Pécsi Napló, 1907. november (16. évfolyam, 251-275. szám)
1907-11-01 / 251. szám
01. r . 1771 * * XVI. évfolyam. (tserkesztöfté£ la kiadóhivatal: Munkácsy Mihály u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza. (MrkesztS féffi telefon 109 sz. — Kiadóhivatali telefon 27. 87. Péntek, 1907. november 1. 251. (4791) PÉCSI NAPLÓ Felelős szerkentS: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Féléim 11 Negyed évre 2 korona. Egy bóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyílt tér sora 60 november 1. Feltámadunk! A haló természet halálában hordja az uj életet. Neki a halál csak rövid álom, mely után szebb életre támad. Az erdő, a liget viritóbb lesz, lombjai között víg madársereg rak fészket, élvezi az éltető nap hevét, élvezi szerelmét. A folyó tompa csobbanással hömpölyög a puszta partok között a végtelen tengerbe, elrejtőzik a föld méhébe, hogy tavaszszal annál vigabban cseveghessen virágos korlátjaival. Minden csak álmodni távozik egy szebb életről, szebb jövőről. És az ember?! Ki elveszte anyját, gyermekét, váljon viszontlátja-e még őket? Átöleljük-e szeretteinket ott fenn, élvezzük-e a jövő élet Ígért gyümölcseit? Jámbor keresztyén te hiszed. Boldog vagy. Egyforma jogod lesz az Úr asztalánál, nem lesz ott különbség gazdag és koldus, király és szolga között. Az Úr egyformán szereti gyermekeit. Ki jót tett életében, ott eléri jutalmát, ki szeretett a földön, szerettetni fog a menyben, ki szeretett itt lent, élvezni fog ott fenn. Feltámadunk! És te hivő muzulmán, ki Allah dicsőségének áldoztad életedet, áztál, fáztál, nélkülöztél és hiven lemorzsoltad naponként a korán verseit, kipusztítottad az istentelen gyaurt, mit vársz a dicső és dicstelen harcok után, ha örök álomra hajtod le makacs fejedet? Mohamed paradicomában rózsaligetek puha pázsitján, illatos cédrusok és árnyas pálmák alján hallgatod a szivárvány színeiben tündöklő kristályforrás csobbanásait, bájos hurik zengik Hafiz szerelemittas dalait és te újra zenged Allah dicsőségét és boldog vagy. Feltámadunk! Te hitbuzgó fakir, ki a jövő jutalom reményében sanyargatod testedet; te öreg, Mózes tanának hű követője, ki a gemorrah penészes könyvei között őszültél meg és egész életeden át készíted elő ingedet a Leviathán lakomára; te Buddha és te Bráhma tisztelője és ti mind, kik Istent hisztek, ti boldogok vagytok. De azok, kik hinni nem tanultak, kik elfelejteték, vagy soha nem is hitték Istent? Feltámadunk! Ti jámbor hivők, hisztek a túlvilágban. A borongó emlékezés e szomorú napján a halottak zajtalan világát, a csöndes temetőkertet fölkeresitek. A néma hantok, nesztelen sírok között borús arccal, kényes szemmel jártok. Elzarándokoltok sivár országukba, virágokkal, koszorúkkal borítjátok el az örök álmot alvók méhlepte, fanette hantjait. A kopár fejfára, a rideg keresztre szemetek forró harmatját hullatjátok és lelki üdveikért meggyujtjátok a halványfényű, gyér lángú mécsest. Ott térdepeltek a csupasz rögön, szeretteitek sírja mellett, igaz könyeket ontva, könyörögve az Úrhoz, áhitatos fohászszal, buzgó imádsággal, enyhületet nyújtó vigaszért, gyógyulást adó malasztért. . . és boldogok vagytok, mert hisztek a túlvilágban, de azt is hiszitek, hogy csak ti támadtok fel jobb életre, pedig feltámadnak azok is! Sőt mi több, hiszik is, hogy feltámadnak. De az ő feltámadásuk egészen más, mint a tiétek. Az ő feltámadásuk olyan, mint a régiek lélekvándorlása, csakhogy itt nem a „lélek“ hanem az anyag vándorol. A „por, hamu“, mint a híres halotti beszéd mondja. De még abban is különbözik a régiek lélekvándorlásától, hogy ott a lélek különféle alakban vándorolt, itt pedig az anyag külömbféle alakká változik, míg végre ismét évezredek múltával visszanyeri eredeti alakját —ember legszomorbb napja, volt... Legszomorubb napja volt az életemnek, mikor jó anyám téged eltemettek. Mikor koporsód födele le volt zárva, a akkor tudtam meg igazán, mi az árva! Ha kimegyek sírodhoz a temetőbe, ott látom a nevedet egy márványkőbe. Egy fűzfának ráhajlik az egyik ága, Hej de sokszor borultam már sírva rája! Mindig viszek magammal egy nefelejtset, Cserébe meg a sírodról hozok egyet. Imakönyvbe teszem be a szentek mellé, az is szent volt, kinek hantja megteremté! Évek telnek, hosszú évek elel múlnak, Nefelejtsek hervadnak, meg kivirulnak. Csak az én nagy bánatom, az nem ér véget, mióta siratlak jó anyám téged! Pedig, hogyha valamikor visszajönnél, Manyi keserv láttára, te újra mennél. Joldott lelked nem tudná azt elviselni, Segyre vágynál, úgymint régen, megpihenni! Jobb is ilyen életnél az örök álom, Ha reményünk elvesztettük e világon. Várj, jó anyám, az idő már úgyse késik, Mikor nevem a tied mellé bevésik. JF. Lányi Irma. Temetőben. . Kék nefelejtset szedtem Uj sírnak halmáról. Nem ültette senki, Úgy termett magától. Úgy termett magától, akár az erdőben Jegenyefa alján, Forrás közelében. Szemem könybe lábad, a lelkem elborul. Be sok nefelejts nő, Könyem, ha kicsordul. Hegyháti. Vallomásunk. Ott állottál tükröd előtt, srózsákat tűzve a hajadba. Én rád néztem, te meg reám, Fájón, mint őrült szép leány, aki föleszmél pillanatra. Ez a pillantás volt a mi Égő szerelmi vallomásunk. S éreztem, mint vádol szemed: Későn találkozom veled, Bús kárhozat lesz a mi nászunk. Linder Lajos: Mai számunk 12 oldalra terjed. Ha beáll a sötét este. . . Ha beáll a sötét este , feljönnek a csillagok, Tekintetem az égre száll, Hol ezer csillag ragyog. Elmerengek rajtok soká... Soká, némán... szó nélkül S egyszerre csak észrevétlen, Szemembe két könycsepp gyűl. Hullj csak, hullj csak könyem árja, Tán elvesztett angyalkám, Ki ott fenn van, megkönyörül, S lejön ide énhozzám. Lejön ide a magasból, S felpisz égi lakába, Hol nincs bánat, nincs szenvedés, Csak öröm ragyogása. Vértesi Zoltán. Az enyészet. Ma még hallottam a Daloló fülemilét, Holnap — már úgy lehet — Nem hallom énekét. Ma még virág nyílik Minden kis bokorban, Holnap — letarolva Fekhetnek a porban.