Pesti Hírlap, 1901. december (23. évfolyam, 332-361. szám)

1901-12-25 / 356. szám

lom bankót, ezüstöt, mindent, aztán sok vizet ivott és lefeküdt. Hát csakugyan igen sok pénz volt az. Huszonkilenc forint hetvennégy krajcár, meg vagy kilenc újpesti huszas. — Ez igen komoly dolog. Délben megállapodtak, hogy nem halkocsonyát fognak enni, hanem strassburgi szarvasgombás pástétomot, a két nyúl helyett lesz egy egész őzgerinc. Pezsgő nem öt, hanem hat üveg. Meg egy nagy palack chartreuse. Továbbá ötven darab tizenháromkrajcáros szivar. Venni kell négy alpaka kávéskanalat is. Aztán igen jól be fognak fűteni a szobába. Délután bevásároltak mindent, gyönyörűen. A vacsora nyolc órára volt kitűzve. Ubul már hatkor a főzéshez látott. Tiszta kötényt kötött, megmosta kezét. A csirkét a vice-házmesterné tisztította. Ezalatt az úr a borok körül forgolódott. Az a magdolna-utcai csakugyan nem volt rossz. Kivált ha kóstolta az ember. A nagyságos úr pedig kóstolta; a kóstolásnak az lett a vége, hogy a vice-házmesternét hirtelen kidobta. Mi lehetett a közvetlen ok ? Nem tudom. Aztán sírva hámozta a vöröshagymát. — Ah, grässlich ! mondta a feleségének, idegen nyelven, nem bizonyos, miért. Pensez donc, ma cherie, chez nous, a Pécs-Petri, la cuisine ! Matyi, a tót szakács, avec ses deux marmitons, a Kristóf meg a Laci ! Cinq filles, pour la vaisselle ! Meg három béresné, meg akulcsáráé ! Et me voila ! . . . La bonne a tout faire . . . Egye meg a fene! Bement a szobába. A drága szivarokból elvett kettőt. Továbbá kibontotta a chartreuset. Nem sokára hallani lehetett, hogy a vice házmesternével megbékült, mert egy forint borravalót adott neki és sörért küldte. Ha dolgozik az ember, hát nem szomjazhat. A pezsgő egy dézsa hóban állt. Ah, igen szép lesz ez az este ! A vendégek közül elsőnek Govand bácsi érkezett, s mikor a terített asztalt meglátta, azt mondta: — Mikor Franciaországban a lovasságot szerveztem .. . Aztán mosolyogva pödrötte meg ősz bajuszát és elhallgatott. Csakhamar behúzódott Habador is. — Meleg van egy kissé, szóltamaz emberek hangján, akik meg vannak róla győződve, hogy minden szavuk rendkívüli és klasszikus. Ha a méltóságos asszony megengedi . . . És hét öltözet ruhájából hármat a kályha mellé teregetett száradni. Jöttek a hercegek ; a hercegné semmi szín alatt sem akarta levetni esőköpönyegét, s mindjárt belemarkolt a giardinettoba. Nemsokára bekopogtatott Borza bácsi, az ügyvéd is, meg a krajnai lovag. Az utóbbi igen ünnepiesen , elkobzott rendjeleinek összes és egy kissé zsíros szalagjával. ... De hol van Ubul? Azt kérdezte az egész társaság. Itt van, itt van! . . . Egy kicsit kipirulva érkezett a konyhából. S vigan, mert azon kezdte, hogy Habadort, a filozófus költőaggastyánt, hátba vágta. — Nono! Hehe! szólt a nagytekintetű férfiú, szendén tiltakozva. — Madame est sende! kiáltotta Ubul tüstént, s asztalhoz ültek. A hercegpár a háziasszony jobbján és balján. A strassburgi pástétom járt körül, igen nagy csendességben; csak Conaad bácsi szólalt meg egyszer: — Mikor Franciaországban a lovasságot szerveztem . . . A hercegnek igen hosszú szőke bajusza volt és igen sokat vett a pástétomból. Ubul nem evett. Bort töltögetett a poharakba — néha melléjük — és azt mondta: — Csak ki kell inni hirtelen, mert ... Elfeledte, hogy miért. Kocintani akart, de egyszerre csak a szoba sarkába vágta a poharát: — Ej, lőre! Nem uraknak való! Hé, izé . Jánosné ! A pezsgőt! Aztán maga szaladt ki a pezsgőért. — A társaság összenézett. Senki sem volt jókedvű. Baj van, nagy baj van! — Mikor Franciaországban a lovasságot szerveztem . i . szólt zavarodottan Conaud bácsi. Ubul visszatért két palack pezsgővel és — hol van valami olló, kés vagy mi az ördög? — bontogatni kezdte. Elég jól sikerült. A dugó pattant. — Pezsgődugó