Pécsi Napló, 1911. október (20. évfolyam, 222-247. szám)

1911-10-01 / 222. szám

Vasárnap, 1911. október­­ XX. évfolyam. 222. (5623.) If—( In Hl K­ru­f). és kiadóhivatal­­ Munkácsy­ Mihály­ u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza. Sz Ikeeste régi telefon 109. sz. — Kiadóhivatali telefon 37. sz. Felelős szerkesztő: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Félévre 12 kor. Negyedévre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fillér. Hóditó háború. Pécs, szeptember 30. Tripolisz ezideig meseország volt a mi szemünkben. Mit tudunk mi, Ausztria—Magyarország területén arról, hogy Tripoliszban európai államnak is lenne keresni valója ? Itt élünk csend­ben és nyugalomban, megvédve a bi­rodalom határvonalait és nagy világ­­esemény volt az, amikor az európai nagyhatalmak Berlinben megbízták Ausztria—Magyarországot, szívesked­jék a Balkán pacificációja érdekében katonákat küldeni a szlavóniai Bródtól puskalövésnyire fekvő Boszna-Bródon át Szerajevóba, Hercegovina főváro­sába, Mostárba és a kis szandzsák Novibazárba. Megtettük, mivel mint valamely sakkfigurát oda állított az európai diplomácia, melynek élén R­sm‘­rek, Andrássy Gyula (a nagy) és Disraeli állottak. Nem hódí­tási vágy vezetett akkor, csakis sub­­ordináció és hogy mostanában az okkupáció megszüntetésével annektál­­tuk Bosznia—Hercegovinát, pénzért megvásároltuk Törökországtól ezen területet, majd, mint fölösleges és ér­téktelen területet Novibazárt vissza­adtuk Törökországnak, már úgy érez­tük, nagyszabású imperialisztikus poli­tikát folytattunk, hódítottunk,­­ pedig nem történt más, mint hogy vissza­vásároltuk, némileg véráldozattal is, amit a török hódítás útján elvett a magyartól Ezt nem nevezhetjük tehát hódításnak, csak visszaszerzésnek, múl­tak korrektúrájának . .. Imperialisztikus politikát azonban nem ismerünk! Portugália, a gyenge, kicsiny Portugália, Spanyolország, Itália, Franciaország, a német birodalom, mely még Pekingben is érezteti ha­talmát, Nagybritannia, mely ura Indiá­nak és Canadának, nem is szólva egyéb gyarmatairól, Oroszország, sőt még Németalföld és Belgium is — mind nagy mértékben imperialisztikus politikát folytatnak évszázadok óta és amint végigtekintünk a glóbuson, az öt világrészen, mindenfelé büszkén hirdetik a nemzetek lobogói a portu­gál,­­spanyol, angol, francia, német, orosz, olasz, északamerikai világhatal­mat, míg mi örvendve örvendünk an­nak, ha a világpiacokon rághatjuk a megmaradt csontokat, melyekről ké­nyelmesen asztalnál ülve leették a ten­geri hatalmasságok az ízes, tápláló húst. A kalandorpolitikának nem vol­tunk és nem leszünk sohase szószólói, de látva, mint özönlenek a meghódított, vagy subordinált exotikus országrészek kincsei a nagyhatalmasságok állam­­pénztáraiba, mint helyezkednek el ott az európai hatalmasságok ipari termé­kei, kereskedelme és emberei, miként értékesítik az onnét hozott nyers­terményeket otthon, akkor látva a mi szemekkel nézte az ügyét is. A titkos emész­­tődés pedig onnét kezdődik, ahonnét a gaz­dája Zsófi gömbölyded karjait kezdte szoron­gatni. Ha kereskedőfogás volt is, mindegy, meggondolandó mégis, hogy a gazda ezelőtt is próbálta már szorongatni — Herman úr előtt is! — a leány karját, míg a leány a mérnököknél szolgált. Azt pedig tudni kellene valakinek, hogy a gazda mindezt miért teszi ? Mit akar a Zsófitól tulajdonképpen? Borzasztó érzékeny lélek a nagyorrú, szomorú arcú kis Feisztuber. A kis „senki­semmi !