Pécsi Napló, 1909. december (18. évfolyam, 275-299. szám)

1909-12-01 / 275. szám

tost m.OGYBSZSZ 2 0­0 9. T E C ZE M B 6 ft.­­ XVIII. évfolyam. Szerda, 1909 december 1. ^ 275 (5035). Szarkösztönég és kiadóhivatal: Munkácsy­ Mihály-u 10 I Felelős szerkesztő I Előfizetési árak: Egész évre 24 korona Félévre 12 kér. Kéziratok nem ,h­intünk vissza. E j Negyedévre 6 korona Egy bóra 2 korona. Szerkesztőségi telefon 10fi­sz Kiadóhivatali­ telefon 27. sz . LENKEI LAJOS.­­ Egyes szám ára 10 fillér. — Nvolt-tér sora 60 fillér. Idegenek imádása. Irta: Serédi Jenő dr. Pécs, november 30. A magyar vendégszeretet világ­szerte ismeretes. Valósággal legendák szólnak róla. De még ezekben sincs túlzás. Mi, szép Magyarország fiai és leányai valóban legendaszerűen szeret­jük vendégeinket, ősi erény ez, mely­ben más népek velünk nem verse­nyezhetnek. Köszönetet érte nem vá­runk, ez egy olyan nemzeti tulajdon­ság, mely vérünkké vált. Nem is büsz­kélkedünk vele, mert hisz azt valljuk, hogy vendégeinket szeretni nem érdem, de kötelesség. És ennélfogva — ha vendégről van szó — nem firtatjuk, hogy a szeretetet megérdemli-e. Sok­szor visszaéltek már ez ősi erényünk­kel, de mi ezzel nem törődünk, me­gyünk a magunk utján s szivünkből ezt a szép érzést nem tudja kiirtani senki és semmi sem. Talán a hagyományos ősi magyar vendégszeretet mellékhajtása az a tu­lajdonságunk, hogy túlságos jóindulat­tal viseltetünk az idegenek iránt akkor is, ha azok nem vendégeink. Ha ez az érzés abban nyilvánul, hogy megbe­csüljük a tőlünk távol eső népek és országok helyes szokásait, igyekezünk megismerkedni követésre méltó tet­teikkel s ha arra törekszünk, hogy javunkra hasznosítsuk ipari, kereske­delmi és kulturális vívmányaikat, en­nek hatása csak hasznos és áldásos lehet. Szükséges és kívánatos is, hogy sokoldalúságra törekedjünk. Az általá­nos műveltség megkívánja, hogy ne zárkózzunk el a külföldtől, ismerjük és tanuljuk meg nyelvét, becsüljük és értékesítsük azt, ami arra méltó. De mikor ezt hangoztatjuk, mikor azt mondjuk, hogy adjuk meg minden­kinek és mindennek nemzeti és faji különbség nélkül az őt illető figyelmet és elismerést, ne feledkezzünk meg magukról, a mieinkről. Ne szeressük annyira a külföldieket, hogy ez a mie­ink rovására essék. Ne imádjuk annyira az idegeneket, hogy ne érvényesülhessen a­­ magyar. Legyünk soviniszták, hogy lássák meg a távoli idegenek is, ami nálunk meglátásra méltó. Ne mondja senki, hogy ezt feles­leges hangoztatni. Aki figyelemmel kíséri az esemé­nyeket, lehetetlen, hogy észre ne vegye azt a bántó jelenséget, mely a saját hazánkbeliek ignorálásában s az idege­nek túlságos imádásában nyilvánul. Hiszen tudjuk, hogy ipari, közgazda­­sági és kulturális téren sokat kell még dolgoznunk, hogy a nálunk fejlettebb országok népével versenyezhessünk, de nem állunk olyan alacsony nívón, hogy szégyenkeznünk kellene. És sem­mikép sem szolgáltunk rá arra, hogy önmagunk romboljuk le s önmagunk semmisítsük meg azokat a számottevő eredményeket, melyeket minden téren felmutathatunk. És mégis mit mutat a minden­napi tapasztalat? Azt, hogy például a magyar iparosnak idegen címzés alatt kell forgalomba hozni a munkáját, ha itthon boldogulni akar. Sok esetben ezt kell tennie más hivatásbelinek is. Iparos, kereskedő, diplomás ember, író, hasonlíthatatlanul könnyebben érvényesít idegenben, mint itthon. Mert a magunkéban nem bízunk, a mieinket nem becsüljük meg. A külföldről özönével szállítják hozzánk a silány iparcikkeket, a könyv­piac termékeit s a magyar közönség