Pesti Hírlap, 1901. december (23. évfolyam, 332-361. szám)

1901-12-25 / 356. szám

1991. december 25., szerda. P­ESTI H­I­RL­AP _________________________________31 Karácsonyest. Irta: Tóth Béla. Ennek a karácsonyestnek sok minden kö­zött megvolt az a nevezetessége, is, hogy januá­­rius tizenkettedikére esett. Tudni illik az egyetemi professzor felesége — a „kis zsidóné“ — december huszonharma­­dikán hirtelen elutazott,­­a mamája betegedett meg, vagy mi)­s a púpos zongoramesterné nem kérhetett tőle előleget. Jobban mondva, nem kérhette meg a nagy előleget. Az ötven forintot. Azt a legendás ötven forintot. Arra a karácsony­estére való ötven forintot. A púpos zongoramesterné comtesse volt. Tulajdonképpen igen jó családból való. De a grófságot csak 1768-ban kapták, s Nagy Iván szerint a családfa gyökerei csupán a XV. szá­zadig nyúlnak. Elvégre ez is valami. De az igazi, a nagy nemes a férje volt. Pócs-Petri és Mária-Pécsi Pethry Ubul, de genere Werbulch, a török császári Medsidje rend commandeurje, a Szent Szilveszter-rend lovagja, az ottomán hadsereg v. lovas századosa, v. pápai zuáv-fő­­hadnagy , jelenleg magánzó. A nagyapjának még megvolt az a primae occupationis darab földje; az egy kvadrát geográfiai mérföld a Tisza mell­lékén. De elvitte a zsidó azt is, mint mindent. Ubul, dicső harci tetteinek utána, most magán­életet élt, éspedig a feleségének a zongoralec­­kéiből. Vagy miből is élhetett volna egyébből? Csak a hadi tudományhoz értett, semmi máshoz. Azt tanulta a bécs­újhelyi akadémiában. Vagy mi is méltó a nemes emberhez ? De az akadé­miában az utolsó évfolyam végén az a nagy malheur érte, hogy dubiózus váltókat számítolta­­tott le a házmesternével ; vitézi pályáját tehát kénytelen volt a cs. ottomán hadseregben foly­tatni, s miután Birgizsi várát hősiesen megvédel­mezte a lázadó örmény katholikusok ellen, kardját a szent atyának ajánlotta fel, s küzdött is egész a Porta Piáig. Élete most sem volt egészen tevéketlen. Tudni­illik ő főzött otthon, míg a grófné lecke­adni járt. Valóban kitűnő tiszamelléki tokányoso­­k­at és zsiványpecsenyéket tudott alkotni. De csak télen. Haj, a nyár! Mikor a zöldben van mindenki — már­mint a zsidók — s kidobott pénz az apró hirdetés, hogy a zongoramesterné hajlan­dó felvállalni minden leckét, ki Török­ Bálintig ! Ilyenkor a nagy szakácsművészet csak a vastag­ételekre és a németül vízi verébnek nevezett galuskára szorítkozott. Haj, a nyári Vagy néha a tél is. De most igen jó világ volt. Az egyetemi professzor felesége —a „kis zsidóné“ — tagad­hatatlanul igen derék menyecske volt. Először is nem igen törődött a pénzzel. Szó nélkül nyu­godott bele, hogy egy óra egy forint. S ez ak­kor is kijár, ha a Magduska bármi okból nem vesz leckét. (Hallják, kérem: Magduskának hív­nak egy zsidó leányt! Milyen kapaszkodás!) Ez azonban az Árpádka francia leckéivel együtt (hallják, Árpádka! bizonyosan Áron­) havi negyvenkét forint volt. Igen nagy pénz a mai világban, mikor mindent elhordanak a . . . No de a kis zsidónő mégis igen,derék asszonyka volt. Igazi kedves teremtés. Jó szív. Ubul ugyan azt mondta, hogy az