Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)

1927-07-03 / 148. szám

14 Egy öreg kritikus emlékeiből. Bevezetésül kérem, hogy az „öreg" jelzőt csu­pán kritikusi minőségemre méltóztassék vonatkoz­tatni. Sajnos, ebben a minőségemben, habár nem korban, de anciennitásban a budapesti zenekri­tikusok doyenje vagyok, mert már közel négy évti­zed óta s­irálgatom Budapest zenei eseményeit. Em­lékeimben lapozgatva sok érdekes, tanulságos jelen­ségre bukkanok és akárhányszor sajnálnom kell, hogy a mai generáció mindazt a sok szépet, ami a régibb Budapest zenei életét gazdagította, nem él­vezhette velem együtt. Negyven év. Egy nemzet kulturéletében nagy idő. Ha azt céltudatos, kitartó munkának szentelik. De sok tekintetben ez az elmúlt, majdnem fél szá­zad a kísérletezések korszaka volt. Nézzük csak a m­. kir. Operaház történetét N­usz intendánst és igazgatót láttam jönni és távozni. Valószínűleg mindegyik terve volt a legszentebb ambícióval, a művészet iránti igaz szeretettel és mégis az Opera­ház története a hullámhegy és hullámvölgy válta­kozó vonalát mutatja. Állottak az Operaház élén nagykoncepciójú lelkes főurak, világhírű művészek. Iá­jött egy politikai konstelláció, egy személyes ter­mészetű összeütközés és elseperte olykor a hivatott vezetőt és következett ismét a hanyatlás átmeneti korszaka. Intendánsok és igazgatók. Az Operaház megnyitásakor, 1884-ben, még a jószívű, öreg Podmaniczky báró volt a színházak­intendánsa, akiről a mai kor már csak néhány le­gendáris adatot tud. Azt a híres mondását, hogy Shakespearet vagy jól kell előadni, vagy sehogy nem. De előadni kell. Továbbá azt, hogy az öreg úr egy keményhangú szót nem bírt kimondani, hogy minden nyarát Budapesten töltötte, végül, hogy, hosszú, pepita , ferenc József kabátja feneketlen zse­léiben mindig ott rejtett egy-két doboz csokoládé­bonbont, amelyekkel a színház női tagjait meg­kínálni, kedvenc szokása volt. Ezért és lelki jósága miatt hívta őt az egész világ a ,,cukros" bárónak. Bezzeg, utóda az 1886-ban intendánsnak elő­ször kinevezett gróf Keglevich István keményebb fá­ból volt faragva. Keglevich Istvánnal egy igazi grandseigneur került az Operaház élére. Világlátott ember volt és a legfinomabb művészi ízléssel rendel­kezett. Ezt a finom­­bli ízlést akarta az Operaház­ban is minden tekintetben érvényre juttatni. Művé­sziekben és dologiakban is. Nem riadt attól vissza, hogy az akkori művészvilág legnagyobb hírességét, Turolla Emmát évi 36.000 forint gázsival szerződ­tesse, ami akkor talán Európa legnagyobb színészi honoráriuma lehetett. De nem kímélte a pénzt akkor sem, ha egy-egy sikert igérő darab kiállításáról volt szó. A jelmezeket a legnehezebb bársonyból és se­lyemből készíttette, díszletei nemcsak művészi re­mekek voltak, de elpusztítatlan kellékei is a szín­háznak. Évtizedeken át élt a színház a Keglevich-éra jelmezeiből és díszleteiből. A még ma is használat­ban levő Otelló csoda interiőrjeit Keglevich István finom műérzéke tervezte és bőkezűsége szerezte meg a színháznak. Egy vagyont ölt bele az egész estét betöltő „Excelsior" balettbe. Ez az invesztíció nem fizette ki magát és magasabb helyen kezdték kifo­gásolni Keglevích tékozlását. Alig két évi működés után Keglevích lemon­dott és a kormány Beniczky Ferenc államtitkárt ne­vezte ki az állami színházak kormánybiztosának. Jött az Operaház első szanálási korszaka. Beniczky, akit felesége, Beniczkyné Bajza Lenke révén az iro­dalomhoz is szoros kapcsolat, fűzött, szerette a zenét, de az Operaház művészi életével nem törődött. Ő mint lelkiismeretes hivatalnok az adminisztráció ve­zetésére és a költségvetés legszigorúbb betartására szorítkozott és sikerült is neki az Operaház pénz­ügyi viszonyait ismét rendbe hozni. Persze, akkor a magyar kormánynak nem kellett a póthitelek terén annyira fukarkodnia, mint most. Beniczkynek első gondja