Pécsi Napló, 1908. február (17. évfolyam, 26-50. szám)

1908-02-01 / 26. szám

Szombat, 1908. február­­ XVII. évfolyam. 26. (485) PÉCSI NAPLÓ Seerfcenzt Snéc és kiadóhivatal: Mnnd Rocy Mihály­ u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza. Dkwrt'nm tflaégi telefoni 109 es. — Kiedóh­ivatali telefon 87.­­ Felelős szerke­stő: LENKEI LAJOS.­­ Előfizetési árak: Egész évre 34 korona. Félévre 13 kor. I Negyed évre 6 korona Egy hóra 3 korona Egyes szára ára 10 fillér. — Nyílt­ tér sora 60 flMr. Városok élelmezése Pécs, január 31. —g. Évek óta kesereg az ország piacról élő közönsége a nagy drágaság miatt s nincs ember, nincs hatalom, aki, illetve amely a megélhetési viszonyok elviselé­sének könnyítésére tenne valamit. Csupa panasz, sopánkodás, elégedetlenség, mely ég és föld között betölti a végtelen űrt; szinte idegessé teszi az embert a drá­gaság örökös emlegetése. Végre meg­mozdult az államhatalmat képviselő kor­mány s a drágaság okait tanulmányozva, a beteges állapot orvoslásával kezd fog­lalkozni. A belügyminiszter körrendele­tet bocsátott ki az összes törvényhatósá­gokhoz, hogy ez érdemben memoran­dumokat terjeszszenek föl s mondják el véleményeiket, tegyenek javaslatokat; a közelmúlt napokban pedig a földmive­­lésügyi miniszter tartott értekezletet a konyhakertészet, zöldség és főzelékfé­lék nagyobb mérvben való termelése ügyében, mert már a kormány se győzi a fizetésemeléseket, fizetésrendezéseket és drágasági pótlékokat sürgető kérelme­ket­­ elutasítani. Az ország közönségének hatalmas része piacról él s a piaci árak oly szé­dületes vakmerőséggel szállnak a ma­gasba, hogy maholnap szabad tanítás helyett koplaló tanfolyamokat kell ren­dezni, hogy a modern táplálkozás mű­vészetét elsajátítva, a napi és havi fize­tésből élő emberek Succsmódra tengőd­hessenek, mert különben az ország né­peinek az a része, amely bélyeges nyugtával dicséri a napot, silány jöve­delméből tisztességgel, becsülettel meg nem élhet. A legtöbb ember megeszi családjával összes keresményét, anélkül, hogy valamikor jól lakott volna. Egyéb szükségleteit hitelből, nagy kamatra fel­vett kölcsönpénzből fedezi s elkomtál, konvertál, prolongál, permutál, variál, likvidál s végül beállít hozzá a végre­hajtó s ez a kedves ur­­ exekvál. Az atyai gondviselésre hivatott kor­mány látva a kínos helyzetet, kénytelen most már valamit kigondolni, valamit cselekedni, hogy véget vessen annak a folyamatnak, amely lassan kint az ország közönsége egyik felének a feje alól ki­szedi a vánkost, hogy a másik felének a feje alá rakja, ahol amúgy is több van, mint amennyi a kényelmes, nyu­galmas alvásra, pihenésre unosuntig ele­gendő lenne s gondol merészet és na­gyot, törvényjavaslatot terjeszt az or­­szággyűlés elé, mely a végrehajtás alól kivonja az ember házi berendezését, legszükségesebb bútorát, ruháját, holmi­ját s ezenkívül a megélhetési viszonyok megkönnyítésére, különösen az élelmi­szerek olcsóbbá tételére is készít tör­vényt, mert utóvégre nem lehet összetett kézzel, tétlenül, közömbösen nézni, hogy a­kinek életszükségletet képező, létfön­­tartó áruja van, hogyan teszi tönkre azt, akinek ilyesmije nincs. A szabad termé­szet állatvilágában az a regula, hogy a nagyhalak megeszik a kishalakat; de az emberek világában paragrafusokkal sza­bályozzák a nagyhalak étvágyát és evés közt támadó falánkságát s azt az elvet állítják föl, hogy a kis halaknak is jo­guk van az élethez s nem azért szület­tek, hogy éppen a nagyhalak táplálékául szolgáljanak. A közélelmezés dolgában, ennek olcsóbbá tétele érdekében első­sorban a városokon kell segíteni. A falusi nép termelő, ez könnyű szerrel előállítja a maga szükségleteit. Az élelmiszerek drá­gasága miatt a falun nem igen panasz­kodhatnak. Ha panaszkodnak, úgy ez jogosulatlan. A megélhetés drágasága egyedül a