Pécsi Napló, 1901. március (10. évfolyam, 51-76. szám)
1901-03-01 / 51. szám
zerkesztőség: Munkácsy Mihály utcza 25. (Szakváry-féle ház.) Telefon 109. Kéziratok nem adatnak vissza. Eiadóhivatal (Részvénynyomda): Boltívköz 2. Telefon 27. Felelős szerkesztő: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Fél évre 12 korona. Negyed évre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyílt térben 1 sor 60 fillér. A legújabb törvényjavaslat. Pécs, február 28. Az egész ország sajtója, pártállásra való tekintet nélkül, kevés kivitellel a legnagyobb örömmel, — szinte ujjongva fogadja és üdvözli az új törvényjavaslatot, mely a képviselők öszszeférhetlenségéről szól. Ezzel a hangulattal szembeszállni kész őrültség volna, hiszen minden ember csak azt mondaná, hogyha ilyen egyértelmű a sajtó és a politikai pártok véleménye erről a javaslatról, akkor ez a javaslat nem lehet más, mint alegtisztább, szeplőtlen és szűz igazság. És tényleg úgy is van. Ez a javaslat minden lényegében a legteljesebb idealizmustól van áthatva és ha a gyakorlati életben is úgy lesz képes érvényesülni, mint ahogy elméletben sikerült ez neki, akkor a magyar közélet és a magyar parlamentarizmus az angol közélet és parlamentarizmus felé állhat példaképpen, sehol a világon párja nem lesz a magyar parlamentarizmus tisztaságának. Úgy egyszerre és minden átmenet nélkül kolosszális eredmény lesz ez, a jó Isten adja, hogy sikerüljön. Lehet, hogy nem helyesen gondolkozunk, de nekünk a következő gondolatok ötlenek a tollunk alá: Igen fontos dolog, hogy a képviselőnek jogosulatlan mellékjövedelmei, melyek az ő törzsjövedelmét sokszorosan felülmúlják, ne legyenek. De mégsem ez a kérdés legfontosabb és leglényegesebb része. Sokkal fontosabb és lényegesebb az, hogy az új javaslatban megjelölt vállalatok, szállítások, intézetek, intézmények és egyéb jogi alanyok a jövőre jogosulatlan előnyökhöz, hasznokhoz és kedvezményekhez ne jussanak, mert az ilyen jogosulatlan előnyök, hasznok és kedvezmények a közviszonyoknak rovására és nagy hátrányára esnek. Ha igaz volna az, hogy az inkompatibilis képviselők tantémjei ilyen jogosulatlan előnyökből kerültek ki, úgy akkor az új törvényjavaslat csak egy lényegtelen kis százalékot törölt abbóla nagyjelentőségű tőkéből, — melyet korrupt módon szerzett vagyonnak kellene tekintenünk, — mert a tantrém egy kicsi része csupán az egésznek, melyből kiadatta. Mi azt hisszük, hogy ha részesültek a javaslatban megnevezett jogi szubjektumok előnyökben, azok az előnyök nem voltak a múltban sem jogosulatlanok, a vagyon, melyet valamely előny által szereztek, nem volt korrupt módon szerzett, — de bár tekintse is valaki ilyennek, — nem hisszük, hogy az összeférhetetlenségi új törvény hatása alatt ezen előnyök jövőre megsemmisüljenek. Ezeket az előnyöket nem képviselők fogják kijárni s a képviselők belőle tantrémet kapni nem fognak, de egytől-egyig megmaradnak azért mindazon helyeken, ahol eddig megvoltak. Mert a tőke előnyöket keres. Mióta a világ áll, azóta ezeket az előnyöket mindig meg is találta. Ezután is meg fogja találni. A tőkének különösen pedig a nagy tőkének ez a sajátsága nagyon veszedelmes és nagyon féktelen. Mert ellenállhatlan kísértő erővel és titokban dolgozik. A közviszonyok szempontjából tehát a legszigorúbb ellenőrzésre van utalva és mi az ellenőrzés tekintetében nagy garancziát láttunk abban, hogy minden országgyűlési képviselőnek joga volt belenézni, belefolyni olyan ügyekbe, melyekről az országgyűlési képviselő csak akkor szerezhet tudomást, ha vele gyakorlatilag is foglalkozik. Az új javaslat ettől eltiltja