Pesti Hirlap Vasárnapja, 1929. július-december (51. évfolyam, 27-53. szám)

1929-07-07 / 27. szám

1.9.2.9 JULIUS 7. VASÁRNAPP VASÁ­RNAPJA Egy elefánt története írta: lílian Gopal Mukerdzsi. HETEDIK FEJEZET. A tigrisvadászat. Mondottam már nektek, hogy Kari nem volt va­dászelefánt. A dzsungel­ben való kalandja után azonban úgy látszik, hogy fölötte áll minden félelemnek és meglepet­e­tésnek. Több alkalom­mal olyan méltóságot és lélekjelenlétet tanúsí­tott, hogy nem lehetett benne többé ráismerni a régi ingerlékeny állatra. Úgy látszik, hogy a vad elefánttal való birkózás olyan bizalmat öntött belé önerejét illetőleg, hogy ettől fogva semmi sem hozhatta őt ki többé a sodrából. El nem képzelhetitek, hogy mire képes a zene az állatokkal. Ha flótát vesztek a kezetekbe és azon bi­zonyos nótákat játsztok, akkor az összes kígyók ki­jönnek a lyukaikból és táncolnak a zenére. Azt mond­ják, hogy van egy a mimózához hasonló virág, ame­lyet egy egészen gyöngéd dallammal el lehet altatni. A saját szememmel láttam, mennyire szereti a mu­zsikát a vad. Ha az ember a délutánnak a közepetá­ján flótájával megáll az erdő szélén és lassan azokat a hangokat kezdi belőle kicsalni, melyek az antilop füttyszavához hasonlítanak, néha sajátságos dolgot észlelhet. A vad rendszerint bégetéssel válaszol, de itt-ott hívó füttyöt is hallat. Egy délután, amikor a flótámon játszottam, — pontosan emlékszem rá, — eleinte semmi se történt. Félbehagytam tehát a flótázást és egy másik dallam­mal tettem próbát. Ekkor sajátságos suhogást hallot­tam a dzsungel cserjéjéből, de ennyi volt az egész. Aztán megint más dallamba fogtam és tovább ját­szottam. Most azonban a levelek se mozdultak és én meg voltam győződve, hogy flótámnak a hangját semmiféle állat se hallotta. Ez nagyon bántott. Azért vonultam ki, hogy furulyázásomnak a hatását ki­próbáljam, de be kellett látnom,, hogy egyetlenegy ál­latot sem tudtam odacsalni. Estére járt az idő. Bár ha kint még az áprilisi nap perzselte a rétet, benn, a dzsungelben mind sű­rűbb és sűrűbb lett a sötétség. Végre még egy kétség­­beesett kísérletet tettem az utolsó, általam ismert dallammal, a­mi tűrés-tagadás, nem volt nagy gya­korlatom a flótázásban. — Egy darabig semmi sem mozdult. Olyan odaadással játszottam, hogy semmire se figyeltem és ugyancsak meg voltam lepve, amikor hirtelen kötélhúzáshoz hasonló zajt hallottam. Fel­pillantottam és egy szarvas állt előttem, amelynek orrcimpái izgatottan remegtek, mintha hangok után szaglászna. Pompás agancsa belecsavarodott az egyik fáról lefüggő liánba, és azom igyekezett, hogy kiszabadítsa magát. Ez végre sikerült is, neki és egy csomó inda, fakorona módjára még az agancsán füg­gött. Közelebb jött és megállt. Folytattam a flótázást és egymásután még több világosbarna alak került elő a dzsungel bokrai mö­gül. A pettyegetett őz, a mosusztehén, gazellák és an­tilopok, úgy látszik, valamennyien követték a zene hí­vását. Abbahagytam a játszást. Ugyanebben a pilla­natban borzongás járta át a sereget, a szarvas dob­bantott a patájával és olyan gyorsan, mint ahogy a kalász inog a szélben, valamennyien eltűntek az er­dőben. A füvek és a cserjék rezgéséről még felismer­hettem a távolból, hogy az állatok merre mentek. Miután ilyen módon megtudtam, hogy mekkora hatása van a zenének az állatokra, Karit és Kopit is meg akartam nevelni arra, hogy flótámnak a hang­ját kövessék. Kopi annyira majom volt, hogy nem voltam képes őt a zene hallgatására rávenni. Vala­hányszor elkezdtem flótázni, elaludt vagy egy fára menekült. A majmoknak ugyanis nincsen agy­velejük. Kari ellenben, bárha eleinte még rosszabbul vi­selte magát, fogékonyabbnak bizonyult. Akármilyen dallamot is játszottam, egyikre se figyelt, de észrevet­tem, hogy itt-ott egy hangra megáll és hallgatódzik és felismerhettem a viselkedéséből, hogy ez a hang megkapta. Nagy füleinek legyezőszerű mozgása ab­bamaradt és állandóan nyugtalan ormánya egy pil­lanatra mozdulatlanul megállt. Sajnos, csak nagyon kevés hang hatolt be igazán a lelkébe, úgyhogy a hatás nem tartott tovább másfél percnél. Hetek teltek el, míg újból hatást értem el nála. A vad elefánttal való harc után egy napon is­mét elővettem a flótámat és elkezdtem Karinak ját­szani. Mindenféle hangokkal és akkordokkal kísér­leteztem. Végre sikerült azokat a hangokat, amelye­ket kedvelt, több mint három percig fogni. Augusztus végefelé annyira jutottam már, hogy Kari több mint tíz percig hallgatta a zenémet. Amikor megint elment a tél és nyár lett újra, rendesen tudtam már őt a já­tékommal nevelni. A hátán, csaknem a nyakán ülve flótáztam és napokig vezettem így, anélkül, hogy csak egy szót is szóltam volna. Ezen a nyáron egy különösen vakmerő tigris kereste fel a falut. A feje toronyhoz hasonlított és törzse olyan hatalmas volt, mint valami bikáé. Eleinte éjjel jött és ökröket vagy bivalyokat támadott meg, de egy éjjel egy férfit tépett szét és azóta csak emberekre pályázott, mert a tigris épp úgy szereti az emberhúst, mint mi a fiatal csirkét. Házunk közvetlen a dzsungel közelében állt és valamennyi ablakunk vasrácsozattal volt ellátva. Semmi se juthatott be vagy ki, a moszkitókat vagy a legyeket kivéve. Egy este nyolc óra felé ablakomnál ültem. A falunak, annak a rókának az ugatását hal­lottam, mely a tigris előtt szalad és a többi állatokat figyelmezteti. Azután, minthogy az éjszaka nem volt nagyon sötét, még láttam elsompolyogni a rókát. És kevéssel rá csakugyan megéreztem a tigrisszagot. Hirtelen fekete szörnyeteg közeledett és éppen az ablakkal szemben megállt, amikor lefeküdt, elnémult a távolban a róka kiáltása. Kisvártatva a tigris föl­állt és az ablak felé jött. Messze távolban a róka megint elkezdett ugatni. Nagyon megrémültem, de mert mégis szerettem volna tisztán látni a ti­zk­ai. ÖTVENEGYEDIK ÉVFOLYAM 27. SZÁM

Next