Pécsi Napló, 1899. február (8. évfolyam, 26-48. szám)

1899-02-01 / 26. szám

szellemi fölényével lebilincseli a gyarló emberek lelki életét. Ez a pap meghó­dította a sokaszok érzelem­világát s lassanként visszatérítette az eltévedt bárányokat. Lapunk tegnapi számában adtunk hírt arról, hogy Darázs község iskolájában ezentúl a tan­nyelv kizá­rólag magyar lesz. Ez nagy vívmány. Ott, a­hol alig fél évvel ezelőtt még a magyar nyelvű istentiszteletet se akar­ták­ meghallgatni — ma kizárólag ma­gyarul tanítanak. S nemcsak, hogy a magyarosodás ügye nyert az új pap szellemi fölénye alatt, de erkölcsileg is teljesen megjavult a helyzet. Íme a pap lelki erejének hatalma, tekintélye; a jó győzött a rosszon. Nem áll tehát, hogy a nép erkölcsei annyira megrom­lottak, hogy már a pap se bír vele ; nem áll, hogy a papi hatalom és te­kintély elvesztette varázsát. Hogy a volt pap lett volna a tarthatatlan helyzet oka, ezt nem mondják. Sőt a­mennyire mi ismerjük, azt kell föltételeznünk, hogy rajta kí­vül eső okok idézték elő azt az anar­­kiát, a mely állásának, plébániájának elhagyására kényszerítette. Jó szivü, derék pap volt s ha nem csalódunk, rosszakaratú s lelketlen izgatás fordí­totta ellene híveinek gyűlöletét. Annyi bizonyos, hogy bármennyire jól is bánt híveivel, nem volt képes pozí­­czióját megtartani. Ott kellett hagynia a plébániát. Ő kétségkívül jó pap volt, az ma is, de mert csakis az eredmények a mérvadók, az eredmények a döntők; a nyert értesülés alapján azt kell j­ó papnak tartanunk, a ki a föllázított kedélyeket le tudta csillapítani, a ki a békét helyreállította, a ki a népet jó útra térítette, a ki a magyaroso­dásnak hasznos szolgálatot tett. Csak tovább is jámbor Isten féle­lemben, valláskülönbséget nem ismerő igazi felebaráti szeretetben, hazafias szellemben nevelje és vezesse a népet s akkor áldás kiséri munkáját. A jó pap mindig jó marad. Kívánjuk, hogy a darázsi pap is jó maradjon, mert hiszen a jó pap jóra tanítja a népet. S ha valaha szükség volt a népnek jó irányban való nevelésére és vezetésére, úgy most itt az ideje, mert sok a népámító, sok a gonosz izgató, aki megtéveszti, kísértetbe ejti a téve­dőket. A darázsiak okulhattak a múlt példáján, keserves volt a kiábrándulás. Most jó papjuk van, olyan, a­kit sze­retnek, tisztelnek, becsülnek; remélhető, hogy nem lesz többé a szuronyok moz­gósítására szükség. Pécsi Napló 1899. február 1. Tájékoztató: Február 1. A .Pécsi Dalárda­ alapszabályszerü dal- és táncz-estje a Vigadóban. — Hiva­talszolgák bálja a Scholtz-féle sör­­csarnokban. — Kregecz táncz­estélye az Uj-sörgyárban. — A színházban E. Kovács Gyula a kolozsvári nemzeti színház elsőrangú művészének ven­dégfelléptével .Hamlet- tragédia. „ 2. Thea-uzsonna a nőegylet helyiségeiben. — Pécsi vasúti artisztikai tánczvigalma a Vigadóban. . 4. A .Pécsi Athletikai Club* bálja a Nem­zeti Kaszinó termeiben. — A pécsi vasúti műhely munkásainak táncz­vigalma a Vigadóban. — A­­Pécsi Polgári Kaszinó“ második estélye. . 6. Felolvasó-, ének- és tánczestély a pécsi ’ kath. körben. . 7. A pinczérek tánczestélye a „Hétfejede­lem“-ben. Február 8. Pécsi jogász segélyző egylet felolvasó és zene estélye. . 