Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)

1927-07-10 / 154. szám

1927 Július 10. vasárnap. PESTI HÍRLAP­ I SZÍNHÁZ ÉS ZENE. A Pesti Hírlap olcsó jegyakciója. . Jövő vasárnap délut­án a Budai Színkörben „A vén gazember" kerül színre a Pesti Hírlap jegyak­ciójának keretében, a férfi főszerepekben Rózsahe­gyi Kálmán és Petheő Attila fölléptével. A Beketow-cirkuszban július 19-én, kedden, ismételjük meg a júliusi műsor díszelőadását. VASÁRNAP (július 17.) Budai Színkör. A vén gazember. Kezdete 3 órakor, Mahler Gusztávot elutazásakor tíz fiatal ma­gyar író, tudós és esztétikus kísérte ki a vasúthoz. Egy kis irodalmi társaság, Az Élet decemvirjei, a modernizmus akkori harcosai. Mi természetesen valamennyien rajongó tisztelői voltunk Mahler Gusztáv nagy szellemének és felismertük azt a nagy szolgálatot, amelyet Magyarország szellemi kultúrájának tett, s azt a még nagyobbat, amelyet tehetett volna. Erről Az Életről mondok el néhány szót. „Az Élet" A jó öreg Reutter bácsi Andrássy-úti kávé­házának egy fülkéjében született meg. Oda jártunk mi pikkolózni: Katona Lajos, a nagy folklorista, Jancsó Benedek, Vikár Béla, Gerő Ödön, Lenkei Henrik, Némethy Géza egyetemi professzor, Her­mann Antal, Kunos Ignác, csekélységem és még számos művész és író, akik eszméinkhez csatlakoz­tak. Feketézés közt megérett bennünk itt az a gon­dolat, hogy a magyar közönség tespedő intellek­tuális és társadalmi életét valahogy fel kellene rázni, helyes, tehát új irányokba terelni és ebből a célból a leghelyesebb eszköznek találtuk egy új folyóirat megindítását. Harcot indítottunk minden maradiság ellen. És ha nem is döntöttük fel, mint a „Ma" hősei a nyelvtant, a helyesírást, és elsősorban a logikus észjárás elemi törvényeit, mindenesetre új, meg­váltó eszméket, az igazságot akartuk hirdetni. Ösz­szeköttetésbe léptünk az észak kiváló íróival — Brandes György, Oláh. Hamsson, Arne Garborg, Marholn Laura és mások Az Élet rendes munka­társai voltak. A mi folyóiratunkban jelentek meg Gerő Ödön első nagy epikus munkái, nagy gyönyö­rűséggel közöltük Vajda János költeményeit — egyáltalában sok jóravaló dolgot végeztünk. Ennek a becsületes, teljesen önzetlen munkának — csak a külső munkatársak kaptak tiszteletdíjat — meg is­ volt az erkölcsi eredménye. Az Élet közel ezer előfizetője a legműveltebb körökből verődött össze, a folyóiratnak sok barátja, sőt tekintélye is volt. De — pénze nem. Pedig Monteccuce»Shink igazsága szerint min­hadjárathoz, az irodalomban is, három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Tekintettel a decemvirek anyagi bonitására, egy fővárosi nyomdász sem vál­lakozott Az Élet kiadására. De akadt egy hozzánk­méltó, jóhiszemű idealista, majdnem azt írtam, hogy bolond, Fejér Vilmos, a kolozsvári nemzeti nyomda igazgatója, a nagyváradi gimnáziumból iskolatár­sam, aki hitelbe előállította Az Életet. Kolozsvárt nyomták a folyóiratot, mi havonta elmentünk a postára, a tizenöt kiló irodalomért és otthon — az én hónapos szobám volt a szerkesztőség, kiadóhiva­tal és expedíció együttes helyisége — címeztük az egyes példányokat és vittük ismét a tizenöt kilót a postára. Ezt a terhet viseltük közel két évig. De Fejér barátunk kijelentette, hogy ő már nem bírja tovább, már ezerhétszázötven forint volt a tartozá­sunk. Mivel nem akadt egy mecénás, aki bennünket