Pesti Hírlap, 1909. január (31. évfolyam, 13-26. szám)

1909-01-31 / 26. szám

1909. január 31., vasárnap. PESTI HÍRLAP Színház és zene. II. Rákóczi Ferenc.­ ­A Rákóczi-trilógia első része. Dalmű három felvonás­ban, egy előjátékkal. Irta: Zichy Géza. Először színre került a m. kir. operaházban, 1909. január 30-ikán.) Zichy Géza Rákóczi-trilógiát­ irt. Három részre tagolt zenés színműben örökítette meg a fejedelem dicső emlékét. Művészi és haza­fias munkát végzett ezzel. Művészit, mert ma­gas nívója és hosszabb színpadi életre méltó dalművekkel gazdagította zeneirodalmunkat. Hazafiast, mert nem ködös lovagmondákat, idegen nemzetek dicsőségét hirdető fagyos his­tóriai eseményeket vitt a színpadra, hanem a mongyar szabadságtörekvések ideális szemé­­lyesítését, Rákóczit, annak küzdelmeit és dia­dalait, majd keserű száműzetésben történt szomorú kimúlását. A poéta varázsvesszőjével föléleszti a kurucvilágot, föltámasztja a leg­­dicsőbb szabadságharc már-már tünedező em­lékeit, a múlt dicsőségét hirdeti a jelen okulására . . . Hej, Rákóczi, Bercsényi! Ismét föléled a régi dal és bűvös varázsát érezzük mindany­­nyian. Rákóczi, kinek neve, mint a Kossuthé, imát fakaszt ajkainkon, föltámadt hamvaiból; föléled a régi kurucvilág is, ismét harcra ké­szülünk a labancok ellen. És ez a harc meg nem szűnik soha. A szatmári, meg a többi bé­ke és egyezség megdőlt, csak az erősebb joga dönt immár. Rákóczi és Kossuth, a magyar szabadság e két apostola, vezéreljen bennün­ket sorsunk intézésében. Rákóczi és Kossuth! Minden szabadság­törekvésünk, minden küzdelmünk, diadalunk és kudarcunk emléke e két dicső névhez fű­ződik. Csakhogy Kossuth emléke még nagyon is közel esik hozzánk; hat évtized még nem az a történelmi távolság, mely az elfogulatlan ob­jektív elbírálás alapföltétele. (A jelenlegi hét­köznapi politika forgatagába is belekerült a név varázsa, pártszenvedély és kalandor szá­mítás martalékává lett.) De Rákóczitól immár három évszázad választ el; emléke tisztán ra­gyog fölöttünk, mint a Sirius csillaga. A leg­nagyobb magyar ő­ eszményi személyesítője a magyar szabadságnak és függetlenségnek, úgy, mint Mátyás király kutforrása az igaz­ságnak. És valamint a német hisz Bar­baros­­sa fölébredésében, a képen a magyar nép is reméli, hogy föltámad még valamikor Rákóczi is és vitéz kuruc hadával majd kivívja a ma­gyar szabadságot . . . Rákóczi és vitéz hada szombaton este is diadalt aratott; igaz, hogy ezúttal csak nótá­val, festett vászonerdőkben a színpadon, me­leg és küzdelmes színházi csata árán. De a magyar zeneirodalom diadalait is megszerez­ték mai győzelmükkel; egy magyar dalmű és egy magyar szerző sikerét vívták ki opera­házunk színpadán. Ismét egyet értett ma es­te a közönség a szerzővel és a közreműködők­kel; nemzeti érzésben, hazafias lelkesedésben dobbantak össze a szívek, a páholyok és a földszint, az erkély és a karzat közönsége jó­akaró plebiscitumban egyesült. A trilógiá­nak ma bemutatott első része méltó ikertest­vére a­ második résznek, a négy évvel ezelőtt előadott Nemonak. * * * Ez az első rész Rákóczi gyermekkorából mutat be egy nevezetes epizódot: az