Pécsi Napló, 1901. március (10. évfolyam, 51-76. szám)

1901-03-01 / 51. szám

zerkesztőség: Munkácsy Mihály­ utcza 25. (Szakváry-féle ház.) Telefon 109. Kéziratok nem adatnak vissza. Eiadóhivatal (Részvénynyomda): Boltívköz 2. Telefon 27. Felelős szerkesztő: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Fél évre 12 korona. Negyed évre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyílt­ térben 1 sor 60 fillér. A legújabb törvényjavaslat. Pécs, február 28. Az egész ország sajtója, pártál­lásra való tekintet nélkül, kevés kivi­tellel a legnagyobb örömmel, — szinte ujjongva fogadja és üdvözli az új tör­vényjavaslatot, mely a képviselők ösz­­szeférhetlen­ségéről szól. Ezzel a han­gulattal szembeszállni kész őrültség vol­na, hiszen minden ember csak azt mon­daná, hogyha ilyen egyértelmű a sajtó és a politikai pártok véleménye erről a javaslatról, akkor ez a javaslat nem lehet más, mint a­­legtisztább, szeplőt­len és szűz igazság. És tényleg úgy is van. Ez a javaslat minden lényegében a legteljesebb idealizmustól van áthatva és ha a gyakorlati életben is úgy lesz képes érvényesülni, mint ahogy elmé­letben sikerült ez neki, akkor a ma­gyar közélet és a magyar parlamen­­tarizmus az angol közélet és parla­­mentarizmus felé állhat példaképpen,­­ sehol a világon párja nem lesz a magyar parlamentarizmus tisztaságának. Úgy egyszerre és minden átmenet nélkül kolosszális eredmény lesz ez, a jó Isten adja, hogy sikerüljön. Lehet, hogy nem helyesen gondol­kozunk, de nekünk a következő gon­dolatok ötlenek a tollunk alá: Igen fontos dolog, hogy a képvi­selőnek jogosulatlan mellékjövedelmei, melyek az ő törzsjövedelmét sokszoro­san felülmúlják,­­ ne legyenek. De mégsem ez a kérdés legfontosabb és leglényegesebb része. Sokkal fontosabb és lényegesebb az, hogy az új javas­latban megjelölt vállalatok, szállítások, intézetek, intézmények és egyéb jogi alanyok a jövőre jogosulatlan előnyök­höz, hasznokhoz és kedvezményekhez ne jussanak, mert az ilyen jogosulat­lan előnyök, hasznok és kedvezmények a közviszonyoknak rovására és nagy hátrányára esnek. Ha igaz volna az, hogy az in­kompatibilis képviselők tant­émjei ilyen jogosulatlan előnyökből kerültek ki, úgy akkor az új törvényjavaslat csak egy lényegtelen kis százalékot törölt abból­­a nagyjelentőségű tőkéből, — melyet korrupt módon szerzett vagyon­nak kellene tekintenünk, — mert a tantrém egy kicsi része csupán az egész­nek, melyből kiadatta. Mi azt hisszük, hogy ha részesül­tek a javaslatban megnevezett jogi szubjektumok előnyökben, azok az előnyök nem voltak a múltban sem jogosulatlanok, a vagyon, melyet va­lamely előny által szereztek, nem volt korrupt módon szerzett, — de bár­­ tekintse is valaki ilyennek, — nem hisszük, hogy az összeférhetetlenségi új törvény hatása alatt ezen előnyök jövőre megsemmisüljenek. Ezeket az előnyöket nem képviselők fogják kijárni s a képviselők belőle tantrémet kapni nem fognak, de egytől-egyig megmaradnak azért mindazon helye­ken, ahol eddig megvoltak. Mert a tőke előnyöket keres. Mi­óta a világ áll, azóta ezeket az elő­nyöket mindig meg is találta. Ezután is meg fogja találni. A tőkének különösen pedig a nagy tőkének ez a sajátsága nagyon veszedelmes és nagyon féktelen. Mert ellenállhatlan kísértő erővel és titokban dolgozik. A közviszonyok szempont­jából tehát a legszigorúbb ellenőrzésre van utalva és mi az ellenőrzés tekin­tetében nagy garancziát láttunk abban, hogy minden országgyűlési képviselő­nek joga volt belenézni, belefolyni olyan ügyekbe, melyekről az ország­­gyűlési képviselő csak akkor szerez­het tudomást, ha vele gyakorlatilag is foglalkozik. Az új javaslat ettől