szanált volna, Az Élet egyelőre meghalt. De még mindig tartoztunk a nyomdának ezerhétszázötven forinttal. Ekkor öt részre osztottuk a tartozást és én Braun Sándorral együtt aláírtam életem első há­romszázötven forintos váltóját. És valamennyien be is váltottuk­ , Ibsen Henrik, mint az Élet vendége Budapesten. Nem értettük az üzletet. Nem rendeztünk fel­olvasásokat, matinékat, szerzői estéket, mindössze, oly nagy reklámvállalkozásba bocsátkoztunk — elhoztuk Budapestre a mi költségünkön vendégül Ibsen Henriket. Az öregúr egy hasonirányú, de több tőkével rendelkező irodalmi társulat meghívá­sára éppen Bécsben időzött. Katona Lajos agyában fogamzott meg az eszme: a jelenkor legnagyobb költőjét Budapestre is el kell hozni. Fiuk, mennyi pénzünk van? A mai eszünkkel szaladtunk volna miniszterhez, polgármesterhez, idegenforgalmihoz, sajtófőnökhöz és kivasaltuk volna a költségeket. De ezelőtt harminc évvel még volt idealizmus (ma­gyarul : élhetetlenség) az irodalmárokban. Össze­adtuk a pénzt az útiköltségekre és a szállodára, a szükséges konflisokra — Zilahy Dezső milyen szí­vesen adott volna kölcsön három autót, de akkor neki sem volt — és már utaztunk Bécsbe és hoztuk a nagy embert. De egy elégtételt megszereztünk magunknak: nem engedtünk a költő közelébe egy KEDDEN (július 19.) Beketow-cirkusz. Nagy dísz­előadás. Kezdete 8 órakor. Df(M '11000 korona) értékben a Pesti Hírlap 15- ös Bókkiadó-DUila Hivatalai (V., Vilmos csámár-út TI., Vll., Erzsébet­- körút 1., I., Krisztina-körút III., 11. Margit-körút AMELYET 5/b, IV., Váci 5/b, IV. Váci-utca so., VI., Andrássy-út 4., Újpest, István-út 1. és Kispest, Kossuth-tér 11. szám) szín­házjegy-, valamint könyvvásárlásnál a vásárolt je­gyek,illetve könyvek árába e kedvezmény értéke erejéig beton. Előfizetőknek nem kell a bonokat beszolgáltatniok, FILLÉR példányonként vásárlóknak igen. Érvényes egy hónapig, lelket sem. Kisajátítottuk magunknak az egész Ibsent. Gyönyörű napok voltak. Megmutattuk az öregúrnak a várost, a környéket, elvittük Róna József, Zala Gyurka, Mannheimer Guszti és más művészek műtermeibe, rendeztünk egy bankettet a meghívott vendégekkel, — az öregúr Márkus Emilia és Jászai Mari között ült — Apponyi Albert tar­totta az ü­dvözlőbeszédet és utána tartotta Rákosi Jenő költőkollegájára frenetikus sikerrel első né­metnyelvű szónoklatát. Azonkívül — proccolni csak kellett egy kicsit — felköszöntöttük a mi illusztris vendégünket francia, angol, olasz, hol­land, svéd, norvég és latin nyelven. Színházba is vittük. Paulay Ede rendezett Ibsen tiszteletére egy Nóra-előadást, amely után az öregúr természetesen kijelentette, hogy Márkus Emma a legjobb Nóra, akit valaha látott. És ez igaz is lehetett. Ibsen Henrik és Blaha Lujza. De a legnagyobb gyönyörűséget a nagy köl­tőnek egy olyan előadás nyújtott, amelyből egy szót sem értett. Megkértük Evva Lajost, hogy mutasson be Ibsennek egy magyar népszínművet." Evva ki­tűzte a Piros bugyellárist Blaha Lujzával. Mi ott feszengtünk két prosceniumpáholyban, ketten-hár­man felváltva Ibsen mellett, hogy tolmácsul szol­gáljunk. Ibsen feszült figyelemmel követte az elő­adást, olykor hangosan felkacagott, majd megint láthatóan elérzékenyült, — a második felvonás után pedig e szavakkal fordult hozzánk: — Fiuk, vezessetek fel a színpadra. Nekem ezt az isteni asszonyt