Pécsi Napló, 1912. január (21. évfolyam, 7-25. szám)
1912-01-11 / 7. szám
XXI. évfolyam. PÉCSI NAPLÓ Csütörtök, 1912. január 11. 7. (5702) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Munkácsy-Milly u. 10. I . Felelős szerkesztő : Kéziratok nem adatnak vissza. I flaarkeeztőségi telefon 109. sz. — Kiadóhivatali telefon 27. sz LENKEI LAJOS: Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Félévre 12 kor. Negyedévre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fillér. A gyilkos cigányok. Pécs, január 10. Meddig tűri még Magyarország egészséges testén a fekélyt, a cigányt, a falu rémét, a zabolátlan, minden emberi természetből kivetkőzött cigányt, a Kalányosok, Tutáék, Petrovicsék garázdálkodását ? Meddig marad még megoldatlan kérdés a magyar cigánykérdés és meddig fogják azok még veszélyeztetni a közbiztonságot ? Meddig foglalkoztatják még a bíróságot ötven percentnyi arányban a cigányok betörései, lopásai és gyilkosságai és meddig töltik meg börtöneinket, javító intézeteinket az összesség fele arányában a cigányok, asszonyok, férfak, gyermekek egyaránt, akik tán még büntethetők se lennének, mert alacsony intellektualitásuknál nincsenek és nem is lehetnek tudatában a bűnözésnek. Ha meg is szöknek a tett színhelyétől, ha betöréseiket, a gyilkosságot nem fényes nappal követik el, ennek magyarázatát gyávaságukban, a csendőrségtől való félelmükben kell keresni, de lelkületük nem különbaz afrikai sivatagok vad törzseinél, akik még emberhúst is esznek és a magyar állam és társadalom, mely már sok problémát szerencsés kézzel megoldott, tehetetlenül áll meg a cigánykérdés előtt és mindössze az történt eleddig, hogy a belügyminisztériumban külön osztályt szerveztek a cigánykérdés tanulmányozására, de azért nincsen hét, hogy az ország egyik, vagy másik részében ne lopnának, ne törnének be, ne gyilkolnának, ne rabolnának és ne követnének el valamely embertelenséget. . . Oláh, orosz, spanyol cigányok vannak, de egyik fajta se oly közveszélyes, mint a magyar. Nem kell tovább mennünk, mint a mi közelünkbe. Bekiabál a mi csendes szerkesztőségünkbe a cigánykérdés minden nyomorúságával. Egyik szomszédunk a csendőrségi laktanya, néhány lépésnyire tőlünk találjuk a kir. törvényszék épületét. Csendőrség, törvényszék, a legszigorúbb elbánás se javítja, mert meg nem javíthatja a magyar társadalom ezen kóros parazitáit. Nem használ itt drákói szigor; nem használ itt, hogy életük felét, vagy még többet a börtönben töltik ezek a szerencsétlen bűnösök, mert javíthatatlanok, nem tudnak mások lenni, mint amilyenek, nem tudnak, vagy nem akarnak dolgozni és mivel élni csak kell, lopnak, rabolnak és ahol emberi akadályt találnak tettek végrehajtásánál, ott gyilkolnak is, minden lelkiismeretfurdalás nélkül, mert nem sokra értékelik másoknak életét. És ez a végtelenségig így mégse mehet tovább. Épen a mi vidékünkön látjuk, hogy akadnak a cigányok között is olyanok, akik képesek arra, hogy letelepedjenek valahol, hogy rendes családot alapítsanak, hogy dolgozzanak a mindennapi kenyérért. A vályogvetők, famunkálok, napszámosok egész sora került ki a sátorok alól, melyekkel községről-községre vándorolnak, üldöztetve, megalázva, nyomorogva, lopva és gyilkolva, ha tehát képesek a letelepedésre, a rendes munkára, inkább abba kellene hagyni üldözésüket, ehelyett a legridegebb kényszertelepítés eszközéhez kellene nyúlni és a legszigorúbb és amíg ez szükséges, a legkegyetlenebb csendőri felügyelet mellett kellene őket ott tartani és dolgoztatni, ahol részükre a hatóság tartózkodási helyet kijelöl , mert azzal, hogy egyik községből a másik község határáig toloncolják őket, a bajon segítve nincs, sőt azt még súlyosabbá teszik. Vásárrólvásárra mennek, mindenki retteg tőlök, még jobban elvadítja a cigányokat a tőlük való rettegés és ha a