a legselejtesebbet is készséggel meg­veszi csupán azért, mert idegen. Hang­versenytermeinkben, színházainkban idegenek munkáit becézik. Éppen e lapok hasábjain mutatott rá utóbb — igen helyesen — egy műbiláló arra az anomáliára, hogy hazai művészeink idegen nyelvű énekdarabokat, idegen zeneszámokat adnak elő, noha — hála Istennek — vannak már zeneszerzőink, akiknek magyar munkáival sokkal közvetlenebb hatást lehet érni. De mi szemet hunyunk az ismert tény előtt, hogy a magyar iparcikkeket külföldön is keresik, hogy a magyar írót, zene­szerzőt most már külföldön is meg­becsülik s szellemi termékeiket kész­séges elismeréssel honorálják s szíve­sen fogadják. Mi inkább az idegenek mellé állunk. Mire való ez a túlságos idegen­­imádás, a mieink rovására ? Furcsa jelenség, de való igaz, hogy sokan, nehogy műveletleneknek látszassanak, nem merik bevallani, hogy ez vagy amaz idegen termék nem tetszik. Ha az máshonnan jön, annak jónak, szép­nek és értékesnek kell lenni, ha min­den érzésünk tiltakozik is ilyen meg­határozás ellen. Hiába, ez már saját­ságos, hazai szokás. Énekelünk franciát, vagy angolul, noha hallgatóságunk jelentékeny része egy szót sem ért belőle megtapsoljuk s terjesztjük azt az idegen zenét is, mely nem szép s megvesszük azt az idegen iparcikket, mely értéktelen, dicsőítünk és imádunk mindent, ami idegenből jön. És a mieink tespednek, tengődnak, elpusztulnak. Miért nem tud a magyar érvé­nyesülni a legtöbb téren? Azért, mert a saját édes szülőanyja, rokonsága, a saját népe nem engedi. Régi magyar átok, hogy önmagunkat ütjük, marjuk, kicsinyeljük, gyilkoljuk. S csak akkor ébredünk egy kis öntudatra, ha jönnek az idegenek s ők mutatnak rá, hogy itt is, ott is számot teszünk, hogy ez is, az is a mi kincsünk. Sok félre­értést oszlathatnánk el, a mainál sok­kal több eredményt mutathatnánk fel minden téren, ha megbecsülnénk itt­hon mindazt, ami arra érdemes. És alkamat, módot nyújtanánk arra, hogy megfelelő buzdítással és támogatással az arra érdemes erők itthon is érvé­nyesülhessenek. Becsüljük meg és értékesítsük a közművelődés s az általános haladás külföldi vívmányait, de ne főképp az idegenem imádásában merüljön ki a haladás s az általános műveltség iránti törekvésünk. Adjuk meg a magyarnak azt, ami a magyaré, hogy magyarok marad­hassunk. Mai számunk 10 p 1 falra terjed. A csetneki csipke, mint keresetforrás. Pécs, november 10. A műveltséggel együtt fejlődik az Ízlés, az Ízléssel együtt a megkülönböztetett szép­nek a szeretete. Tündérujjak varázslatos produktuma a szép, művészi horgolás, párját alig leljük abban, amit a női kéz alkotni tud. Hogy virágában van most ismét a csetneki csipke, szóba hozzuk újból e lapban, mert nőket érdeklő dolog, úgy is, mint legnemesebb luxus, úgy is, mint munka , vagy kenyér­­kereseti forrás. Jól tudjuk, milyen szép az úgynevezett csetneki csipke. Ez horgolt munka és a Szontagh nővérek érdeme, hogy már is­mez sok megrendelés érkezik Amerikából és sok külföldi városból számukra. Sőt arról van szó, hogy oly sok meg­rendelés érkezik már mindenünnen — a világ minden tájáról — hogy nem győzik a sok megrendelés teljesítését s újabb és újabb munkaerőről kell gondoskodniok, a fel­halmozódó megrendelés kivitelére. Tudjuk azt is, hogy Szontagh Erzsébet és Aranka — e két lelkes honleány — az ország különböző városaiban tanfolyamokat tartottak, a­hol bárki megtanulhatta a eset neki csipke készítését, akár kenyérkereseti célból óhajtotta, akár kedvtelésből. Az előbbieket ellátják túlon­túl pénzt hozó munk

Next