“, a kis „szaladj ide, szaladj oda“, a kis „boltos cseléd“, a kis „mindenes“ . . . És bizony,­­ szinte majdnem már ökölbe szorult a keze a kis legénynek a fogdosó kézmozdulatok miatt. Szinte már a gazdájára szeretett volna ugrani Herman úr, lefogni a kezeit, amelyekkel Zsófihoz, az ő Zsófikájá­­hoz mert nyúlni a fűszeres, a specerájos, a pohos ... Sőt, szinte már meg is akarta mondani a vevők előtt a kenyéradójának, hogy ne tapogassa a Zsófit, ne babrálja a karját, mert a Zsófi az övé ... és — mert külön­ben baj lesz . . . Mig ilyen fordított fokozatot értek el Herman úr legbelsőbb érzései és akaratai s a boltban erősen ment a vásári munka, azalatt Zsófi szépen, csöndben minden szó nélkül szedelőzködött, vagyis menni készült. Még megvárta a leány az ebédet, sőt folyton fokozódó fegyverkezésünket, ezzel szemben hadseregünk tisztikará­nak ki nem elégített harci kedvét, el nem zárkózhatunk azon meggyőződés előtt, hogy a hadseregnek ma nem is lehet más célja, az ország határainak megvédelmezése mellett, mint hogy elvigye a kultúrát a kultúrától el­maradt, saját erejökből haladni nem tudó világrészekbe és ezért cserébe a honi iparnak és kereskedelemnek sze­rezzenek ott piacot. Ezzel jól jár a hódító állam, de a meghódított is, ha mindjárt akarata ellenére is­­ Törökországot a nemezis sújtja csak, amikor sorjában elveszti exter­­ritoriális részeit. Végigszántott Euró­pán, kegyetlenül pusztítva és hódítva kifogyhatatlan tömegeivel brutális, középkori harci eszközeivel épen ott, ahol már tért foglalt volt a kultúra. Csaknem kétszáz éven át rabigában tartotta Magyarországot is, mely pe­dig sohase bántotta a törököt, de gyenge, meghasonlott volt az ország, mely nem heverte még ki a tatár­­dúlást és pusztítását és legjobbjaink szenvedtek hősi halált a haza védel­mében. Véráztatta volt a magyar föld, az erős eltiporta a gyengét. Török­ország nem tudott lépést tartani a korral. A magyar gyorsan feled­és amikor hajlékot adott a magyar buj­dosóknak, hontalanoknak, Rákóci, Tö­­köly a Bosporus partján háborútlanul meg is ette, — (hiszen ő készítette!), — el is mosogatott (már úgy, ahogy!), de amikor az asszonya visszavonult Zolikával a hálószo­bába, vette a kis batyuját és minden szó nélkül, szépen, csöndben, mint ahogy elké­szült, egyszerűen kiment a lakásból . . . Mintha semmi köze sem volna többé a ma­­szatos konyhához és a Schwartz családhoz. Kiment a lakásból Zsófi, még­pedig a kis batyuval ... és egyenesen a nagy kapu­nak tartott. S amint a kapu alá ért, — hogyan, hogyan nem, — egyszere előtte ter­mett Herman ur. Mintha csak sejtette volna, vagy határozottan megérezte volna a szökést, úgy állott a segéd elébe a leánynak: — Köszönöm, Zsófi, — szólt suttogó hangon Herman ur, — köszönöm magának Zsófi, hogy nem árult el. Ezt nem fogom magának soha elfelejteni . . . Soha! — Lássa Herman úr, — felelt csöndes hangon a leány, mutató ujjával a szája szög­letét betakarva, — lássa, milyen bajba hozott maga engemet? még csak a szemébe sem mondhattam a pohosnak, hogy alávaló hazugság, amit mond . . . Gyalázatosság . . . — Bocsásson meg Zsófika, — kérlelte szomorú tekintettel a leányt Herman úr, annak keze után nyúlva. — Mondja csak, minek adott maga ne­kem mindig több zsömlyét a rendesnél? — kérdezte a leány. Herman úr, írta Nikelszky Géza. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Herman-nak Feisztuber urat hívják. Sőt inkább hívják Feisztuber urat egyszerűen csak „Herman“-nak, mint Feisztuber-nek. Azaz hogy a rövidség okáért az „ur“ leg­többször elmarad, mivel Schwartz úr úgy bánik Feisztuber úrral is, mintha tulajdon édes gyermeke volna. Tehát érthető. Schwartz úr ugyanis azok közé az em­berek közé tartozik, akik akkor urazzák csak alkalmazottaikat, amikor már nagyon hara­­gusznak azokra valamiért. S olyankor az úr nagyon finoman, vagy nem nagyon finoman, de mindig aláhúzatik és kiemeltetik. Képzelhető tehát, hogy mekkora lehetett a fűszerkereskedő haragja az új cselédnek, Zsófinak, a viselkedése miatt, hogy Feisztuber úrnak is meg kellett inni a harag tevét. Hogy miért éppen Feisztuber úr issza a levét a gazda haragjának, azt már a nyolc zsömlye históriájából sejteni lehet. Oka volt rá a gazdának következésképpen, hogy olyan nagyon megurazta Herman­t. De azonképpen Herman úr is haragot tartott a gazdájával. Sőt ez a harag inkább szá­mít ebben a történetben, mint a Schwartz úré. Herman úr ugyanis nem olyan szemek­kel nézte Zsófit, mint a gazdája, tehát más Mai számunk 24 oldalra terjed.

Next