9. Polgári bál a Vigadóban. — Sörös Mihály farsangi tánczvigalma az ,Ig*s mértékhez* czimzett vendéglőbe« (Irgalmasok-utcza.) „ 11. A pécsi jótékony nőegylet tánczestélye a nemzeti casinóban. — A pécsi mun­­kásképző-egylet jársás összejövetele a Scholtzban. — A­­Pécsi Torna­ Egyesület“ jelmez tánczestélye a Vi­gadóban. „ 13. Tánczestély a kath. körben. Hírrovatunk, Pécs, január 31. Február. Előbbre vagyunk ismét egy lépés­sel. Lemorzsoltunk az évből újból egy sereg napot. A január után következett a február .. . A legközönségesebb hónap. Üres, színtelen. Nélkülöz mindent, ami szép, ami kellemes. Csakis a farsang járja a végét. Napokon keresztül borús az ég. Szí­nét sem látja az ember a napnak. Szeny­­nyes hévíz folyik az utczákon. A csípős hideg víz beszivárog a czipőbe is. Nincsen poézise. És még­is van egy nagy sereg, egy nagy tábor, amelynek a legkedvesebb, legszebb ez a legrövidebb hónap. És ez a sereg azokból áll, kik ismerik a nélkülözést. Egy nagy csapat családos kishivatalnokból és katonatiszt­ből, akiknél számot tesz még az a két­­három nap is, amelylyel ez a hónap rövidebb. Mert bizony nehéz a megélhetés. A hitelezők türelmetlenek, folyton zak­latják az embert és nagyon jól esik, ha mielőbb kezébe kaphatja az ember a pénzét.­ ­ — Majd meglássuk, — felelem szá­razon, — hány éves vagyok én?­ — 38, — felelt az asztal. — Helyes, tényleg annyi vagyok, — szóltam mosolyogva. — Igen, de ön férfi — akadékosko­dott a kis özvegy. Gyengéd nyomást éreztem lábamon, óvás a kis doktorné részéről, a reá vonat­kozó ilynemű diszkrét kérdések ellen. Szót fogadtam. — Hű-e Terka férjéhez ? — kérdem az asztalt tovább. — Igen — felelt az asztal. Hálás tekintet volt a köszönet a kierőszakolt válaszért. — Hát Béla hű-e nejéhez ? — Nem — felelt a szellem. — És . . . — Nos . . — Kit boldogít nejénél megtakarí­tott csókokkal ? — Ugyan, ne izetlenkedjék ily in­diszkrét kérdésekkel — hallgattatott el a kis özvegyke. — Juliska férjhez megy-e ? — Igen. — Ki lesz a férje ? — Gyuri. —­ Általános sóhaj a hölgyek részéről. — A segédjegyző ? — Más Gyurit nem ismerek — fe­­lelem szibériai hidegvérrel. A közóhajnak engedve kénytelen valék önmagamra vonatkozó kérdéseket intézni az asztalkához : — Hol születtem ? — Szomorfalván. — Nős vagyok-e ? — Igen. — Hány éves koromban nősültem ? — Huszonöt. — Feleségem neve ? — Emma. — Hű-e hozzám ? — Igen. — Most kérdezd meg, hű vagy-e te én hozzám — kérlelt a feleség. — Csak nem kétkedés talán ! Szinte elhaltem a nyerhető választól. — Kedvemért, kérdezd meg — tü­relmetlenkedett a feleség. — Hát hű vagyok-e én feleségem­hez? — kérdem kelletlenül. Általános konsternácziót keltett (vá­rakozásom ellenére !) az asztalka tagadó válasza. Szerettem volna már félbe hagyni az asztal­kopogtatást. Átkot szórtam ma­gamban minden három lábú asztalra. De a feleség türelmetlenkedett, a hölgyek megfeszült kíváncsisággal figyelték ideges fészkelődésemet. Még ez mind nem volt elég. Felesé­gem újra meg újra kérlelt, kérdezzem meg az asztalt, illetve a szellemet, hiba vagyok szerelmes „én.“ Tetszik tudni: „én.“­ Adtam a közönyöst s kérdeztem. — Kit szeretek én ? — Marát. Ördög, pokol, a kis doktornőt épen Marának hívják. Persze, hogy elpirult. — És az szeret engem ? — most már mindegy, gondolom. Házam már úgy is ég. — Igen, — felelt a szellem. — Kérdezd, egymásé lesztek-e. —* szólt a kis feleség kaczagva. — Egymásé leszünk­­? — Nem. A hölgyek kárörvendő mosolylyal tekintettek rám. — Bolondság, csak nem hisztek az asztal­kopogásban? — tamáskodott a kis doktorné, és történetesen lábamra lépett. Tudtam már, mit jelent. — Oh dehogy, dehogy. — De még­is különös. Hát ezért válok most én a felesé­gemtől, igazabban ő — én tőlem. (Most már egy hét óta azon töpren­gek, melyik ügyvédnek adjam át peremet — Sásdon.) Hegyháti.

Next