meg kell csókolnom! Kitörő örömmel és lelkesültséggel kísértük fel a színpadra a nagy öreget, aki meghatottan meg­állt Blaha Lujza előtt, udvariasan kezet csókolt, majd németül elragadtatásának adott kifejezést és engedelmet kért, hogy a nagyszerű est emlékére szabadjon neki a művésznőt megölelni. De a nagy­asszony­­­e sem várta a mondóka befejezését, nya­kába borult az öregúrnak és összecsókolta. Előadás után a ,,fényszék" tagjai, ez volt a neve a mi Reutterbeli törzshelyiségünknek, mert a korrespondáló fülkében — lucus a non lucendo — az ellenkező nevű alkalmatosság volt található — intim bankettet adtunk Ibsen tiszteletére. Rajta és rajtunk kívül csak Evva Lajos és a Népszínház közönségének képviseletében gróf Zichy Jenő vol­tak mint vendégek jelen. Katona Lajos nem szíve­sen látta Zichy Jenőt, mert félt, hogy Jenő gróf pezsgőt fog rendelni és akkor ő goromba lett volna. De jó Lajosunk nagyon rosszul ismerte az ipar­grófot. Nem kellett gorombáskodnia. A vacsora vé­gén nagy vendégünk néhány búcsúszót intézett hozzánk. „Fiatal barátaim, — mondta — nagyon hálás vagyok meghívástokért. Sok szép és nagy impressziót viszek magammal Magyarország fővá­rosából. Ti egy erős, nagyreményű kulturnemzet vagytok. Tiétek a jövő. De ne vegyétek rossznéven, ha kijelentem: a mai estét, amikor a magyar nép­színművel, annak világraszóló zsenialitása legna­gyobb művésznőjével megismerkedhettem, ezt az es­tét életem legszebb emlékei közé kell soroznom." Hát persze. Ha az öreg Viking nemcsak a csalogány énekében, hanem ráadásul még csókjá­ban is gyönyörködhetett! Ilyesmit még egy Ibsen sem felejthet el. Bocsánatot kérek a tisztelt olvasótól ezért az elbarangolásért, de mentségemül szolgáljon, hogy ez a visszaemlékezés irodalmi életünk egy régen­múlt mozzanatára, amelyről ma már kevesen tud­nak, Mahler Gusztávval kapcsolatosan futott tol­lamra. Mahler látogatása Budapesten. Tehát Az Élet új rajongással kitartott Mahler Gusztáv mellett. Mi búcsúztattuk őt Budapestről és mi vonultunk ki teljes számmal ismét, amikor a nagy művész néhány év múlva visszatért, hogy a budapesti újságírók segélyegylete javára eldirigál­jon egy zenekari hangversenyt. A vonat későn érkezett. Már éjfél volt, mikor az Angol Királynőbe értünk. Mahler gyorsan be­kapott egy falat sonkát és megszólalt: — U­rak, kisérjetek el egy kis sétára az And­rássy-útra. Már tudtuk, mit akar. Minél közelebb jutottunk az Operaházhoz, Mahler annál izgatottabb lett. Mikor a Wahrmann­palotához értünk, elvált tőlünk. Odatámaszkodott a kariatidek talapzatához, hosszan nézte az Opera­házat, majd szemébe húzta nagy kalabrézerkalapját és­­ keservesen sírt. A nagysikerű hangversenye után tisztelői — Budapest intellektualitásának színe-java — Mahler tiszteletére a Vigadóban bankettet rendeztek. Ezen a banketten az Operaház nagy személyzetéből csak két hölgy bátorkodott résztvenni: Szilágyi Arabella és Handel Berta. Akkoriban báró Nopcsa Elek volt az inten­dáns és Nopcsa hátborzongatást érzett, ha előtte Mahler Gusztáv nevét említették. Így sokan oko­sabbnak látták, ha a banketten távolmaradásuk ál­tal tüntethetnek. Zichy Géza­ vissza akarta hívni Mahlert. Az egyetlen ember, aki tisztában volt Mahler Gusztáv értékével, a vele történt méltánytalansággal és azzal a kárral, amely távozása által a magyar zeneművészetet érte, a