Pécsi Napló, 1908. május (17. évfolyam, 101-123. szám)
1908-05-03 / 101. szám
.9 Vasárnap, 1908. május 3. XVII. évfolyam.101. (4584) PÉCSI NAPLÓ Szerkeeztőség és kiadóhivatal: Munkácsy Mihály u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza.Éztőségi telefon 100. sz. — Kiadóhivatal telefon 27. sz. Felelős szerkeszt: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Effész évre 24 korona Félévre 12 kor. Negyed évre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér . Nyilt-tér sora 60 fillér. Az adókivetés előtt Pécs, május 2. Siklóson már az elmúlt héten megkezdték, hozzáláttak immár más vármegyei adóhivatali központban is az adókivetéshez és a napokban kibocsátja már a pécsi pénzügyigazgatóság is értesítését, hogy május 16-tól történik az egyes jövedelmekre az adókivetés Pécsett. Figyelmeztetjük az érdekelteket, ne mulasszák el semmi körülmények között, hogy személyesen jelenjenek meg az adókivetés első fórumánál, mert mit ott elmulasztanak, azt a két felsőbb fórumnál nehezebben vívhatják ki. Az utolsó évek nagy általánosságban a gazdasági depresszió évei voltak. Vagyonosodásról, üzletfejlesztésről, előrehaladásról, gyarapodásról csak kevés kivételes szerencse kedveseiről lehet szó és mégis, alig fér ahoz kétség, a pénzügyminiszter orgánumai az utolsó 3 évi eredménynél még kedvezőbb eredményt akarnak majd elérni, egyrészt, mivel ők a kincstárt képviselik, melynek kiadásai az elkerülhetetlen fizetések emelése, majd újabb létesítmények miatt folyton emelkednek és ezekre fedezetet jórészt mégis csak a közvetlen adó nyújt. Másrészt azok kötelességeket felfelé úgy vélik legjobban teljesíteni, ha az adóalanyokból minél nagyobb eredményeket váltanak ki. Bár mi a pénzügyi közegeket, akik itt élnek velünk, a városi intézményeknek részesei, ha a város terheiből a többi állami tisztviselővel együtt nem is veszik ki részüket, mégis polgártársainknak tekintjük, akikről a nehéz gondokkal küzdő polgárságnak nagyobb mérvű megterhelését nem is föltételezzük, bár jól tudjuk azt is, szorgosan kutatnak a jövedelmek után, hogy mindent, ami az adóalapba bevonható, oda bevonjanak. De ott vannak az adókivető bizottságokban a hivatal elvont látókörén túl látó polgári adókivetők, akiket azért rendel a törvény az állami közeg mellé, hogy az ő tapasztalataikkal annak segítségére legyenek és a polgárságot minden indokolatlan adótehertől megkíméljék. Lelkiismeretes polgári adókivetők sok esetben valóságos küzdelmet folytatnak az állam képviselőjével szemben polgártársaik érdekében, de nálunk ilyen küzdelemre szükség se lesz, mivel az általánosan kedvezőtlen anyagi visszonyok annyira közismeretűek, hogy lehetetlenségek at állami adókivetők se fognak kívánni, mert nem kívánhatnak. Amiért e sorokat írjuk, annak oka, hogy kíméletre késztessük úgy a kincstár érdekeit képviselő pénzügyi közegeket, mint óvatosságra a polgári adókivetőket, nehogy újból olyan kifakadásokat halljunk, mint ezelőtt három évvel a legutóbbi adókivetésnél, amikor a megadóztattak egy része valóságosan fölzúdult, mivel úgy érezték, a kivetett adó meghaladja fizetőképességüket és több esetben igazságtalan. Sokan vannak, akiknek emberi gyengéjük, hogy egyáltalában nem szeretnek fizetni. Minden krajcárt megrágnak, közcélokra nem adakoznak, bár vagyoni helyzetük ezt bőven megengedné, de szivök elkérgesedett és a szűkölködők jajszava, a kulturális érdekek nem nyitja meg hermetbce elzárt Wertheim szekrényük vaspántjait. Nem a vagyonos osztály ezen irigylésre méltó képviselői részére