eltiltja az or­szággyűlési képviselőket, pedig a kép­viselők befolyása és közbenjárása sok­kal több­ esetben állott az országos elintézés szolgálatában, mint ahányszor igazságtalanságra csábíthatta volna a hivatalos fórumokat. Holdvilágos este. — A Pécsi Napló eredeti tárczája. — Szép tiszta, de hideg őszi este volt. A hold fényesen világított be a szobámba. — Valami fenséges, megkapó volt ez a hold-világította tájék az ő mélységes csendjével. — Köröskörül, a­merre csak a szem elláthatott sehol egy hang — egy zörej. Néma, kihalt volt köröskörül minden. — Oly szép, oly borzasztó szép volt ez a magány. Hosszú, magas fákkal szegélyezett országút húzódott végig ott alant, mely­nek sárgás-vöröses, fonnyadt leveleire finom ezüstös fátyolt borított a hold-És ebben a néma csendben, ott lent, abban a fasorban megmozdult valami. Lassan jött, mind közelebb, közelebb... A hold előrevetette árnyékát egy emberi alaknak. Lassú, támolygó léptekkel jött. Fá­radt testét lomhán vonszolta. Ki volt merülve. Talán az élet nehéz küzdel­meiben? Lehajtott fővel ment. — Előtte ijesztően hosszúra nyúlt meg az árnyéka. Körülötte halkan, zizegve hullottak a fáról a levelek. Az enyészet borította rá fátyolát a természetre. Egy kis ágacska is összezsugorodott levelekkel, nyöszörögve, fázva hullott alá és rá­esett arra az emberre. Belekapasz­kodott a hajába. Mintha nem kívánkozott volna még le a földre halott társaihoz, még élni akart, nem akart még meghalni. És az az ember nem érezte, a­mint nyöszörögve, a fejére esett, nem hallotta panaszos, kétségbeesett hangját, csak ment, ment előre, némán, öntudatlanul. Honnan jött? És hová megy ebben a halotti csendben, ebben a néma éjszaká­ban, ahol a természet is már haldoklik. Mit zavarja, miért nem hagyja békén, magára fájdalmaival. Mit keres ebben a nagy temetőben, honnan a madár is menekül. Talán ő is meghalni megy? A ha­landóság örök törvénye őt is magának követeli már? Szótlan engedelmeskedik, mert tudja, hogy ez a vég? ... nem jön egy jaj szó ajkára, egy sóhaj sem? . . . Lám, még­­ezok az apró falevelek is kétségbeesetten küzdenek a létért, zö­rögve, egymásba kapaszkodva hánykolód­nak a földön. De ő nem látja vergődésüket, nem hallja hangjukat. Nem érez semmit. Az a kis ágacska azokkal az apró sárgás vöröses levelekkel, melyek dide­regve zsugorodtak, húzódtak összébb­­összébb, ott pihent rajta. Az enyészet fagyos szele már ivájuk lehelte csókját és a hold, az a szelíd jóságos hold is könnyű ezüstös fátyolt terített rá szemfedőnek. Jobbról széles árok húzódik az út mentén, kihajló, tövises sövénynyel, mely­ről a fonnyadt haló levelek kíváncsian néznek az útra, az éjjeli vándorra. A száraz, tüskés ágak megfogják, belekapaszkodnak a ruhájába, hogy ne menjen tovább, álljon meg, forduljon vissza és fusson, fusson innen messzire. De ő csak ment előre. A fasor, az árokpart, a tövises sö­vény lassan elmaradtak. Kiért a dűlő útra, mely egyenesen a tóhoz visz. Itt-ott elszórva állott egy-két, lomb­jától megfosztott fa. Amott jobbra egy vén, korhadt, görbetörzsü fa terpeszkedett a tisztáson. Kelet felé nagy félkörben húzódtak mint sötét vonal az ég alján, magas, ko­pár dombok. Az út lekanyarodott a tóhoz. Fehér, vastag törzsű, kopasz nyárfák állottak csoportokban, melyeknek koroná­ján finoman szűrődött keresztül a hold­sugár. Ott lent azután, annál a fekete, mély vizű tónál megállott. A lombfosz­ottan fölfelé meredező fákról itt-ott némán lecsüngő, haldokló levelek ijedten rezzentek össze. Ki jár erre ilyen idő­ben ? — Mit keres itt? — Nem neki­­való hely e* ! Ha eltévedt vándor, menjen el. — Menjen tovább. — Temető ez. — Nem látja a

Next