Pécsi Napló, 1912. január (21. évfolyam, 7-25. szám)

1912-01-11 / 7. szám

XXI. évfolyam. PÉCSI NAPLÓ Csütörtök, 1912. január 11. 7. (5702) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Munkácsy-Milly­ u. 10. I . Felelős szerkesztő : Kéziratok nem adatnak vissza. I­­ flaarkeeztőségi telefon 109. sz. — Kiadóhivatali telefon 27. sz LENKEI LAJOS: Előfizetési árak: Egész évre 24 korona. Félévre 12 kor. Negyedévre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fillér. A gyilkos cigányok. Pécs, január 10. Meddig tűri még Magyarország egészséges testén a fekélyt, a cigányt, a falu rémét, a zabolátlan, minden em­beri természetből kivetkőzött cigányt, a Kalányosok, Tutáék, Petrovicsék ga­rázdálkodását ? Meddig marad még meg­oldatlan kérdés a magyar cigánykér­dés és meddig fogják azok még veszé­lyeztetni a közbiztonságot ? Meddig fog­lalkoztatják még a bíróságot ötven per­­centnyi arányban a cigányok betöré­sei, lopásai és gyilkosságai és meddig töltik meg börtöneinket, javító inté­zeteinket az összesség fele arányában a cigányok, asszonyok, férfak, gyerme­kek egyaránt, akik tán még büntethetők se lennének, mert alacsony intellektuali­­tásuknál nincsenek és nem is lehetnek tudatában a bűnözésnek. Ha meg is szök­nek a tett színhelyétől, ha betöréseiket, a gyilkosságot nem fényes nappal követ­­­ik el, ennek magyarázatát gyávasá­gukban, a csendőrségtől való félelmükben kell keresni, de lelkületük nem különb­­az afrikai sivatagok vad törzseinél, akik még emberhúst is esznek és a magyar állam és társadalom, mely már sok problémát szerencsés kézzel megoldott, tehetetlenül áll meg a cigánykérdés előtt és mindössze az történt eleddig, hogy a belügyminisztériumban külön osztályt szerveztek a cigánykérdés tanulmányo­zására, de azért nincsen hét, hogy az ország egyik, vagy másik részében ne lopnának, ne törnének be, ne gyilkol­nának, ne rabolnának és ne követnének el valamely embertelenséget. . . Oláh, orosz, spanyol cigányok van­nak, de egyik fajta se oly közveszélyes, mint a magyar. Nem kell tovább men­nünk, mint a mi közelünkbe. Bekiabál a mi csendes szerkesztőségünkbe a ci­gánykérdés minden nyomorúságával. Egyik szomszédunk a csendőrségi lak­tanya, néhány lépésnyire tőlünk talál­juk a kir. törvényszék épületét. Csend­őrség, törvényszék, a legszigorúbb elbá­nás se javítja, mert meg nem javíthatja a magyar társadalom ezen kóros para­zitáit. Nem használ itt drákói szigor; nem használ itt, hogy életük felét, vagy még többet a börtönben töltik ezek a szerencsétlen bűnösök, mert javíthatat­lanok, nem tudnak mások lenni, mint a­milyenek, nem tudnak, vagy nem akar­nak dolgozni és mivel élni csak kell, lopnak, rabolnak és ahol emberi aka­dályt találnak tettek végrehajtásánál, ott gyilkolnak is, minden lelkiismeret­furdalás nélkül, mert nem sokra érté­kelik másoknak életét. És ez a végtelen­ségig így még­se mehet tovább. Épen a mi vidékünkön látjuk, hogy akadnak a cigányok között is olyanok, akik ké­pesek arra, hogy letelepedjenek valahol, hogy rendes családot alapítsanak, hogy dolgozzanak a mindennapi kenyérért. A vályogvetők, famunkálok, napszámo­sok egész sora került ki a sátorok alól, melyekkel községről-községre vándorol­nak, üldöztetve, megalázva, nyomo­rogva, lopva és gyilkolva, ha tehát ké­pesek a letelepedésre, a rendes munkára, inkább abba kellene hagyni üldözésüket, ehelyett a legridegebb kényszertelepí­­tés eszközéhez kellene nyúlni és a legszigorúbb és amíg ez szükséges, a legkegyetlenebb csendőri felügyelet mel­lett kellene őket ott tartani és dolgoztatni, ahol részükre a hatóság tartózkodási he­lyet kijelöl , mert azzal, hogy egyik köz­ségből a másik község határáig tolon­­colják őket, a bajon segítve nincs, sőt azt még súlyosabbá teszik. Vásárról­­vásárra mennek, mindenki retteg tőlök, még jobban elvadítja a cigányokat a tő­lük való rettegés és ha a kényszertele­­pítés