Pécsi Napló, 1899. február (8. évfolyam, 26-48. szám)
1899-02-01 / 26. szám
szellemi fölényével lebilincseli a gyarló emberek lelki életét. Ez a pap meghódította a sokaszok érzelemvilágát s lassanként visszatérítette az eltévedt bárányokat. Lapunk tegnapi számában adtunk hírt arról, hogy Darázs község iskolájában ezentúl a tannyelv kizárólag magyar lesz. Ez nagy vívmány. Ott, ahol alig fél évvel ezelőtt még a magyar nyelvű istentiszteletet se akarták meghallgatni — ma kizárólag magyarul tanítanak. S nemcsak, hogy a magyarosodás ügye nyert az új pap szellemi fölénye alatt, de erkölcsileg is teljesen megjavult a helyzet. Íme a pap lelki erejének hatalma, tekintélye; a jó győzött a rosszon. Nem áll tehát, hogy a nép erkölcsei annyira megromlottak, hogy már a pap se bír vele ; nem áll, hogy a papi hatalom és tekintély elvesztette varázsát. Hogy a volt pap lett volna a tarthatatlan helyzet oka, ezt nem mondják. Sőt amennyire mi ismerjük, azt kell föltételeznünk, hogy rajta kívül eső okok idézték elő azt az anarkiát, a mely állásának, plébániájának elhagyására kényszerítette. Jó szivü, derék pap volt s ha nem csalódunk, rosszakaratú s lelketlen izgatás fordította ellene híveinek gyűlöletét. Annyi bizonyos, hogy bármennyire jól is bánt híveivel, nem volt képes pozíczióját megtartani. Ott kellett hagynia a plébániát. Ő kétségkívül jó pap volt, az ma is, de mert csakis az eredmények a mérvadók, az eredmények a döntők; a nyert értesülés alapján azt kell jó papnak tartanunk, a ki a föllázított kedélyeket le tudta csillapítani, a ki a békét helyreállította, a ki a népet jó útra térítette, a ki a magyarosodásnak hasznos szolgálatot tett. Csak tovább is jámbor Isten félelemben, valláskülönbséget nem ismerő igazi felebaráti szeretetben, hazafias szellemben nevelje és vezesse a népet s akkor áldás kiséri munkáját. A jó pap mindig jó marad. Kívánjuk, hogy a darázsi pap is jó maradjon, mert hiszen a jó pap jóra tanítja a népet. S ha valaha szükség volt a népnek jó irányban való nevelésére és vezetésére, úgy most itt az ideje, mert sok a népámító, sok a gonosz izgató, aki megtéveszti, kísértetbe ejti a tévedőket. A darázsiak okulhattak a múlt példáján, keserves volt a kiábrándulás. Most jó papjuk van, olyan, akit szeretnek, tisztelnek, becsülnek; remélhető, hogy nem lesz többé a szuronyok mozgósítására szükség. Pécsi Napló 1899. február 1. Tájékoztató: Február 1. A .Pécsi Dalárda alapszabályszerü dal- és táncz-estje a Vigadóban. — Hivatalszolgák bálja a Scholtz-féle sörcsarnokban. — Kregecz tánczestélye az Uj-sörgyárban. — A színházban E. Kovács Gyula a kolozsvári nemzeti színház elsőrangú művészének vendégfelléptével .Hamlet- tragédia. „ 2. Thea-uzsonna a nőegylet helyiségeiben. — Pécsi vasúti artisztikai tánczvigalma a Vigadóban. . 4. A .Pécsi Athletikai Club* bálja a Nemzeti Kaszinó termeiben. — A pécsi vasúti műhely munkásainak tánczvigalma a Vigadóban. — APécsi Polgári Kaszinó“ második estélye. . 6. Felolvasó-, ének- és tánczestély a pécsi ’ kath. körben. . 7. A pinczérek tánczestélye a „Hétfejedelem“-ben. Február 8. Pécsi jogász segélyző egylet felolvasó és zene estélye. . 