kérjük az adókivetők kíméletét. Ezeket jövedelmeikhez mérten kell megadóztatni. De csak igazságosan, nem elfogultsággal, mert megtorolni a szűkkeblűséget nem az adókivető bizottság feladata. Nem ismerik azok amúgy se a legnagyobb örömet, jót tehetni és használhatni embertársaiknak. De a legnagyobb mérvű kíméletet kérjük a kisemberek részére, melyet a törvény is biztosít, de amelyen az adókivető bizottság még túl is mehet. A szegény varrónőket, kisiparosokat, bljnokokat, napszámosokat, akik máról holnapra élnek és sokszor még családot is el kell tartaniuk, ezeket nem lehet adóval sújtani. De kíméletet kérünk a gondterhelt középosztály részére, mely az államot és várost föntartó elem és amely már fogyasztásával is lényegesen hozzájárul az állam teherviseléséhez és amelynek panasza általános, hogy jövedelmei épen- az éjszaka élő ember ideges tekintetével kezdte fürkészni a kendőbe burkolt nő arcát. Amint így, ott az utca sarkán megállott, a nő lassan ráemelte szemeit s félénk, bátortalan lépésekkel füléje közeledve, bágyadt, erőtlen hangon megszólította őt: — Jó uram, ha van még egy kevés emberszeretet önben . .. igazán nem tudom, hogyan kezdjem . .. nagyon fáj mindenem ! Azt hiszem uram . . . úgy érzem ... ha még egy órát. . . kell itt künn lenni. . . meghalok . . . Mindenre kérem . . . ami ön előtt szent 63 . .. tisztelni való érzés . . . hogy ne hagyjon el engem . . . (Itt már gyenge, elhaló hangon, alig hallhatóan, inkább csak lehelve beszélt) Nem bánom már... akármi lesz velem .. . adjon, jó uram ... a hajlékában egy kis helyet nekem . .. erre a fél éjszakára... vagy csak egy két órára is ... nagyon meg fogom hálálni... én tiszta lelkű . . . érintetlen . .. leány vagyok ... Ne hagyjon el... uram ... és itt a szegény teremtés végső kimerültségében vékony, didergő testével odahanyatlott egy üzlet lehúzott vasredőnyéhez. Az újságírót ez a különös éjszakai fa- Éjszakák. Kávéházban vagy minden éjjel. Mulatsz mindig: ez az életed. Csendes falunknak bús magányát Elkel ülöd és kineveted. Én meg — párnába rejtve arcom — Belesirok az éjszakába . Mig neved forró áhítattal Fogalom az esti imámba. Felöltöztették. . . Felöltöztették hófehérbe, Liliomot tűztek keblére, Fejére myrtuskoszorut. Körülállták a ravatalát, Agyondicsérték, magasztalták, Sírtak, mig rá a hant borult. Mig élt, gúnyolták és nevették A gyönge szivét, gyönge lelkét, Hogy — kit nem szabad — szereti. Most minden, minden megbocsátva, Feledve a múlt balgasága, Amikor már a sir fedi. Szabó Лгаяу. A jellem. — APécsi Napló* eredeti tárcája. — Irta: V. Enyedy Barna. Hideg, kegyetlen januári éjszaka volt. A körúton, ahol enyhébb időben ezrével önti ki magából ez az örökké eleven város a szürke emberrajokat, még az éjszaka utcai életképe is olyan mozgalmas, hogy beillenék egy-egy nagyobb vidéki város nappali elevenségének. De ezen az éjszakán alig lehetett egy egy erősen beburkolódzott, siető embert látni. Erdélyi Kázmér egyik jóhirű fővárosi napilap munkatársa, fárasztó éjszakai munkája után éppen hazafelé tartott. A metsző hidegben, amely kékre fagyasztotta az arcát, szinte rohanva sietett végig a körúton s éppen egy ismert irodalmi kávéház felé tartott, amikor a körutat keresztező egyik utca sarkán egy támolygó nőt látott befordulni a körútra. Az első pillanatokban Erdélyi a fővárosi ember előtt már megszokott életképet, az éjszaka csavargó nőjét látta csak benne, de valami szokatlan érzés, vagy talán csak a puszta kíváncsiság miatt mégis megállott Mai számunk 20 oldalra terjed.