pattan, éljen a sült kappan! szólt a költő fontosan mosolyogva. Negyven esztendeje, hogy ezt a kádenciát csinálta , s mindig hatott. De most rosszul hatott. — Uraságod megulrozza magát rajtam, mert nincs kappan! dörmedt fel Ubul keserű főhadnagyi hangon. — De Pethry úr . . . szabadkozott a költő. — De édesem . . . rimánkodott az aszszony. — Keh, tu alta Hitzkopf . . . kiáltotta a herceg. Aztán mind nevettek és igen megkönnyebbültek. Nevetett Ubul is. S rögtön igen szeretetreméltó lett. Töltögette a pezsgőt, s mikor Jánosné behozta a paprikás csirkét, úgy látszott, nincs többé semmi baj. — Mikor Franciaországban a lovasságot szerveztem . . . szólt Conaud bácsi, s egész tornyot rakott a tányérára. A paprikás valóban igen remek volt, kivéve, hogy egy kicsit kozmás. De a siker hízelgett annak a tiszai szakácstudománynak. Ubul igen becsületesen viseli magát egész az őzgerinc közepéig. Akkor már a negyedik üveg pezsgő járta. A szobában a vadhús erős illata terjengett. Jó meleg és vacsorás kedv volt. A két asszony nagy beszédbe elegyedett. Toilettekről beszéltek, istenem ... A fiskális ama nagy Urvölgyi contra Urhegyi port kezdte magyarázni az uraknak, a költőnek, a krajnai lovagnak és a házi úrnak; de mikor ott járt, hogy a leány-ágon esett hallatlan törvénytelenség, a bírák megvesztegetésével . .. Ubul hirtelen felugrott, kezében a pezsgős pohár, és szólani kezdett, olyan kemény hangon, mintha egy török zászlóaljat vezérelne: — Midőn e poharat... e poharat... kedves kötelességem a ... az én kedves úri... Egyszerre elfehéredett a képe. Lecsapta a poharat az asztalra úgy, hogy vele tört és dőlt minden. S a herceg szeme közé nézve, gyilkos haraggal ordította: — Te fortwährend meguirozod magadat rajtam! Disznó gazember vagy! Kilöklek ! Mars ki ! Az a szegény ártatlan lengyel csak nézett. Fakó képe megnyúlt, s kenderszínü bajusza szemlátomást hosszabbodni kezdett. Nagy csendesség volt. A herceg végre összeszedte magát, mosolyogni próbált és azt mondta: — Aha tu alta Pamscham, pistosoffn, keh schlam. — Meghalsz ! — üvöltötte Ubul s felragadva székét, a lengyel főúr felé akart rohanni. A két szegény asszony sikított. A költő a kályha felé húzódott. A fiskális azonban megragadta a széket. No csak ez kellett. Ubul a földre teperte az öreg urat és ütötte, ahogy bírta. — Dehonestatio ! Violentia! — hörögte Borza bácsi. Criminális dolog ez, Pethry úr. Leopold Ritter von Krantschenkruntschek meg Conaach bácsi le akarták szedni barátjukat az igen tisztelt ügyvéd úrról , de igyekezetüknek csak az a foganatja lett, hogy a következő percben már négyen hemperegtek a földön, összegabalyodva, dulakodva. — Jézusnak szent lelke! — siránkozott a szegény háziasszony. — Schandowski, válaszsza őket széjjel! Segítség, segítség! A herceg rohant is volna; de abban a pillanatban a vacsorálóasztal toldalékját tevő íróasztalnak kijött a lába — az alant küszködő urak lökték meg — s összeomlott minden. Az őzgerinc mártása a tányérok és a poharak cserepeivel elegy zuhant a hadakozók nyakába, s ez még semmi volna, hanem az abrosz jobbot vetett a felfordult gyertyáktól. — Tűz van ! ordította mindenki s rohantak kifelé. Legesül, három rendbeli ruháját felkapva, a költő. Utána mindjárt a házi úr. A következő percben az egész társaság a konyhában volt s azt kiabálta: Tűz van! — No nincs már tűz ! szólt közbe Jánosné, a szobából jövet. Eloltottam. De a csillapító szózatnak nem volt hatása. A vendégek kiszaladtak mind, azaz hogy elszaladtak. Hallani lehetett, hogyan botorkálnak le a sötét lépcsőn. Akkor vették észre, hogy az Ubul orra vérzik. Mill hideg vízért szaladt. — Kisztihand ! — mondta a hős csendesen. Sissen halavány és igen szelíd volt. A méltóságos asszony pedig sírt. — Ha a házmesterné meghallja, hogy az abrosza összeégett. . . tűnődött