rögtöni eredményre nem is vezet, idővel meg kell juhászodniok, különö­sen, ha elveszik tőlük gyermekeiket, ami elkerülhetetlen lesz és azok részére kü­lön nevelő intézeteket létesítenek, melyekből csak meg ne szökhessenek. Humanizmussal, gyengeséggel, sem kitoloncozásukkal célt érni nem lehet, mivel magyar honos cigányokat nem küldhetünk más ország nyakára, amint nekünk se kell befogadnunk az idegen cigányokat. Csak az a nagy baj nálunk, hogy a cigánykérdéssel mindig csak ak­kor foglalkozunk, amikor valamely or­szágos föltünést keltő gonosztettek ha­tása alatt állunk és amikor újabb esemé­nyek feledtetik a legutolsó gyilkosságot melyet elkövettek, akkor minden marad, amint volt; tudjuk, mivel érezzük, hogy valamit tenni kellene, de annyi baja, gondja van ennek az országnak és leg­­kevésbbé érezvén Budapest a kóbor cigánycsapást, marad minden a régiben. Lopnak, rabolnak, gyilkolnak, kézre ke­rülnek újra, le is ülik büntetésüket a cigányok, de bizonyos, hogy a büntetés őket meg nem javítja, lelkületüket át nem alakítja és mivel nem dolgoznak, meg se élhetnek másként, mintha lop­nak ők maguk és lopnak, rabolnak asszo­nyaik és gyermekeik is. A rácvárosi rab­lás és gyilkosság fölött azonban nem tér­­tün­k egykönnyen napirendre. Bizonyos, hogy a kézrekerült tetteseket föl nem kötik, mert nem azzal rohanták meg a postahivatalt, hogy gyilkolni is fognak. Gyilkoltak, mert a lelkiismeretes éjjeli­őr tetten érte őket és hogy árulójuk ne lehessen, elcsöndesítették mindörökre. Tehát nem a konkrét eset folyománya­ként, de mivel ez most már tovább el nem odázható, valamit, még­pedig ra­dikálisan tenni kell a karaván cigányok­kal, akik állandó veszedelmét képezik a falunak. Annyi pénzünk nincs, hogy minden faluhelyre külön csendőrelkülönít­ményt rakhatna az ország. De ha ezt tenné, még mindig maradna az ország útja, a dülőutak, vásárok, ahol minden cigány mellé nem állíthatnak csendőrt! Mert értsük meg, rendes keresetük nem lévén, lopniuk, rabolniuk kell, hogy le­­csendesíthessék a korgó gyomrot és tél­­víz idején mezítelenül ne járjanak. Nincs más mód, mint cigány­telepeket kell létesíteni, összpontosítani kell a kóborló cigányokat és ott már a hatóság ellen­őrzése alá veheti a cigányokat, akiket bármely eszközzel munkára kell kény­szeríteni, hogy miként már régen dol­gozó megüllepedett cigánytársaik meg­ismerjék a munka áldását! Ez az egye­düli gyógyító szer, melyet, ha kell, bár­mily kényszereszközzel be kell adni a falu ezen örökösen veszélyt hozó sötét alakjainak. A rablógyilkos cigányok. Beismerő vallomások. — Saját kiküldött tudósítónktól. — Pécs, január 10. A Pécsi Napló ma reggeli száma elsőnek hozott hírt arról, hogy a rácvárosi rablógyil­kosság kegyetlen és elvetemült tettesei csend­őrkézre kerültek. A fáradhatatlan nyomo­zást, melynek vezetését néhány nap óta Bodlák Lajos pécsi csendőrőrsvezető vette át, siker koronázta. Immár föltétlenül bizonyos, hogy a vakmerő rablás elkövetői és Lach­­mayer János gyilkosai az esküdtek elé ke­rülnek és elveszik megérdemelt büntetéseket. Mivel a nyomozás részleteiről hű és ki­merítő információkat akartunk szerezni, a Pécsi Napló munkatársa újból k­innjárt Rácvároson és alábbiakban számol be érte­süléseiről : Az első nyomok. Mikor a gyilkosság délelőttjén Rácváro­son jártunk, az első impressziónk az volt: ennek a bűncselekménynek véghezvivői csak­is cigányok lehettek. Erre engedett következ­tetni az az állatias kegyetlenség, amellyel kivégezték az utjukba akadt szerencsétlen éjjeli­őrt. De egyéb nyomok is voltak, amelyek világosan igazolták, hogy a véres rácvárosi éjszaka hősei a füstös képű, lopásból és rab­lásból élő, vándornépből kerültek ki. Tudva­levő ugyanis, hogy a postamesterek ruh­a­­szekrényét is kifosztották. Szalonruhát, zsa­kettet és frakkot vittek el. Ilyen ruhát pedig parasztember nem vesz magára. Pedig nyíl-

Next