Pécsi Napló, 1908. május (17. évfolyam, 101-123. szám)

1908-05-03 / 101. szám

.­­­9 Vasárnap, 1908. május 3. XVII. évfolyam.101. (4584) PÉCSI NAPLÓ Szerkeeztőség és kiadóhivatal: Munkácsy Mihály­ u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza.É­ztőségi telefon 100. sz. — Kiadóhivatal­ telefon 27. sz. Felelős szerkeszt­: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Effész évre 24 korona Félévre 12 kor. Negyed évre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér . Nyilt-tér sora 60 fillér. Az adókivetés előtt Pécs, május 2. Siklóson már az elmúlt héten meg­kezdték, hozzáláttak immár más vár­megyei adóhivatali központban is az adó­kivetéshez és a napokban kibocsátja már a pécsi pénzügyigazgatóság is értesítését, hogy május 16-tól történik az egyes jö­vedelmekre az adókivetés Pécsett. Figyel­meztetjük az érdekelteket, ne mulasszák el semmi körülmények között, hogy sze­mélyesen jelenjenek meg az adókivetés első fórumánál, mert mit ott elmulasz­tanak, azt a két felsőbb fórumnál nehe­zebben vívhatják ki. Az utolsó évek nagy általánosságban a gazdasági de­presszió évei voltak. Vagyonosodásról, üzletfejlesztésről, előrehaladásról, gyara­podásról csak kevés kivételes szerencse kedveseiről lehet szó és mégis, alig fér ahoz kétség, a pénzügyminiszter orgá­numai az utolsó 3 évi eredménynél még kedvezőbb eredményt akarnak majd el­érni, egyrészt, mivel ők a kincstárt kép­viselik, melynek kiadásai az elkerülhe­tetlen fizetések emelése, majd újabb lé­tesítmények miatt folyton emelkednek és ezekre fedezetet jórészt mégis csak a közvetlen adó nyújt. Másrészt azok kö­telességeket felfelé úgy vélik legjobban teljesíteni, ha az adóalanyokból minél nagyobb eredményeket váltanak ki. Bár mi a pénzügyi közegeket, akik itt élnek velünk, a városi intézmények­nek részesei, ha a város terheiből a többi állami tisztviselővel együtt nem is veszik ki részüket, mégis polgártársaink­nak tekintjük, akikről a nehéz gondok­kal küzdő polgárságnak nagyobb mérvű megterhelését nem is föltételezzük, bár jól tudjuk azt is, szorgosan kutatnak a jövedelmek után, hogy mindent, ami az adóalapba bevonható, oda bevonjanak. De ott vannak az adókivető bizottságok­ban a hivatal elvont látókörén túl látó polgári adókivetők, akiket azért rendel a törvény az állami közeg mellé, hogy az ő tapasztalataikkal annak segítségére legyenek és a polgárságot minden indo­kolatlan adótehertől megkíméljék. Lelki­­ismeretes polgári adókivetők sok esetben valóságos küzdelmet folytatnak az állam képviselőjével szemben polgártársaik érde­kében, de nálunk ilyen küzdelemre szükség se lesz, mivel az általánosan kedvezőt­len anyagi visszonyok annyira közis­­meretűek, hogy lehetetlenségek at állami adóki­vetők se fognak­ kívánni, mert nem kívánhatnak. Amiért e sorokat írjuk, an­nak oka, hogy kíméletre késztessük úgy a kincstár érdekeit képviselő pénzügyi közegeket, mint óvatosságra a polgári adó­kivetőket, nehogy újból olyan kifakadá­­sokat halljunk, mint ezelőtt három évvel a legutóbbi adókivetésnél, amikor a meg­adóztattak egy része valóságosan föl­­zúdult, mivel úgy érezték, a kivetett adó meghaladja fizető­képességüket és több esetben igazságtalan. Sokan vannak, akiknek emberi gyen­géjük, hogy egyáltalában nem szeretnek fizetni. Minden krajcárt megrágnak, köz­célokra nem adakoznak, bár vagyoni helyzetük ezt bőven megengedné, de szi­­vök elkérgesedett és a szűkölködők jaj­szava, a kulturális érdekek nem nyitja meg hermetbce elzárt Wertheim szekré­nyük vaspántjait. Nem a vagyonos osz­tály ezen irigylésre méltó képviselői