az országgyűlési képviselőket, pedig a képviselők befolyása és közbenjárása sokkal több esetben állott az országos elintézés szolgálatában, mint ahányszor igazságtalanságra csábíthatta volna a hivatalos fórumokat. Holdvilágos este. — A Pécsi Napló eredeti tárczája. — Szép tiszta, de hideg őszi este volt. A hold fényesen világított be a szobámba. — Valami fenséges, megkapó volt ez a hold-világította tájék az ő mélységes csendjével. — Köröskörül, amerre csak a szem elláthatott sehol egy hang — egy zörej. Néma, kihalt volt köröskörül minden. — Oly szép, oly borzasztó szép volt ez a magány. Hosszú, magas fákkal szegélyezett országút húzódott végig ott alant, melynek sárgás-vöröses, fonnyadt leveleire finom ezüstös fátyolt borított a hold-És ebben a néma csendben, ott lent, abban a fasorban megmozdult valami. Lassan jött, mind közelebb, közelebb... A hold előrevetette árnyékát egy emberi alaknak. Lassú, támolygó léptekkel jött. Fáradt testét lomhán vonszolta. Ki volt merülve. Talán az élet nehéz küzdelmeiben? Lehajtott fővel ment. — Előtte ijesztően hosszúra nyúlt meg az árnyéka. Körülötte halkan, zizegve hullottak a fáról a levelek. Az enyészet borította rá fátyolát a természetre. Egy kis ágacska is összezsugorodott levelekkel, nyöszörögve, fázva hullott alá és ráesett arra az emberre. Belekapaszkodott a hajába. Mintha nem kívánkozott volna még le a földre halott társaihoz, még élni akart, nem akart még meghalni. És az az ember nem érezte, amint nyöszörögve, a fejére esett, nem hallotta panaszos, kétségbeesett hangját, csak ment, ment előre, némán, öntudatlanul. Honnan jött? És hová megy ebben a halotti csendben, ebben a néma éjszakában, ahol a természet is már haldoklik. Mit zavarja, miért nem hagyja békén, magára fájdalmaival. Mit keres ebben a nagy temetőben, honnan a madár is menekül. Talán ő is meghalni megy? A halandóság örök törvénye őt is magának követeli már? Szótlan engedelmeskedik, mert tudja, hogy ez a vég? ... nem jön egy jaj szó ajkára, egy sóhaj sem? . . . Lám, mégezok az apró falevelek is kétségbeesetten küzdenek a létért, zörögve, egymásba kapaszkodva hánykolódnak a földön. De ő nem látja vergődésüket, nem hallja hangjukat. Nem érez semmit. Az a kis ágacska azokkal az apró sárgás vöröses levelekkel, melyek dideregve zsugorodtak, húzódtak összébbösszébb, ott pihent rajta. Az enyészet fagyos szele már ivájuk lehelte csókját és a hold, az a szelíd jóságos hold is könnyű ezüstös fátyolt terített rá szemfedőnek. Jobbról széles árok húzódik az út mentén, kihajló, tövises sövénynyel, melyről a fonnyadt haló levelek kíváncsian néznek az útra, az éjjeli vándorra. A száraz, tüskés ágak megfogják, belekapaszkodnak a ruhájába, hogy ne menjen tovább, álljon meg, forduljon vissza és fusson, fusson innen messzire. De ő csak ment előre. A fasor, az árokpart, a tövises sövény lassan elmaradtak. Kiért a dűlő útra, mely egyenesen a tóhoz visz. Itt-ott elszórva állott egy-két, lombjától megfosztott fa. Amott jobbra egy vén, korhadt, görbetörzsü fa terpeszkedett a tisztáson. Kelet felé nagy félkörben húzódtak mint sötét vonal az ég alján, magas, kopár dombok. Az út lekanyarodott a tóhoz. Fehér, vastag törzsű, kopasz nyárfák állottak csoportokban, melyeknek koronáján finoman szűrődött keresztül a holdsugár. Ott lent azután, annál a fekete, mély vizű tónál megállott. A lombfoszottan fölfelé meredező fákról itt-ott némán lecsüngő, haldokló levelek ijedten rezzentek össze. Ki jár erre ilyen időben ? — Mit keres itt? — Nem nekivaló hely e* ! Ha eltévedt vándor, menjen el. — Menjen tovább. — Temető ez. — Nem látja a