előjáték­ban a tizenkét esztendős Rákóczi részt vesz a munkácsi vár megvédésében, a tűzkeresztelő­­ben jól megállja helyét a bástyán, sőt maga is elsüt egy ágyút. Ez az előjáték (úgy, mint a Nemo előjátéka is) magában véve külön dal­mű; a többi három felvonáshoz olyan viszony­ban van, mint pl Wallenstein s­lager a tu­­lajdonképeni tragédiához. A három felvonás­ban szerző az ifjú Rákóczi küzdelmeit tárgyal­ja, szerelmét a belzi palatinával (kire haszta­lan féltékenykedik Rákóczi neje, Hessen! Amá­lia) és végül tiszabecsi fényes győzelmét ün­neplő diadalmi himnuszszal zárul. Szindus, tarka történelmi korkép ez, a nagy idők sze­replőinek hűséges jellemzésével. A fejedelem méltóságteljes alakja mit sem veszít nimbu­szából, hogy a szép Sieniavska után ered, vagy hogy osztrák őrmester álruhájában me­nekül az áruló Longueval és az elfogatására kiküldött osztrák tisztek elöl, kik Rákóczi he­lyett Bercsényi szolgáját, Bencét, fogják el. A kobhurnuson járó históriai események tra­gikus komolyságát hatásosan enyhíti néhány derült epizód — például a podolini zsidó kocs­­máros komikus mauslitása, aki még túltesz a Salome zsidóinak énekzsargonján is. Ez a zsi­dó kantinus egyébiránt történelmi személy: a fejedelem emlékirataiban is fölemlíti, azt írván róla, hogy „csak a podolini zsidó kocs­mn­áros ismert föl engem“, stb. — Az áruló Longueval szintén létezett; ő vitte rá a feje­delmet, hogy levélben kérjen segítséget XIV. Lajostól és ezt a levelet azután átadta a bé­csi kancelláriának. Hogy tényleg szerelmes volt-e ő is a palatinába, azt már nem tudjuk; mindenesetre a szerző ebből érdekes konflik­tust támaszt és fokozza azt még a trilógia harmadik (még eddig elő nem adott) részében, a Rodostóban, mikor is Longueval megöli a palatinát.­­ Az ármányos Longuevalnak el­lentéte a derék Nigrelli táborszernagy, aki parancsot kap Rákóczi elfogatására, de in­kább elvonul és figyelmezteti a veszélyre a fe­jedelmet, mintsem hogy tőrbe csalja azt, ki­nek vendége volt és akit megszeretett, stb. Egységes drámai cselekvény nincs a mű­­ben, inkább történelmi korkép az, a fejedelem biográfiájának néhány dramatizált és meg­zenésített fejezete. De ha nincs is az egyes jelenetek közt szoros okozati összefüggés, ezért mégis kárpótol az események ügyes egymás­hoz fűzése; az összekötő kapocs egyrészt az ármányos Longueval cselvetése, másrészt a palatinának Rákóczi megmentésére irányuló törekvése. Ez a pro és kontra viaskodás a cselekvény alapja, gerince; a két ellentétes tö­rekvés és erőmérkőzés körül csoportosulnak a tarka, változatos epizódok. Ezeknek az epizó­doknak beállításában, az egyes jelenetek egy­máshoz fűzésében a szerző beigazolja, hogy színpadi technikája egyre izmosodik (még azt a luxust is megengedi magának, hogy pl a második felvonást finálé nélkül, a felsült ka­pitány motyogásával végzi!) Az előjátékot igen hatásosan azzal fejezi be, hogy Zrinyi Ilona gyermekeinek megmentése érdekében föladja Munkács várát és meghatóan búcsúzik hívei­től; az első felvonás hatásos befejezése, mikor Rákóczi harcra szólítja híveit és azok lelkese­déssel hűséget esküsznek vezérüknek; végül a harmadik, mint föntebb említettük, a tiszabe­csi győzelmet ünneplő diadalmi énekkel zárul. Megannyi hatásos befejezés, határköve vagy zárópontja az illető felvonásban lezajlott tör­téneti eseményeknek. 