részére kérjük az adókivetők kíméletét. Ezeket jövedelmeikhez mérten kell meg­adóztatni. De csak igazságosan, nem el­fogultsággal, mert megtorolni a szűk­­keblűséget nem az adókivető bizottság feladata. Nem ismerik azok amúgy se a legnagyobb örömet, jót tehetni és hasz­nálhatni embertársaiknak. De a legna­gyobb mérvű kíméletet kérjük a kis­emberek részére, melyet a törvény is biztosít, de amelyen az adókivető bizott­ság még túl is mehet. A szegény varró­nőket, kisiparosokat, bljnokokat, napszá­mosokat, akik máról holnapra élnek és sokszor még családot is el kell tarta­­niuk, ezeket nem lehet adóval sújtani. De kíméletet kérünk a gondterhelt kö­zéposztály részére, mely az államot és várost föntartó elem és amely már fo­gyasztásával is lényegesen hozzájárul az állam teherviseléséhez és amelynek pa­nasza általános, hogy jövedelmei épen-­ az éjszaka élő ember ideges tekintetével kezdte fürkészni a kendőbe burkolt nő arcát. Amint így, ott az utca sarkán meg­­állott, a nő lassan ráemelte szemeit s félénk, bátortalan lépésekkel füléje közeledve, bá­gyadt, erőtlen hangon megszólította őt: — Jó uram, ha van még egy kevés emberszeretet önben . .. igazán nem tudom, hogyan kezdjem . .. nagyon fáj mindenem ! Azt hiszem uram . . . úgy érzem ... ha még egy órát. . . kell itt künn lenni. . . meg­halok­­ . . . Mindenre kérem . . . ami ön előtt szent 63 . .. tisztelni való érzés . . . hogy ne hagyjon el engem . . . (Itt már gyenge, el­haló hangon, alig hallhatóan, inkább csak lehelve beszélt) Nem bánom már... akármi lesz velem .. . adjon, jó uram ... a hajlé­kában egy kis helyet nekem . .. erre a fél éjszakára... vagy cs­ak egy két órára is ... nagyon meg fogom hálálni... én tiszta lelkű . . . érintetlen . .. leány vagyok ... Ne hagyjon el... uram ... é­s itt a szegény teremtés végső kimerültségében vékony, di­dergő testével odahanyatlott egy üzlet le­húzott vasredőnyéhez. Az újságírót ez a különös éjszakai fa- Éjszakák. Kávéházban vagy minden éjjel. Mulatsz mindig: ez az életed. Csendes falunknak bús magányát Elkel ülöd és kineveted. Én meg — párnába rejtve arcom — Belesirok az éjszakába . Mig neved forró áhítattal Fog­alom az esti imámba. Felöltöztették. . . Felöltöztették hófehérbe, Liliomot tűztek keblére, Fejére myrtuskoszorut. Körülállták a ravatalát, Agyondicsérték, magasztalták, Sírtak, mig rá a hant borult. Mig élt, gúnyolták és nevették A gyönge szivét, gyönge lelkét, Hogy — kit nem szabad — szereti. Most minden, minden megbocsátva,­­ Feledve a múlt balgasága, Amikor már a sir fedi. Szabó Лгаяу. A jellem. — A­­Pécsi Napló* eredeti tárcája. — Irta: V. Enyedy Barna. Hideg, kegyetlen januári éjszaka volt. A körúton, ahol enyhébb időben ezré­vel önti ki magából ez az örökké eleven város a szürke emberrajokat, még az éjszaka utcai életképe is olyan mozgalmas, hogy beillenék egy-egy nagyobb vidéki város nappali elevenségének. De ezen az éjszakán alig lehetett egy egy erősen beburkolódzott, siető embert látni. Erdélyi Kázmér egyik jóhirű fővárosi napilap munkatársa, fárasztó éjszakai mun­kája után éppen hazafelé tartott. A metsző hidegben, amely kékre fa­gyasztotta az arcát, szinte rohanva sietett végig a körúton s éppen egy ismert irodalmi kávéház felé tartott, amikor a körutat ke­resztező egyik utca sarkán egy támolygó nőt látott befordulni a körútra. Az első pillanatokban Erdélyi a fő­városi ember előtt már megszokott életképet, az éjszaka csavargó nőjét látta csak benne, de valami szokatlan érzés, vagy talán csak a puszta kíváncsiság miatt mégis megállott Mai számunk 20 oldalra terjed.

Next