egész csak zsidó hencegés. De a púpos zongoram­esterné­­nek is megvoltak a maga csendes, de makacs meggyőződései. — Mikor a kis zsidóné egy nedves téli nap észre­vette, hogy a grófné fekete ruhácskája igen vékony, olyan kedvesen tudott belekönyörögni a kezébe egynéhány kék bankót. — Majd elszámoljuk, kedves Mili néni... persze, hogy elszámoljuk, igen pontosan. Szegény harminc forint ! A grófnő tízért téli köntöst vett, húszért pedig megverte az ura. Mert az italos embernek csodálatos sej­telmei vannak. A méltóságos asszony megku­­porgatta azt a pénzecskét. Rossz napokra. Mint ahogy a macska elássa a maradék cson­tot. A nagyságos commandeur megszimatolt va­lamit. Egy este nem jött haza vacsorálni, az­az hogy nem is főzött vacsorát. Éjfélkor állí­tott be. Vérben forgott a szeme. Suttogva riká­csolta. ..A pénzt ! Add ide a pénzt! Akarom a pénzt!“ Az asszony azt mondta, hogy nincs. S akkor az ember ütni kezdte, ott, abban a so­vány kis ágyban. Az asszony pedig visszaütötte. Vissza, az ő vékony csontos öklével. Az egyik­nek az orra lett dagadt, a másiknak a szeme kék, így szokták. Ilyenkor aztán Ubul sírva fa­kadt. Mili is mindjárt. Felkelt az ágyból, hideg borogatást rakni az Ubul orrára. Aztán oda­adta a pénzt mind. Ubul pedig egy kicsit elér­­zékenyedve azt mondta­­ „Kiszt­hand !“ és sza­ladt vissza a kis kávéházba. Első dolga volt két forint becsületbeli adósságát megfizetni, a többi tizennyolc, forintot pedig tíz perc­ alatt elhasivasítta. Aztán haza ment. Igen alázato­san. Kivéve, hogy csuklóit. — Óh a szegények! Bizony ellehett­ele volna ennélkül is. Dehát igen szerették egymást. A méltóságos asszony szeme azonban kék volt még kilenc napig. . . . Karácsony ! Annak a karácsonyesté­nek végre meg kell lennie. Hét hosszú év óta várják, halogatják, álmodják, hisznek benne, majd kételkednek benne. Hiába. Ez egyszer meg kell lennie. És meg is fog lenni. Az úri vacsora. Az úri társaság. A fény. A bőség. Mint egykor volt, régen, mindkettejök gyermekko­rában. — Áh! Az íróasztalról leszedik a felső két fiókot, úgy aztán meg lehet vele toldani a kétfelé hajtós asztalt. Keskenyebb, no de mind­egy. Hat gyertya fog égni; a házmesterné köl­csön adja két karos gyertyatartóját. Meg két széket. A menü ? Haj! Hideg halpástétom. (Na­pok óta látni a charcuterie kirakatában olyat.) Pörkölt csirke, az Ubul módja szerint, amúgy tiszaiasan. Két nyúl. Vagy nem elég nyolc em­bernek kettő? Kalács, mákos és diós patkó. Egy forintért giardinetto. Hat liter igazi bor. (Ubul fölfedezett egy biztos forrást a Magdolna­­utcában. ) És ... öt üveg pezsgő! Igazi fran­cia pezsgő. Nemes embereknek való. Aztán tea, puncs, kinek mi kell. Istenem, milyen este! A vendégek? Legelsőbb is a hercegek. Schundowski her­ceg és Schundowska hercegné, született Lipipew­­ska hercegnő, fejedelmüknek egyenes leszárma­zottja. Szegények ! Pillanatnyi zavaruk már szá­mos év óta tart. Borzasztó! Dolgoznak: papi­ros zacskót gyártanak, de otthon, nem a Ber­ger fabrikájában. A herceg bizalmasabb helyekre cigarettát is szállít. Leopold Ritter von Krantschenkruntschek (von Krantschen und zu Kruntschek) a