés és ré­mület. — Most nem. — Mit gondol? — Csak nem tesszük ki magunkat életveszélynek ? — Haha — kaczagtam — vallják meg őszintén, hölgyeim, hogy . .. hogy is mondjam csak . .. híjával vannak egy férfi szívben is ritka tulajdonnak, a bátor­ságnak. — Talán azt hiszi, hogy félünk? — Csak azért is. — Oh d-hogy, csak a szivecske do­bog valamivel hevesebben. — Csalódik. — Tehát kopogtatunk ? — Hogyne. Hamarosan előkerült a három lábú, könnyű, gömbölyű asztalka és mi kö­rül ültük. Volt izgés-mozgás. Mindegyikük mel­lém akart ülni. Ne értsenek kérem félre, nem valami gyengéd érzelem szülte ám e szomszédsági előszeretet, de a — félelem. Végre elhelyezkedtünk. Mondhatom, a lehető legjobban éres­tem magamat szokatlan s nem keósbbé nevetséges helyzetemben. Balról az ispánná, jobbról a kis fitos orrú doktornő, mellett« egy igéző, mosolygó, csábosarczu özvegyke, mi*: velem szemben feleségem őrködött árgus szemmel hűségem foszladozó szirmai felett. Százat egy ellen, hogy a spiritizmus- nak legelkeseredettebb ellensége is fel­csapna asztalkopogtatónak — feleség© távollétében. Körülöttünk kísérteties csend ural­gott s e némaságban oly jól esett a nagy fali óra monoton ketyegését hallanom és a kis doktorné parányi lábacskájának ért­hető kérdésére gyengéd lábjátékkal felelni. A hölgyek már türelmetlenkedni kezdtek, midőn az asztal megingott. Te­hát a szellem megjelent. — Hány éves Tera nagysám ? —• kérdém. — Ugyan, ilyen gyengődtelen kér­dés, — neheztelt a kis csábos arozu öz­vegyke. Mindhiába, az asztal kopogott: egy . . , kettő . . . bárom . . . huszonhét. — Még csak huszonnégy leszek, — riposztozott az Szvegy, — az asztal ha­zudik.

Next

/
Thumbnails
Contents