volt, hogy az Operaház részére elsőrangú művészi vezetőt keressen. Elsősorban a már akkor európai hírnévnek örvendő Mottl Félixnek ajánlotta fel az Operaház igazgatói állását. Mottl 1888 június havában aláírta a szerződését, de már szeptember­ben kérte felbontását. Beniczkynek új igazgatót kel­lett keresnie. Ellentétben más későbbi intendánsok­kal, hallgatott a zenéhez jobban értők tanácsára. Popper Dávid, a világhírű gordonkaművész volt az, aki a budapesti zenei körök figyelmét egy Prágá­ban, mint karmester működő fiatal művészre irá­nyította, kinek zsenialitásáról szakkörökben már akkor is legendákat terjesztettek. Beniczky bízott a­­szakemberek — Popper, Mihalovich, Koessler, Herz­feld — ajánlatára és szerződtette a 28 éves művészt. Ez a homo novus Mahler Gusztáv volt. 1888 október 8-án vette át Mahler az Operaház művészi vezetését és 1891 január havában bemutatta a Operaház kö­zönségének az előtte még teljesen ismeretlen Nibe­lung-ciklus két első részét, a „Rajna kincsét" és a „Walkürt". Ez a két előadás európai színvonalra emelte a m. kir. Operaházat. De milyen munka előzte meg ezt a diadalmas bemutatást! Az Operaháznak gyenge személyzete volt, részben kiöregedett, részbn túl fiatal tagjai. Maller körültekintett az ifjúság között és felfede­zett néhány legelsőrangú tehetséget. Többek között talált egy énekesnőt, akit néhány évvel azelőtt a Nemzeti Színházban koloratúraénekesnőnek kezel­tek és aki mint Traviata, csúfosan meg is bukott. Mahler felfedezte benne a magyar opera legnagyobb drámai énekesnőjét és kiosztotta Violettának­­ Brünhilda szerepét. A „szakértők" gúnyos kételke­déssel csóválták fejüket, de a Walkűr előadása után Mahlerrel, együtt dicsőítették Szilágyi Arabellát, a magyar dalművészet legnagyobb Wagner-énekesnő­je.t. Brünhilda hatalmas sikerét nemsokára követte az Ortrude és egy év múlva Szilágyi Arabella mű­vészi pályájának legdicsőbb diadalát ünnepelte Don­na Anna szerepében. PESTI HÍRLAP , ei tUbwvJcuu fA&rtC&AtfLlz.­­ Usbz­efa cs*. c4 » • ff Mahlernek a zenekar és az énekesek előtt, egy új világot kellett feltárnia. Hisz a Wagner-zenedrá­ma stílusa teljesen ismeretlen volt előttük, de a nagy művészi vállalkozás fényesen sikerült. Igaz is, hogy Mahler a Walkürhöz nem kevesebb, mint 103 próbát tartott. Mahler alatt fejlődtek az Operaház büszkesé­geivé Takács Mihály és Ábrányiné V. Margit is. Te­hetségeket felfedezni, fejleszteni, ez volt Mahler Gusztávnak egyik művészi főtörekvése. Folytonosan ügyelte a Zeneakadémia operanövendékeinek fejlő­dését és egy ízben ő maga vezette az évzáró operai vizsgát, amikor a dtalokkal előadta Schubert Fe­rencnek Magyarországon egyetlenegy színre került operáját, a „Cselre cselt" („Der fäusliche Krieg") című víg egyfelvonásosát. Ebben az előadásban részt vettek Eibenschütz Rita, Handel Berta, Szirovatka Károly, Kornai Richárd,­­ később az Operaháznak éveken át oszlopos tagjai. Mahler Gusztáv­ ma már bevonult a zenetörté­nelmi halhatatlanságba. Világraszóló művészetének ismertetésére egész könyvtárt írtak. Mahler Gusztáv nemcsak korának legnagyobb színpadi dirigense volt­, de époly zseniális rendező is. A drámaiasság élt, lüktetett benne és nagy művészi szuggesztivitása ál­tal a zenekarból, az énekesekből felszínre hozott min­dent, ami művészi képesség bennük szunnyadozott. Époly nagy volt Mahler mint hangversenydirigens. A klasszikus, a modern zene egyformán zseniális megőrzője és megértője, minden stílusnak szuverén ura, a dirigenstechnikának virtuóza. Azonkívül ki­tűnő adminisztratív erő, a legszorgalmasabb, leg­becsületesebb hivatalnok és a melegszívű, nemes ér­zésű ember. És mégis ennek a kiválóan értékes férfiúnak, ennek a művészi lángésznek Budapesten sokkal több ellensége volt, mint barátja. Akik értékét felismerték, a rajongásig lelkesedtek érte, de sokkal többen vol­tak azok, ak­ik a jövevényben egy