krajnai ősnemesség tagja. Volt cs. k. őrnagy. De tulaj­donképpen táborszernagy, mert már okvetlenül táborszernagynak kellene lennie az érdemes aggnak, ha a hatvanas évek elején nem éri az a borzasztó szerencsétlenség: az Eynatten-ügy legutolsó hulláma nyelte el. Ah, a fiatal csá­szárnak rossz tanácsosai voltak! Kegyetlenek. De azért éljen a császár! A lovag harminc év óta napidíjas a zálogházban. Borza bácsi nem éppen ősi családból való. De kétségtelenül nemes ember. S főképpen nagy összeköttetései voltak a legősibb magyar nemzet­ségekkel, míg ügyvédkedett. Két-háromszáz esz­tendő óta húzódó porokét folytatott. A kis ujjá­ban az egész genealógia. Silentium alá a zsidó fiskálisok gaz irigysége helyezte. Most írnak a megyénél, szegény öreg. Hábador Ignác a tudós és költő. Az igazi neve nem Hábador, hanem Szlovecska. A Hábador nevet Vörösmartyból kölcsönözte. Igen gazdag ember. Budai házi úr. Háza a Gellért­hegy oldalában van, egy kicsit följebb. Az öt­venes évek előkelő körei igen kedvelték múzsá­ját. Egy kissé cinikus. Mindig nyári ruhát visel. Kánikulában csak egyet, de a napok hűvösödté­­vel kettőt, hármat ölt egymás fölébe, s decem­berben eljut a hétig. Igen jeles költőnek mondja magát. Sokkal különbnek a betyár Petőfinél. Boldog emlékű V. Ferdinánd királyunk hetvene­dig születése napjára írott ódája legfelsőbb he­lyen elfogadtatott és a prágai hitbizományi könyvtárba kebeleztetek.­ Erről írás is van, üveg alatt. Habadort az Akadémia ötven év óta ál­landóan mellőzi. Irigységből, a nagy historikust. No de nem is fogja vagyonát az Akadémiára hagyni. Hát kire hagyja ? Pedig van ott hagyni való. Ez a bölcs a provizórium óta szalonnán és vöröshagymán él ... . Kire hagyja a száz­ezerét, kire hagyja ? Olyan kedves ember! De mikor a­­hát ruhája így télen megázik, hát szörnyű bundaszag van körülötte. De, mondom, igen kedves öreg úr, az tagadhatatlan. A hatodik vendég Cowaach bácsi volt, a derék Cowaach bácsi. Róla csak anyit lehe­tett tudni, hogy Franciaországban a lovasságot szervezte — maga mondta, s egyebet se mon­dott — továbbá, hogy most gyakran, sőt min­den éjjel megfordul olyan helyeken, ahol némi szerencsejáték folyik, s éberségével elejét veszi a rendőrség holmi betolakodásainak; végül: igen jó családból való. . . . A méltóságos asszonyt nagyságos férje ura rávette, hogy ötven forint előleget kérjen a kis zsidónétól. Arra a vacsorára. Mert annak a vacsorának meg kell lennie. Immár szétküldötte a meghívókat is. De a kis púpos zongoramesterné csak nem hozta az ötven fo­rintot. Nem hozta még december tizenkilence­dikén sem. Sőt huszadikán sem. S Ubul söté­ten húzta össze a szemöldökét. Mili mindig elő tudott hordani egy csomó kifogást. A kis zsidóné nem volt otthon . . . Vendégek vol­tak .. . Nem lehetett beszélni ... És a többi. Huszonegyedikén, mikor megint csak nem volt ötven forint, Ubul fenséges keserűsége ki­törésbe öntötte egész férfiúi és nemesi mél­tóságát : — Ah, tudom! A kis zsidóné már rég ide adta azt a pénzt, de te titkolod, mert azt hiszed, hogy karácsonyig eliszom és elkár­tyázom ! . . . Hahaha ! A Werbulch utolsó