4c * Zichy Gézának, a költőnek, méltó szer­zőtársa Zichy Géza, a zeneszerző. Ez a főur, akinél elfeledjük, hogy grófnak született és v. b. t. t. méltóságot is szerzett, mert csak a szel­lemi arisztokratát bámuljuk benne, — a szó­nak, dalnak egyaránt mestere. Klinger, Stuck vésővel és ecsettel alkot; Zichy Géza versben és kottában, sorokban és ütemekben. A bay­­reuthi nagymester példáját követi: költői al­kotásait maga öltözteti zenei köntösbe. Thál­­­iának és Euterpének, Melpomenenek és Po­­lyhymniának áldoz egyidejűleg. És Zichy, a költő, valamint Zichy, a zeneszerző, egyaránt magyar, hazafias és nemzeti. Minden alkotá­sát a piros-fehér-zöld lobogó diszíti, lángoló, igaz hazaszeretet diktálja. A magyar nemzeti kultúrának és művészetnek kevés oly lelkes munkája akad, amilyen ő. Elébb, mint aféle modern Ár­on, félkézzel de egész művészi lel­kűjéből meghódította a külföld zenei értelmi­ségét, most pedig szóban és dalban hirdeti a múlt dicsőségét. És minden szava és minden dala igaz magyar. Talán épen azért is külön­bözik annyira céhbeli muzsikusaink alkotá­saitól . . . A Rákóczi zenéje is igaz, törül metszett, zamatos magyarságai, nemcsak külső formá­jában, rithmikájában, de főleg tartalmában, lényegében. Nagy­ és hosszú fejlődési procesz­­szus után jutott el Zichy idáig. Már az Alár­­ban próbálkozott meg először a magyar dal­mű stílusával, de ott m­ég a sok fölburjánzó fantasztikus és tündéries részlet elnyomta a Drégely Ilona és Alár személyére szorítkozó magyar zenei elemet. Majd a Roland mester­ben a verisztikus dalmű terrénumára rándult ki, a Gemmában pedig érdekes — bár elhibá­zott — kísérlettel új műfajt akart teremteni, a melodrámás színpadi költeményt. Végre a Nemoban és most a Rákócziban célhoz ért: igaz magyar operát irt. Itt alkalmazta először azt a magyar operastílust, melynek igazi meg­terem­tő­je Erkel Ferenc és amelyet újabb mai gyár dalmű íróink a wagneri tanok alkalma­­zásával kapcsoltak össze. Zichy Géza nem kö­veti őket ezen a téren, bár ő sem emancipá­lódott teljesen (talán nem is akart) a bay­­reuthi nagymester principiumaitól. Ő is hó­dol a vezérmotívumok elvének; külön jellem­ző motívuma van Rákóczinak (fölszáguldó, majd tört tercmenetekben leszálló harcias ria­dó a trombitán.’), Zrinyi Ilonának (megható, bús melódia a vonósoknál), Sieniavskának (szerelemittas, epedő dallammal), Longueval­nak (tömött trombiták kellemetlen akcentu­saival), stb. Ő is aláfesti a lélektani motívu­mokat és gyakran helyezi a zenei akció súly­pontját a zenekarba. Sőt a zenei deklamáció elvének is hódol, pláne magyaros recitativu­­mokat is alkalmaz. De másrészt zárt for­mákban is dolgozik; egységes és körülhatá­rolt „számokra“ tagolja művének zenei részét és nagy súlyt helyez együttesekre és karokra. Az áriának és áriásának, a strófásan tagolt dalnak nagy szerep jut művében. És épen e zárt formájú zeneszámok tet­szettek legjobban a mai bemutató közönségé­nek. Mindjárt az előjátékban tetszett a pártistó Absolonnak áriája és ennek ellentéte, a hűséges Radics lelkes szózata, majd hatása­ volt Juliánba bájos madárdalának, melyet csillogó zenekari kísérettel (á la Nedda) látott el a szerző; mély benyomást keltett a k­órus megindító imája, melybe esti harangszó ve­gyül, igen poétikusan; és kulminált a hatás Zrinyi Hana megható bucsuáriájánál, mely­nek méltó befejezője a nagyasszonyt dicsőítő nagy karének.