Jánosné. Ez a gondolat is növelte a bánatot. — Hét éven át vártak erre az estére, erre az úri estére, aztán ... De az orrvérzés elállt. — Sebaj, az úr pokolban is úr ! kiáltotta Ubul. Van még két palack pezsgőj e Já 8 . A HOLAF lud. december áp., szerda. Biztosítási tárcák. Irta: Murai Károly. Mióta a nagy biztosító intézetek egymással erőteljesebben versenyeznek s mióta az igazgatóságok kimondták azt a jelszót, hogy ,a legszegényebb polgárnak is legyen biztosítási kötvénye,“ azóta az úgynevezett biztosítási tárcák, rajzok és novellák rohamos módon szaporodnak, hogy eláraszszák a magyar irodalmat. Bármenynyire szaporodnak is azonban, az irodalom terén dolgozó szakférfiak még mindig nem szenteltek figyelmet ennek a sajátszerű jelenségnek s igy félő, hogy annak idején említés sem tétezik róla, ami pedig igazán kár lenne, mert a mai irodalmi viszonyok ismertetése e nélkül hiányosságban szenvedne. Hogy tehát az irodalomtörténészek figyelme a biztosítási szépliteraturára rátereltessék és hogy érdeklődésük e sajátságos műfaj iránt fölkeltessék , e sorok írója bátorságot vesz magának arra, hogy néhány ilyen biztosítási dolgozatot ismertessen, anélkül azonban, hogy azokról bármilyen véleményt is mondjon. Az első novella, amelyről említés létezik, az egyik biztosítási szaklapban Margit gyűrűsujja címmel látott napvilágot. A meséje abból áll, hogy egy nyugalmazott gyalogsági kapitánynak legnagyobb leánya, a bűbájos szépségű Margit, halálosan beleszeretett Weisz György biztosítási ügynökbe !A biztosítási ügynök a nyugalmazott gyalogsági kapitány lakásán több ízben megjelent, noha épen nem mondható, hogy a kapitány kitörő örömmel s igazi magyar vendégszeretettel fogadta volna. E helyett nemegyszer tolakodónak nevezte s ajtót is mutatott neki. Bármily rideg s elutasító volt a mord kapitány, Weisz György következetes maradt s újra és újra bekopogtatott, mert a hadfit arra akarta bírni, hogy magát és egész családját biztosítsa. Mikor Margit a bátor biztosítási ügynököt harmadszor, ötödször, sőt kilencedszer is megjelenni látta, lassan-lassan annak tudatára ébredt, hogy vagy az övé, vagy a halálé lesz. Csodálta benne a bátorságot, a kitartást, a következetességet s azt mondta, hogy csakis az ilyen ember képes maga iránt olthatatlan szerelmet támasztani. E támadó és megerősödő szerelem volt az oka annak, hogy a nyugalmazott gyalogsági kapitány Weisz György közbenjárása mellett mégis biztosította magát és családját baleset ellen. Az üzlet megkötésekor már az ügynök is szerelmi lánggal égett a bűbájos leány iránt és két hét múlva ünnepélyesen megkérte Margit kezét. A kapitány eleinte viccelt s az ügynököt azzal utasította el, hogy baleset ellen biztosítva van, de később komolyabb húrokat pöngetett s a házasságba beleegyezett. Igen ám, de az öszszekelésből mi sem lehetett, mert Margitnak nem volt kelengyéje, e nélkül pedig nem akart férjhez menni. A szerelmesek most már kétségbe estek és öngyilkosságra gondoltak. E komor tervük azonban fölöslegessé vált, mert egy napon a szépséges Margit oly szerencsétlenül esett le a valamos kocsiról, hogy gyűrűsujját eltörte s azt le kellett vágni. Mikor az ügynök-vőlegény ezt megtudta, Margithoz rohant s a történtekért együtt adtak hálát a mindenhatónak, mert a baleset ellen szóló biztositási kötvény értelmében Margitnak 500 forint jár s ez az összeg elegendő volt a kelengye beszerzésére, így hát mihamar összekeltek s a lakodalmon a biztositó intézet aligazgatója is jelen volt, aki tósztjában ezeket is mondta : — Ha Weisz György nem biztositási ügynök, akkor nem ismerkedik meg Margittal s az ifjú és boldog pár nem szereti meg egymást. Ha pedig Margitot nem biztosítják baleset ellen, az esetben nem jutott volna kelengyéhez és boldogsághoz. Mindebből pedig az következik.