régi, kényelmes szisztéma felforgatóját látták, akiknek ez a fokozott munkateljesítés, amelyet Mahler követelt, nem igen v­olt ínyükre. Az operaház benső életét még mindig a rendkívül népszerű Erkel Sándor szelleme uralta. Ha a kapusnál valaki az igazgató után kérdezősködött, a kapus rámorgott a kérdezősködőre: „Az igazgató urat keresi, vagy a direktort?" Mert igazgató úr a személyzet szemében továbbra is Erkel Sándor ma­radt, Mahler Gusztáv csak „direktor" volt. Ennek részben Mahler maga volt az oka. A leg­csekélyebb súlyt sem helyezett arra, hogy őt egyéni­leg szeressék, et csak a művészet szent lángja, a munka fanatizmusa hevítette. Jól esett neki, ha mint művészt elismerték, de hogy az embert is becsüljék, szeressék benne. -val ő nem törődött. Be kell valla­nunk, hogy nem igen kellemes modorú ember volt. Rideg, zárkózott, féktelen, ellentmondást nem igen tűrő ember, teljesen hijján minden külsőleges szenti­mentalizmusnak, olykor a neveletlenségig modorta­lan. Mikor a bécsi konzervatóriumban felvételi vizs­gát tett, ezt a megjegyzést írták a felvételi jegyző­könyvbe: "mérsékelten tehetséges, de a lehetetlen­ségig fegyelmezhetlen". Egy példa Mahler Gusztáv nemtörődömségéről és udvariatlanságáról. Egy ízben egy műbarát házában vacsora alatt Mahler szom­szédja, az öreg Wahrmann Móric, néhány szelleme­sen ironikus, de távolról sem sértő megjegyzést tett az operai viszonyokra. Mahler egy ideig hallgatott, de mikor az inas hozzá hozta a tálat, kivette a kezé­ből és ezen szavakkal tolta Wahrmann elé: „na itt van, tömje már be a száját". Pedig Wahrmann nem­csak páholybérlő és nagy befolyású képviselő volt, de Mahlernek nagyapja lehetett volna. Mahler a sze­mélyzettel sem tudott úgy bánni, ahogy érzékeny művészekkel érintkezni szokás. Egy izgalmas próba alkalmából oly kíméletlenül figyelmeztette valami csekély hibára Takács Mihályt és Szendrőy Lajost, hogy ezek igazgatójukat i­s párbajra hívták. Mahler természetesen visszautasította a kihívást. Este, az Álarcosbál előadásán, a két művész kissé gyermekes elégtételt vett magának. Az összeesküvők két vezérét énekelték és mikor a harmadik felvonásban Amália leleplezi magát, a két művész egészen a rivalda szé­lére lépett és onnan a­ vezénylő Mahlert fixírozva, inkább k­iabálták, mint énekelték: „valóban szép ez a történet, lesz mit nevezni a városnak. Mahler és a közönség persze nem értették ezt a gúnyolódást, de­ annál jobban mulatott a színpadi személyzet. Amikor Beniczky távozása után gróf Zichy Géza lett az operaház intendánsa, mindenki tisztában volt azzal, hogy két ilyen kemény koponyájú legény, a főúri és a művészi autokrata, nem fog megférni tudni egy csárdában. Az operaházban mindenki a felkelő nap felé fordult és igyekezett Mahlert kerülni. Ennek az antagonizmusnak tényleg az lett a szomorú vége, hogy Mahler 25.000 forint végkielégítés ellené­ben lemondott állásáról. Utolsó napokban már nem törődött senki sem vele. E sorok írója segített, neki íróasztalának kitakarításánál, ami közben Mahler bizony néhány keserű könnyet hullatott. Miután hangjegyeit, levelezését összecsomagolta, altisztjétől egy darab zsinórt akart kérni, de hiába csengetett ötször, egy lélek sem jelentkezett. „Látja — fordult hozzám keserű mosollyal —, még ezek is rúgnak egyet a döglött oroszlánon. Mikor a kapunál kiléptünk, egy meghitt művész­barátjával találkoztunk. ..Kérem, X. úr — szólította meg Mahler —, tegyen nekem egy szívességet és jut­tassa ezt a két levelet a címzettek kezébe, de na mondja, hogy én küldtem a leveleket." Előtte való na­p t. i. a zenekar két igen véresszájú tagja előleget kért a direktortól. Mahler már nem érezte magát jo­gosultnak, hogy az előleget engedélyezze, a kért össze­get azonban sajátjából juttatta a levélekben trvrhiti ellenségeinek. Ez v­olt Mahler Gusztáv bucsugesztusa a m. kir. operaházban. Dr. Bicsy Béla.

Next