kényszertelepítés rögtöni eredményre nem is vezet, idővel meg kell juhászodniok, különösen, ha elveszik tőlük gyermekeiket, ami elkerülhetetlen lesz és azok részére külön nevelő intézeteket létesítenek, melyekből csak meg ne szökhessenek. Humanizmussal, gyengeséggel, sem kitoloncozásukkal célt érni nem lehet, mivel magyar honos cigányokat nem küldhetünk más ország nyakára, amint nekünk se kell befogadnunk az idegen cigányokat. Csak az a nagy baj nálunk, hogy a cigánykérdéssel mindig csak akkor foglalkozunk, amikor valamely országos föltünést keltő gonosztettek hatása alatt állunk és amikor újabb események feledtetik a legutolsó gyilkosságot melyet elkövettek, akkor minden marad, amint volt; tudjuk, mivel érezzük, hogy valamit tenni kellene, de annyi baja, gondja van ennek az országnak és legkevésbbé érezvén Budapest a kóbor cigánycsapást, marad minden a régiben. Lopnak, rabolnak, gyilkolnak, kézre kerülnek újra, le is ülik büntetésüket a cigányok, de bizonyos, hogy a büntetés őket meg nem javítja, lelkületüket át nem alakítja és mivel nem dolgoznak, meg se élhetnek másként, mintha lopnak ők maguk és lopnak, rabolnak asszonyaik és gyermekeik is. A rácvárosi rablás és gyilkosság fölött azonban nem tértünk egykönnyen napirendre. Bizonyos, hogy a kézrekerült tetteseket föl nem kötik, mert nem azzal rohanták meg a postahivatalt, hogy gyilkolni is fognak. Gyilkoltak, mert a lelkiismeretes éjjeliőr tetten érte őket és hogy árulójuk ne lehessen, elcsöndesítették mindörökre. Tehát nem a konkrét eset folyományaként, de mivel ez most már tovább el nem odázható, valamit, mégpedig radikálisan tenni kell a karaván cigányokkal, akik állandó veszedelmét képezik a falunak. Annyi pénzünk nincs, hogy minden faluhelyre külön csendőrelkülönítményt rakhatna az ország. De ha ezt tenné, még mindig maradna az ország útja, a dülőutak, vásárok, ahol minden cigány mellé nem állíthatnak csendőrt! Mert értsük meg, rendes keresetük nem lévén, lopniuk, rabolniuk kell, hogy lecsendesíthessék a korgó gyomrot és télvíz idején mezítelenül ne járjanak. Nincs más mód, mint cigánytelepeket kell létesíteni, összpontosítani kell a kóborló cigányokat és ott már a hatóság ellenőrzése alá veheti a cigányokat, akiket bármely eszközzel munkára kell kényszeríteni, hogy miként már régen dolgozó megüllepedett cigánytársaik megismerjék a munka áldását! Ez az egyedüli gyógyító szer, melyet, ha kell, bármily kényszereszközzel be kell adni a falu ezen örökösen veszélyt hozó sötét alakjainak. A rablógyilkos cigányok. Beismerő vallomások. — Saját kiküldött tudósítónktól. — Pécs, január 10. A Pécsi Napló ma reggeli száma elsőnek hozott hírt arról, hogy a rácvárosi rablógyilkosság kegyetlen és elvetemült tettesei csendőrkézre kerültek. A fáradhatatlan nyomozást, melynek vezetését néhány nap óta Bodlák Lajos pécsi csendőrőrsvezető vette át, siker koronázta. Immár föltétlenül bizonyos, hogy a vakmerő rablás elkövetői és Lachmayer János gyilkosai az esküdtek elé kerülnek és elveszik megérdemelt büntetéseket. Mivel a nyomozás részleteiről hű és kimerítő információkat akartunk szerezni, a Pécsi Napló munkatársa újból kinnjárt Rácvároson és alábbiakban számol be értesüléseiről : Az első nyomok. Mikor a gyilkosság délelőttjén Rácvároson jártunk, az első impressziónk az volt: ennek a bűncselekménynek véghezvivői csakis cigányok lehettek. Erre engedett következtetni az az állatias kegyetlenség, amellyel kivégezték az utjukba akadt szerencsétlen éjjeliőrt. De egyéb nyomok is voltak, amelyek világosan igazolták, hogy a véres rácvárosi éjszaka hősei a füstös képű, lopásból és rablásból élő, vándornépből kerültek ki. Tudvalevő ugyanis, hogy a postamesterek ruhaszekrényét is kifosztották. Szalonruhát, zsakettet és frakkot vittek el. Ilyen ruhát pedig parasztember nem vesz magára. Pedig nyíl-