9. Polgári bál a Vigadóban. — Sörös Mihály farsangi tánczvigalma az ,Ig*s mértékhez* czimzett vendéglőbe« (Irgalmasok-utcza.) „ 11. A pécsi jótékony nőegylet tánczestélye a nemzeti casinóban. — A pécsi munkásképző-egylet jársás összejövetele a Scholtzban. — APécsi Torna Egyesület“ jelmez tánczestélye a Vigadóban. „ 13. Tánczestély a kath. körben. Hírrovatunk, Pécs, január 31. Február. Előbbre vagyunk ismét egy lépéssel. Lemorzsoltunk az évből újból egy sereg napot. A január után következett a február .. . A legközönségesebb hónap. Üres, színtelen. Nélkülöz mindent, ami szép, ami kellemes. Csakis a farsang járja a végét. Napokon keresztül borús az ég. Színét sem látja az ember a napnak. Szenynyes hévíz folyik az utczákon. A csípős hideg víz beszivárog a czipőbe is. Nincsen poézise. És mégis van egy nagy sereg, egy nagy tábor, amelynek a legkedvesebb, legszebb ez a legrövidebb hónap. És ez a sereg azokból áll, kik ismerik a nélkülözést. Egy nagy csapat családos kishivatalnokból és katonatisztből, akiknél számot tesz még az a kéthárom nap is, amelylyel ez a hónap rövidebb. Mert bizony nehéz a megélhetés. A hitelezők türelmetlenek, folyton zaklatják az embert és nagyon jól esik, ha mielőbb kezébe kaphatja az ember a pénzét. — Majd meglássuk, — felelem szárazon, — hány éves vagyok én? — 38, — felelt az asztal. — Helyes, tényleg annyi vagyok, — szóltam mosolyogva. — Igen, de ön férfi — akadékoskodott a kis özvegy. Gyengéd nyomást éreztem lábamon, óvás a kis doktorné részéről, a reá vonatkozó ilynemű diszkrét kérdések ellen. Szót fogadtam. — Hű-e Terka férjéhez ? — kérdem az asztalt tovább. — Igen — felelt az asztal. Hálás tekintet volt a köszönet a kierőszakolt válaszért. — Hát Béla hű-e nejéhez ? — Nem — felelt a szellem. — És . . . — Nos . . — Kit boldogít nejénél megtakarított csókokkal ? — Ugyan, ne izetlenkedjék ily indiszkrét kérdésekkel — hallgattatott el a kis özvegyke. — Juliska férjhez megy-e ? — Igen. — Ki lesz a férje ? — Gyuri. — Általános sóhaj a hölgyek részéről. — A segédjegyző ? — Más Gyurit nem ismerek — felelem szibériai hidegvérrel. A közóhajnak engedve kénytelen valék önmagamra vonatkozó kérdéseket intézni az asztalkához : — Hol születtem ? — Szomorfalván. — Nős vagyok-e ? — Igen. — Hány éves koromban nősültem ? — Huszonöt. — Feleségem neve ? — Emma. — Hű-e hozzám ? — Igen. — Most kérdezd meg, hű vagy-e te én hozzám — kérlelt a feleség. — Csak nem kétkedés talán ! Szinte elhaltem a nyerhető választól. — Kedvemért, kérdezd meg — türelmetlenkedett a feleség. — Hát hű vagyok-e én feleségemhez? — kérdem kelletlenül. Általános konsternácziót keltett (várakozásom ellenére !) az asztalka tagadó válasza. Szerettem volna már félbe hagyni az asztalkopogtatást. Átkot szórtam magamban minden három lábú asztalra. De a feleség türelmetlenkedett, a hölgyek megfeszült kíváncsisággal figyelték ideges fészkelődésemet. Még ez mind nem volt elég. Feleségem újra meg újra kérlelt, kérdezzem meg az asztalt, illetve a szellemet, hiba vagyok szerelmes „én.“ Tetszik tudni: „én.“ Adtam a közönyöst s kérdeztem. — Kit szeretek én ? — Marát. Ördög, pokol, a kis doktornőt épen Marának hívják. Persze, hogy elpirult. — És az szeret engem ? — most már mindegy, gondolom. Házam már úgy is ég. — Igen, — felelt a szellem. — Kérdezd, egymásé lesztek-e. —* szólt a kis feleség kaczagva. — Egymásé leszünk? — Nem. A hölgyek kárörvendő mosolylyal tekintettek rám. — Bolondság, csak nem hisztek az asztalkopogásban? — tamáskodott a kis doktorné, és történetesen lábamra lépett. Tudtam már, mit jelent. — Oh dehogy, dehogy. — De mégis különös. Hát ezért válok most én a feleségemtől, igazabban ő — én tőlem. (Most már egy hét óta azon töprengek, melyik ügyvédnek adjam át peremet — Sásdon.) Hegyháti.