városok, nagyvárosok fogyasztó közönségét, a piacról élő publikumot sújtja. Falun senki se gondol se lóhúsra, se hatósági mészárszékre, se közös konyhára. Ezek a kétségbeesett kísérle­tezések a városi élet nyomorának szü­leményei. Végleges eredményre egyik se vezet: sem a lóhús, sem a közös konyha. A létminimum biztosítása, a szegény ember ingóságának végrehajtás alól való kivonása s ezzel a hitel megszorítása, a könnyelmű költekezésnek véget vet s ha nem adnak puffra, majd csak addig fog­nak az emberek nyújtózkodni, ameddig a takarójuk ér. Másfelől pedig a kivi­tel megszorítása s az élelmiszerek hat­ványozott mérvben való termelése, szük­séghez képest az élelmiszerek behoza­talának szabaddá tétele fogja a drágaság nyakát kicsavarni s a megélhetést köny­­nyebbé tenni. Termelő ország vagyunk, tejjel­­mézzel folyó Kánaán földje hazánk. Mint egy hullámzó tenger beláthatatlan táblákban reng a kalász mezőségein­­ken; minden falu határában hatalmas csordák, kondák, nyájak legelésznek; hegyeinken virul a bortermő szőlőtő s minden kisházas udvarán rajoz a ma­jorság. Nagy kiterjedésű erdőségek ko­­szoruzzák hegyeinket s a hegyek alatt rejlik a föld kincse, melyet fölszinre hozva az ember tüzet varázsol elő be­lőle. Mindenünk van, ami egy ország jólétének, megelégedettségének, boldog­ságának alapját képezi s még is olyan szegények, olyan elkeseredettek vagyunk. A­mikor a hétszilvafások, a közép­birtokosság, a nemesi kúriák tulajdono­sai, akik a „régi jó világ“ életmódjával, szokásaival nem voltak képesek föl­hagyni és sorra buktak el, amikor ver­­senyistásos, kártyás és metreszes mág­nások alatt meginogtak a puszták, meg­született az agrárius sárkány, melynek táplálására oda kellett dobni a fogyasztó közönséget. A­mióta a mezőgazdasági termékek ára fölment, amióta meg­csinálták a drágaságot, az­óta az ország termelő és állattenyésztő közönsége nem jajgat, de annál hangosabban sír, zokog a fogyasztó publikum, aki nem bírja elviselni az élet gondjait, terheit. Ha már limitálni nem akarják az élelmi­szerek árait, kell róla gondos­kodni, hogy a termelés és tenyésztés mesterségesen fokoztassék. Minden na­gyobb város határában létesítsenek ha­talmas konyhakertészetet, hogy ne le­gyen a városi nép kizárólag a bolgár kertészeknek kiszolgáltatva, a­kik éven­ként milliókat visznek ki az országból. Hónapok óta nagyon számra szállítják Pécsre Olaszországból a hagymát, virá­gos kert s pár hét­ múlva az új főzelék­féléket. Mi szükség van erre? Tessék mindent itthon előállítani. Városunk déli részén elterülő rétségnél alkalmasabb veteményes föld el se képzelhető. A vá­rosból lefolyó esővizek, szennyvizek föl­fogva az öntözésre állandóan fölhasznál­hatók. Egy okos számításon létesülő vásárcsarnok, közélelmezési raktár szin­tén igen jó szolgálatot tenni. A barom­­faik nagyban való tenyésztése, a házi­­nyulak, húsnyulak bevezetése szintén nagyban hozzájárulna a hússzükséglet olcsóbbá tételéhez. Száz és száz módja van a drágaság leküzdésének, csak akarni kell s a­ki akar, annak végre­hajtó ereje és hatalma is legyen, hogy akaratát érvényesíthesse. Az államhatalom az egyedüli. Itt csak törvényhozás útján, az államhata­lom erejével lehet segíteni. A termelő, a közvetítő kereskedelem önként soha se mond le zsíros hasznáról, sőt min­dent elkövet, hogy magának nagyobb jövedelmet biztosítson. A fagyasztó kö­zönség tehetetlenül áll vele szemben. Az összes élelmi­szerek az ő kezükben, az ő birtokukban van, úgy adják, any­­nyiért adják, a mint s a mennyiért akar­ják s aki enni akar, hogy éhen ne vesszék, kénytelen mindenét odaadni. Innét van a városokban az a nagy nyomorúság, mely az emberek lelkét lenyűgözi, mely a nagy elégedetlenséget és elkeseredettséget szüli. Ideje, hogy a kormány a helyzet szanálására gondolva törvényhozás útján akar a nyilvánvaló

Next