gróf Zichy Géza volt. Sokszor beszéltem az öreg kegyelmes úrral erről a témáról és Zichy Géza mindig erélyesen til­takozott az ellen az inszinuáció ellen, mintha ő Mahlert erőszakkal elkergette volna. — Fiam, ő maga tette lehetetlenné a pozíció­ját. Nem tudott az emberekkel bánni. Összeférhetet­len, goromba volt. A művészek nem akartak vele dolgozni. És mindennap botránytól lehetett tartani. Ha itt marad, biztosan megverik. — Azonban legelsőrangú művész volt és én in­tendánsságom legnagyobb hibájának tartom, hogy elengedtem ezt az embert. Kijelentem önnek, ha tényleg ismét felkínálják nekem az intendaturát, — akkoriban arról volt szó, hogy a közben meg­bukott báró Nopcsa utódjául a kormány ismét gróf Zichy Gézát nevezi ki — első teendőm lesz, hogy Mahlert visszahívom. — Megengedi kegyelmes uram, hogy én­ ezt a kijelentését Mahlerrel közöljem? — Sőt kérem önt. A nyár folyamán valahol Tirolban találkoz­tam Mahler Gusztávval, akinek akkor már zsebé­ben volt szerződése a bécsi udvari operához, mint első karmester és helyettes igazgató. Alig ismertem rá. Hosszú, hegyes, fekete szakállt, eresztett­, nap­barnította arcával, széleskarimájú borzalm­asával úgy nézett ki, mint egy jobbfajta olasz briganti. Kerékpárjával — Mahler szenvedélyes biciklista volt — már harmadik hete rótta azt a girbe-görbe országot. — Mi újság otthon? — kérdezte. — Érdekes dolgot fogok önnel közölni. — feleltem. . És elmondtam neki Zichy Gézáral folytatott beszélgetésenket. Tágranyilt szemekkel hallgatta a közlésemet, közben idegesen harapdálta körmeit. Ez volt nála a felviffollás reflexe. — És hisz maga ebben? — kérdezte. — Feltétlenül. Amit Zichy Géza mond, a­ szentírás. — Hat barátom, mondok magának valamit. Maga tudja, hogy én a bécsi Operához vagyok le­kötve. De kérem, kísérje figyelemmel a budapesti eseményeket." Ha Zichyt tényleg kinevezik inten­dánsnak és ő engem visszahív, mondja meg neki, hogy jövök.. Sürgönyözzön n­ekem, és én azonnal felbontom bécsi szerződésemet. Mit tudom én, mi vár ott reám? Talán egy nagy konzervatív­­ellen­zék. Talán egy darázsfészekbe kerülök. Udvardi­c­ember sem vagyok,­­ ott még bajok lehetnek. De Budapestet ösztterem. Ott ismét szűz talajon állok. Ott, tudom, lehet dolgozni, alkotni, teremteni. Ott még van lelkesedés, tehetség. Egy szó, mint száz, ha Zichy hív — én jövök. Vissza Budapestre. Haza. Addig is tisztelem Sinner Zsigmondot (akko­riban a Neue Freie Presse budapesti levelezője és Mahler meghitt barátja). Koesslert, Herzfeldet és az összes Élet urakat. Tartson meg barátságában, de most Isten önnel, nekem ma még ötven kilométert kell elintéznem. Sajnos. Zichy Gézát nem nevezték ki újból intendánsnak. Dr. Diósy Béla. * (Kienzl-jubileum Berlinben.) Berlinből jelen­tik.) Az idén ünnepelte 70-ik születésnapját .4 bib­liái ember szerzője Klentzl Vilmos és ezt az alkal­mat a legtöbb német színpad felhasználta a nép­szerű komponista ünneplésére. Most a berlini ál­lami operaház adta jubileumi előadásnak .4 biblián embert és részesítette meleg ünneplésben az agg zeneköltőt Külön érdekessége volt reánk magya­rokra az előadásnak, hogy azon Magdalénál a ber­lini Staatsonerben vendégszereplő Basilid­es Mária énekelte. * 40 Egy öreg kritikus emlékeiből » Uteise előadass ma, vasárnap este fél 9 órakor János bácsi színházat ve­t@Swár©ss SzIstMs 13

Next