Pesti Hírlap, 1901. december (23. évfolyam, 332-361. szám)
1901-12-25 / 356. szám
1991. december 25., szerda. PESTI HIRLAP _________________________________31 Karácsonyest. Irta: Tóth Béla. Ennek a karácsonyestnek sok minden között megvolt az a nevezetessége, is, hogy januárius tizenkettedikére esett. Tudni illik az egyetemi professzor felesége — a „kis zsidóné“ — december huszonharmadikán hirtelen elutazott,a mamája betegedett meg, vagy mi)s a púpos zongoramesterné nem kérhetett tőle előleget. Jobban mondva, nem kérhette meg a nagy előleget. Az ötven forintot. Azt a legendás ötven forintot. Arra a karácsonyestére való ötven forintot. A púpos zongoramesterné comtesse volt. Tulajdonképpen igen jó családból való. De a grófságot csak 1768-ban kapták, s Nagy Iván szerint a családfa gyökerei csupán a XV. századig nyúlnak. Elvégre ez is valami. De az igazi, a nagy nemes a férje volt. Pócs-Petri és Mária-Pécsi Pethry Ubul, de genere Werbulch, a török császári Medsidje rend commandeurje, a Szent Szilveszter-rend lovagja, az ottomán hadsereg v. lovas századosa, v. pápai zuáv-főhadnagy , jelenleg magánzó. A nagyapjának még megvolt az a primae occupationis darab földje; az egy kvadrát geográfiai mérföld a Tisza melllékén. De elvitte a zsidó azt is, mint mindent. Ubul, dicső harci tetteinek utána, most magánéletet élt, éspedig a feleségének a zongoraleckéiből. Vagy miből is élhetett volna egyébből? Csak a hadi tudományhoz értett, semmi máshoz. Azt tanulta a bécsújhelyi akadémiában. Vagy mi is méltó a nemes emberhez ? De az akadémiában az utolsó évfolyam végén az a nagy malheur érte, hogy dubiózus váltókat számítoltatott le a házmesternével ; vitézi pályáját tehát kénytelen volt a cs. ottomán hadseregben folytatni, s miután Birgizsi várát hősiesen megvédelmezte a lázadó örmény katholikusok ellen, kardját a szent atyának ajánlotta fel, s küzdött is egész a Porta Piáig. Élete most sem volt egészen tevéketlen. Tudniillik ő főzött otthon, míg a grófné leckeadni járt. Valóban kitűnő tiszamelléki tokányosokat és zsiványpecsenyéket tudott alkotni. De csak télen. Haj, a nyár! Mikor a zöldben van mindenki — mármint a zsidók — s kidobott pénz az apró hirdetés, hogy a zongoramesterné hajlandó felvállalni minden leckét, ki Török Bálintig ! Ilyenkor a nagy szakácsművészet csak a vastagételekre és a németül vízi verébnek nevezett galuskára szorítkozott. Haj, a nyári Vagy néha a tél is. De most igen jó világ volt. Az egyetemi professzor felesége —a „kis zsidóné“ — tagadhatatlanul igen derék menyecske volt. Először is nem igen törődött a pénzzel. Szó nélkül nyugodott bele, hogy egy óra egy forint. S ez akkor is kijár, ha a Magduska bármi okból nem vesz leckét. (Hallják, kérem: Magduskának hívnak egy zsidó leányt! Milyen kapaszkodás!) Ez azonban az Árpádka francia leckéivel együtt (hallják, Árpádka! bizonyosan Áron) havi negyvenkét forint volt. Igen nagy pénz a mai világban, mikor mindent elhordanak a . . . No de a kis zsidónő mégis igen,derék asszonyka volt. Igazi kedves teremtés. Jó szív. Ubul ugyan azt mondta, hogy az egész csak zsidó hencegés. De a púpos zongoramesternének is megvoltak a maga csendes, de makacs meggyőződései. — Mikor a kis zsidóné egy nedves téli nap észrevette, hogy a grófné fekete ruhácskája igen vékony, olyan kedvesen tudott belekönyörögni a kezébe egynéhány kék bankót. — Majd elszámoljuk, kedves Mili néni... persze, hogy elszámoljuk, igen pontosan. Szegény harminc forint ! A grófnő tízért téli köntöst vett, húszért pedig megverte az ura. Mert az italos embernek csodálatos sejtelmei vannak. A méltóságos asszony megkuporgatta azt a pénzecskét. Rossz napokra. Mint ahogy a macska elássa a maradék csontot. A nagyságos commandeur megszimatolt valamit. Egy este nem jött haza vacsorálni, azaz hogy nem is főzött vacsorát. Éjfélkor állított be. Vérben forgott a szeme. Suttogva rikácsolta. ..A pénzt ! Add ide a pénzt! Akarom a pénzt!