­­ Az első felvonásban meg­tapsolták az ármányos Longueval nagy mo­nológját, úgyszintén a parasztnép kesergő pa­naszát, Rákóczi lendületes válaszával, de a legnagyobb hatást a sátorjelenés nagy bordala keltette, valamint Rákóczi indulatos kifaka­­dása („várni, várni!“), melyre kivernek lel­kes harci riadója felel.­­ A második felvo­násban Sieniavska és Bercsényi lendületes kettőse, valamint ellentéte, a Sieniavska és a részeges német kapitány közti pajkos jelenés aratott tetszést; fokozódott pedig a hatás Rá­kóczi nagy áriájánál („Oh, ősi hűség, mily igaz, csak magyar szívben terem az!“), mely e lelkes szózatban kulminál: „ami Bence, te vagy nekem, — az leszek néked, nemzetem, nem hagylak el, népem, soha! Mártírja és apostola, vezéred, atyád én vagyok, én veled élek vagy halok!“, ami mintegy jeligéje a egész műnek. Ennek ismét hatásos ellentéte Sieniawska és Longueval nagy jelenése, mely azonban nem vezet fináléhoz; ennek a felvo­násnak, mint föntebb említettük, nincs finálé­ja­, azt a felsült német kapitány bánatos mo­tyogása fejezi be. — Végül a harmadik fel­vonásban nagy hatást keltett Sieniawska és Rákóczi nagy szerelmi kettőse, mely az egész partitúrának legértékesebb száma, igazán gyöngyszemé. Csaknem oly hosszú, mint Sieg­fried és Brünhilda első jelenése (Siegfried harmadik felvonásában), tizenhat álló percig tart és elejétől végig magyaros — amit csak azért emelünk ki külön, mert eddig hazai zene­szerzőink is az erotika tolmácsolására, általános nemzetközi, aféle érzéki volapüköt használtak kifejezőül. Ebben a hosszú és még­sem hosz­­szadalmas duettben különösen Rákóczi szép áriája és Sieniawska megható válasza dom­borodik ki, valamint a­ lendületes befejezés („fölébredt Szívünk tiszta, nagy szerelme“), mely a szerelmesek végleges búcsúzásának tragikumával kapja meg a hallgatót. Rákóczi nagy esküáriája, valamint a tiszabecsi győ­zelmet ünneplő diadalmi himnusz a hazafias mű­nek méltó, hatásos befejezése. * * * A magyar szerző művét igazán főúri áldozatkészséggel hozta színre a m. kir. ope­raház. Szindus kiállítás, nagyhatású rende­zés, elsőrangú művészek ambiciózus közremű­ködése járult a siker egyéb tényezőihez. A korhű, szindus kiállítás Kéméndy Jenő tervei alapján készült, a rendezéssel pedig Alszeghy Kálmán ismét kiváló művészi tettet produkált. Úgy hatott ránk a mű scenikailag, mint egy darab megelevenedett világtörténelem. Az előadó művészek egytől-egyig lelkes ambícióval versenyeztek egymással a mű si­kerének érdekében. A címszerepet Takáts­nak szánta a szerző, de mivel a kiváló művész ez idő szerint gyöngélkedik és a Quarnero part­ján keres gyógyulást, ezúttal Szemere adta ________________________________

Next