iva­déka ilyen komisz! Legalább a Mária Terézia korabeli új grófok azt hiszik, Úri vendégeket hív meg úri módon, úri vacsorára, aztán elher­dálja a pénzt! Becstelen gyanú ! Először is leg­feljebb tíz forintot fordítanék a saját céljaimra abból az ötven forintból, mert így járnak el a Werbulchok! Sans peur et san­s reprocher A vacsorát soha! A vacsorának meg kell lennie! Mikor huszonkettedikén sem volt meg az ötven forint, Ubul igen nyugodtan kijelentette, hogy most már érti a dolgot. A kis zsidóné komisz. Nem ad előleget. Ők vittek el egy kvadrát geográfiai mérföldet! Olyan fekete hu­­musz, hogy a holló nem látszik meg, mikor rá­száll . . . S most nem adnak annyi előleget, amennyit a magyar nemes a Józsa Gyuri kocsi­sának dobott borravalóul, ha Tisza-Füredről Egerbe hajtott vele a legény . . . Huszonharmadikán a grófnő igen későn és rémülten tért haza. Mindennek vége! A kis zsidóné elutazott! Nem lehet többé kérni tőle! —­ Ebből aztán nagy verekedés lett. Mivel hogy Ubult épp egy órával azelőtt hívta meg Conand­ bácsi egy pohár borra s igen el találtak boron­­gani a múlt emlékein . .. Mondom, igen nagy volt a verekedés. Ubul a Mili fejéhez vágott egy findzsát, Mili meg reá döntötte az Ubul lábára a kétfelé hajtós asztalt. Aztán mind a ketten sírtak s rakták egymásra a hidegvizes boro­gatást ... Pedig a kis zsidóné csakugyan elutazott. S a dolognak az volt a nyitja, hogy a púpos zongoramesterné azt a kérést napról-napra ha­logatta. Félt. Nem attól félt, hogy nem kap, de attól félt, hogy kérni kell. . . Oh, csak ezt ne, csak ezt az egyet ne ! — Néha már a nyelvén volt. Például huszonegyedikén. Aztán mégse bírta kimondani. Huszonkettedikén pedig a kis zsidóné így szólt hozzá, angolul, hogy a Mag­duska ne értse: — Én napok óta érzem, hogy maga ne­kem valamit mondani akar, hogy kíván tőlem valamit. .. Szóljon, kérem, szóljon . . . Óh, hát ki tudna ilyenkor, épp ilyenkor szólni ! ... no­­t áll, dear madam . . . Nothing... Indeed . . .“ És megölelte a kis fekete göndör professzornét. És nevettek mind a ketten. — Holnap, holnap ! Holnap meglesz, bizonyosan, kikerülhetetlenül... De másnap a kis zsidóné már Bécsben volt. Telegramm hívta föl. Ubulék a szent este alkonyatán szétküld­tük a meghívást visszavonó leveleket. Bete­gek. S valóban lefeküdtek már hat órakor. A krumplivacsora után. A leveleket vivő hordár­nak két forintot kellett fizetni. Budára is ment. Karácsonykor a hordár drága. Az volt az utolsó­­két forint a háznál. Januárius tizenegyedikén a kis zsidóné hazaérkezett Bécsből, s akkor a púpos zongora­mesterné igen nyugodtan, minden aggodalom nélkül kért tőle ötven forint előleget. Még az­nap szétküldtük az új meghívókat. Este Ubul tizenöt forintot követelt a saját céljaira. Világos reggel tért haza. Fütyörészve és egy nagy bokrétával. Egy kicsit kapatosan, de igen szeretetreméltóan. S mindenekfölött méltó­,­ságosan. — Kisztihand. Nyertem. Igen­ sokat nyer­tem. Nem tudom, mennyit, mert nem tudom, mennyit dobáltam el a cigánynak, a kenne­­reknek­, a virágárus culáknak .... Jó reggelt, édes ! S kevélyen odavágott az asztalra egy ha­

Next