“ Az asszony azt mondta, hogy nincs. S akkor az ember ütni kezdte, ott, abban a sovány kis ágyban. Az asszony pedig visszaütötte. Vissza, az ő vékony csontos öklével. Az egyiknek az orra lett dagadt, a másiknak a szeme kék, így szokták. Ilyenkor aztán Ubul sírva fakadt. Mili is mindjárt. Felkelt az ágyból, hideg borogatást rakni az Ubul orrára. Aztán odaadta a pénzt mind. Ubul pedig egy kicsit elérzékenyedve azt mondta „Kiszthand !“ és szaladt vissza a kis kávéházba. Első dolga volt két forint becsületbeli adósságát megfizetni, a többi tizennyolc, forintot pedig tíz perc alatt elhasivasítta. Aztán haza ment. Igen alázatosan. Kivéve, hogy csuklóit. — Óh a szegények! Bizony ellehettele volna ennélkül is. Dehát igen szerették egymást. A méltóságos asszony szeme azonban kék volt még kilenc napig. . . . Karácsony ! Annak a karácsonyestének végre meg kell lennie. Hét hosszú év óta várják, halogatják, álmodják, hisznek benne, majd kételkednek benne. Hiába. Ez egyszer meg kell lennie. És meg is fog lenni. Az úri vacsora. Az úri társaság. A fény. A bőség. Mint egykor volt, régen, mindkettejök gyermekkorában. — Áh! Az íróasztalról leszedik a felső két fiókot, úgy aztán meg lehet vele toldani a kétfelé hajtós asztalt. Keskenyebb, no de mindegy. Hat gyertya fog égni; a házmesterné kölcsön adja két karos gyertyatartóját. Meg két széket. A menü ? Haj! Hideg halpástétom. (Napok óta látni a charcuterie kirakatában olyat.) Pörkölt csirke, az Ubul módja szerint, amúgy tiszaiasan. Két nyúl. Vagy nem elég nyolc embernek kettő? Kalács, mákos és diós patkó. Egy forintért giardinetto. Hat liter igazi bor. (Ubul fölfedezett egy biztos forrást a Magdolnautcában. ) És ... öt üveg pezsgő! Igazi francia pezsgő. Nemes embereknek való. Aztán tea, puncs, kinek mi kell. Istenem, milyen este! A vendégek? Legelsőbb is a hercegek. Schundowski herceg és Schundowska hercegné, született Lipipewska hercegnő, fejedelmüknek egyenes leszármazottja. Szegények ! Pillanatnyi zavaruk már számos év óta tart. Borzasztó! Dolgoznak: papiros zacskót gyártanak, de otthon, nem a Berger fabrikájában. A herceg bizalmasabb helyekre cigarettát is szállít. Leopold Ritter von Krantschenkruntschek (von Krantschen und zu Kruntschek) a krajnai ősnemesség tagja. Volt cs. k. őrnagy. De tulajdonképpen táborszernagy, mert már okvetlenül táborszernagynak kellene lennie az érdemes aggnak, ha a hatvanas évek elején nem éri az a borzasztó szerencsétlenség: az Eynatten-ügy legutolsó hulláma nyelte el. Ah, a fiatal császárnak rossz tanácsosai voltak! Kegyetlenek. De azért éljen a császár! A lovag harminc év óta napidíjas a zálogházban. Borza bácsi nem éppen ősi családból való. De kétségtelenül nemes ember. S főképpen nagy összeköttetései voltak a legősibb magyar nemzetségekkel, míg ügyvédkedett. Két-háromszáz esztendő óta húzódó porokét folytatott. A kis ujjában az egész genealógia. Silentium alá a zsidó fiskálisok gaz irigysége helyezte. Most írnak a megyénél, szegény öreg. Hábador Ignác a tudós és költő. Az igazi neve nem Hábador, hanem Szlovecska. A Hábador nevet Vörösmartyból kölcsönözte. Igen gazdag ember. Budai házi úr. Háza a Gellérthegy oldalában van, egy kicsit följebb. Az ötvenes évek előkelő körei igen kedvelték múzsáját. Egy kissé cinikus. Mindig nyári ruhát visel. Kánikulában csak egyet, de a napok hűvösödtével kettőt, hármat ölt egymás fölébe, s decemberben eljut a hétig. Igen jeles költőnek mondja magát. Sokkal különbnek a betyár Petőfinél. Boldog emlékű V. Ferdinánd királyunk hetvenedig születése napjára írott ódája legfelsőbb helyen elfogadtatott és a prágai hitbizományi könyvtárba kebeleztetek. Erről írás is van, üveg alatt. Habadort az Akadémia ötven év óta állandóan mellőzi. Irigységből, a nagy historikust. No de nem is fogja vagyonát az Akadémiára hagyni. Hát kire hagyja ? Pedig van ott hagyni való. Ez a bölcs a provizórium óta szalonnán és vöröshagymán él ... . Kire hagyja a százezerét, kire hagyja ? Olyan kedves ember! De mikor ahát ruhája így télen megázik, hát szörnyű bundaszag van körülötte. De, mondom, igen kedves öreg úr, az tagadhatatlan. A hatodik vendég Cowaach bácsi volt, a derék Cowaach bácsi. Róla csak anyit lehetett tudni, hogy Franciaországban a lovasságot szervezte — maga mondta, s egyebet se mondott — továbbá, hogy most gyakran, sőt minden éjjel megfordul olyan helyeken, ahol némi szerencsejáték folyik, s éberségével elejét veszi a rendőrség holmi betolakodásainak; végül: igen jó családból való. . . . A méltóságos asszonyt nagyságos férje ura rávette, hogy ötven forint előleget kérjen a kis zsidónétól. Arra a vacsorára. Mert annak a vacsorának meg kell lennie. Immár szétküldötte a meghívókat is. De a kis púpos zongoramesterné csak nem hozta az ötven forintot. Nem hozta még december tizenkilencedikén sem. Sőt huszadikán sem. S Ubul sötéten húzta össze a szemöldökét. Mili mindig elő tudott hordani egy csomó kifogást. A kis zsidóné nem volt otthon . . . Vendégek voltak .. . Nem lehetett beszélni ... És a többi. Huszonegyedikén, mikor megint csak nem volt ötven forint, Ubul fenséges keserűsége kitörésbe öntötte egész férfiúi és nemesi méltóságát : — Ah, tudom! A kis zsidóné már rég ide adta azt a pénzt, de te titkolod, mert azt hiszed, hogy karácsonyig eliszom és elkártyázom ! . . . Hahaha ! A Werbulch utolsó ivadéka ilyen komisz! Legalább a Mária Terézia korabeli új grófok azt hiszik, Úri vendégeket hív meg úri módon, úri vacsorára, aztán elherdálja a pénzt! Becstelen gyanú ! Először is legfeljebb tíz forintot fordítanék a saját céljaimra abból az ötven forintból, mert így járnak el a Werbulchok! Sans peur et sans reprocher A vacsorát soha! A vacsorának meg kell lennie! Mikor huszonkettedikén sem volt meg az ötven forint, Ubul igen nyugodtan kijelentette, hogy most már érti a dolgot. A kis zsidóné komisz. Nem ad előleget. Ők vittek el egy kvadrát geográfiai mérföldet! Olyan fekete humusz, hogy a holló nem látszik meg, mikor rászáll . . . S most nem adnak annyi előleget, amennyit a magyar nemes a Józsa Gyuri kocsisának dobott borravalóul, ha Tisza-Füredről Egerbe hajtott vele a legény . . . Huszonharmadikán a grófnő igen későn és rémülten tért haza. Mindennek vége! A kis zsidóné elutazott! Nem lehet többé kérni tőle! — Ebből aztán nagy verekedés lett. Mivel hogy Ubult épp egy órával azelőtt hívta meg Conand bácsi egy pohár borra s igen el találtak borongani a múlt emlékein . .. Mondom, igen nagy volt a verekedés. Ubul a Mili fejéhez vágott egy findzsát, Mili meg reá döntötte az Ubul lábára a kétfelé hajtós asztalt. Aztán mind a ketten sírtak s rakták egymásra a hidegvizes borogatást ... Pedig a kis zsidóné csakugyan elutazott. S a dolognak az volt a nyitja, hogy a púpos zongoramesterné azt a kérést napról-napra halogatta. Félt. Nem attól félt, hogy nem kap, de attól félt, hogy kérni kell. . . Oh, csak ezt ne, csak ezt az egyet ne ! — Néha már a nyelvén volt. Például huszonegyedikén. Aztán mégse bírta kimondani. Huszonkettedikén pedig a kis zsidóné így szólt hozzá, angolul, hogy a Magduska ne értse: — Én napok óta érzem, hogy maga nekem valamit mondani akar, hogy kíván tőlem valamit. .. Szóljon, kérem, szóljon . . . Óh, hát ki tudna ilyenkor, épp ilyenkor szólni ! ... not áll, dear madam . . . Nothing... Indeed . . .“ És megölelte a kis fekete göndör professzornét. És nevettek mind a ketten. — Holnap, holnap ! Holnap meglesz, bizonyosan, kikerülhetetlenül... De másnap a kis zsidóné már Bécsben volt. Telegramm hívta föl. Ubulék a szent este alkonyatán szétküldtük a meghívást visszavonó leveleket. Betegek. S valóban lefeküdtek már hat órakor. A krumplivacsora után. A leveleket vivő hordárnak két forintot kellett fizetni. Budára is ment. Karácsonykor a hordár drága. Az volt az utolsókét forint a háznál. Januárius tizenegyedikén a kis zsidóné hazaérkezett Bécsből, s akkor a púpos zongoramesterné igen nyugodtan, minden aggodalom nélkül kért tőle ötven forint előleget. Még aznap szétküldtük az új meghívókat. Este Ubul tizenöt forintot követelt a saját céljaira. Világos reggel tért haza. Fütyörészve és egy nagy bokrétával. Egy kicsit kapatosan, de igen szeretetreméltóan. S mindenekfölött méltó,ságosan. — Kisztihand. Nyertem. Igen sokat nyertem. Nem tudom, mennyit, mert nem tudom, mennyit dobáltam el a cigánynak, a kennereknek, a virágárus culáknak .... Jó reggelt, édes ! S kevélyen odavágott az asztalra egy ha