Pesti Hírlap, 1930. augusztus (52. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-26 / 192. szám

­ Bonyodalmak az angol „Monte Carlo“ körül Lundy Island hadakozása az angol imp­riummal. London, augusztus. A Bristol-csatorna torkola­tától körülbelül 20 angol mérföldre délnyugati irányban fekszik egy kis sziklasziget: Lundy Island. Hossza észak-déli irányban négy angol mérföld, leg­nagyobb magassága ötszáz láb. A kalózok szigete. Ez a kis jelentéktelen sziget különös módon állandóan szerepelt és nem ritkán mulatságos szere­pet játszott Anglia történetében. A statisztika mutatja, hogy Bristol mindenkor Anglia egyik legnagyobb kikötővárosa volt, a biro­dalom kereskedelmének körülbelül egyötödét bonyo­lította le ez a kikötő és miután régente, mint isme­retes, a tengeri kalózkodás épen olyan jövedelmező foglalkozás volt, mint napjainkban a bankrablás, a törvénytől elszakadt nép számára, amely népség a többség törvényei ellenére cselekedett, Lundy Island volt az abszolút ideális hely. A 12. század közepén a szigeten egy nemes, William de Marisco, hatalmas várat építtetett, mely­nek romjai még ma is megvannak és olyan vad életmódot folytatott a várban­, hogy a kormány köz­belépett, megfosztotta a sziget birtokától és átadta azt a Good Templar rendnek. 1264-ben egy későbbi de Marisco visszavásárolta a szigetet 11 font ster­lingért, 3 sh. és 2 d.-ért. Ez a későbbi Marisco azon­ban semmivel sem állott hátrább életmódjának szi­lár vadságában elődjénél, egyre féktelenkedett, míg végre elfogták, néggyévágták és testrészeit felakasz­tották. A sziget pedig egyre hirhedtebb lett és mikor II. Edvárd király nem talált alkalmas helyet, ahol békén maradhasson felesége elől, egyszerűen Lundybe költözött. A külföldieknek is szemet szúrt az Atlanti óceánnak ez a kis sziklaszigete és Törökország, Algír, Franciaország és Anglia tengeri rablói változó szeren­csével harcoltak a Bristol-csatorna értékes bejára­táért. Hogy a skandinávok is ellátogattak erre, kitű­nik abból, hogy egy régi angol történetíró nekik tulaj­donítja a „Lundy“ elnevezést. A sziget természetesen egy csapat különféle ten­geri madárnak a költőhelye, kacsának, libának, haty­­tyúnak stb., de legnagyobb számban mégis a tengeri papagáj él itt, amely madárnak angol neve: „puffin''. Ennek a madárnak a nevéből vezeti le az említett történetíró a sziget nevét, amennyiben „puffin“ skan­­dinávul: „lund". Mr. Thomas Benson története. A sziget múltjához fűződő egyik legpompásabb történet a Barstaple-ből (város a devonshirei parto­kon) származó Mr. Thomas Benson históriája, akit, mint a parlament tagját, a kormány 1748-ban megbí­zott egy hajórakomány fogolynak Amerikába való szállításával. Mr. Benson a foglyokkal egyszerűen Lundy Is­­landra vitorlázott, ott megszervezte őket egy kalózhajó legénységének, felvette az államkasszából az Ameri­kába való szállítás költségeit — és megmaradt kép­viselőnek s a kormány tagja lett, míg egyidejűleg Lundy tengeri rablóinak királya lett. Végül még „lord“ is lett — a briteknek van érzé­kük a humor és a sport iránt. Martin Coles Harman Esqu nem ismeri el György királyt. Lundy a későbbi időkben is értett hozzá, hogy fenntartsa az érdeklődést maga iránt s hogy ez ma sincs másképen, kitűnik abból az eljárásból, melyet az állam kényszerült indítani a sziget mostani tu­lajdonosa, Martin Coles Harman Esqu. ellen, aki 1918-ban vette meg a szigetet a Heaven-családtól, amely több nemzedéken keresztül volt a sziget tulaj­donosa, elnevezvén azt az „ég szigeté“-nek. A vételár most már 7000 font volt. Az eljárás oka nagyon mu­latságos volt s az újságok idevonatkozó közleményei sok derűt fakasztottak. Mr. Harman ugyanis kije­lentette, hogy ő, mint Lundy Island tulajdonosa, nem tartozik az angol imperiumhoz, s nem ismeri el György királyt királyának. S csakugyan külön bélyeget nyomatott s külön pénzt veretett a saját arcképével s pence helyett „puffinnak", „félpuffin­­nak", „puffintonnának" nevezte az általa veretett ércpénzt. Dániában is megtörtént már, hogy egy ember nagyravágyásból a Lille Belt egyik kis szigetének királyává akarta magát koronáztatni, de „bajba ju­tott“ az angol birodalom is­, mert a kormánynak csak hatalmi rendelettel sikerült megakadályoznia, hogy Mr. Harman Lundy királyává ne kiáltassa ki magát s háborút ne üzenjen Angiidnak. A kis sziget helyzete egészen különös és egye­dülálló; Lundy Island Angliától való függésének jogi alapja teljesen hiányzik: a sziget lakói nem fizetnek adót. És egyébként sincs semmiféle dolguk Angliával. A sziget tulajdonosa a szigeten a törvény egyet­len forrása. Mikor egy szigetlakó meghal, ő írja alá a halotti bizonyítványt, melynek alapján a holtat jogszerűen el lehet temetni s törvény szerinti halott­nak tekinteni. Ez a tény volt Mr. Harmannak a független­ségért folytatott harcában az egyik legfontosabb jogi pont. A másik, hogy Angliának sose működött a szigeten semmiféle tisztviselője — a sziget nem fizetett adót —, hol van hát a­­függőségi viszony? Természetesen Harman húzta a rövidebbet. Öt font büntetés megfizetésére ítélték, amiért meg­szegte a pénzverési tilalmat s azonfelül 15 guineára a költségek fedezésére , de felebbezési jogával Hartmann egyelőre még nem élt, de nem is járt le a határidő s biztos, hogy Mr. Harman meg fogja próbálni a felsőbíróságokkal kimondatni az angol impériumtól való függetlenségét. A kis Ilfracombe városban egy gőzhajótársaság ügyesen kihasználta a pert, mely a tavasz folyamán Lundy Islandot az érdeklődés központjába helyezte s hetente néhány kirándulást rendezett a szigetre. Mr. Harman tervei az angol Monte Carlo. Mr. Harman különben semmiképpen sem egy nagyzolási hóbortban szenvedő ember, aki egyedül csak azért veretett pénzt, hogy érőben lássa a profil­ját s nem túltengő önérzetből lépett fel György ki­rály konkurrensének. Üzleti számítás van a tervei mögött: egyszerűen az angol Monte Carlot akarja megteremteni a tengeri kalózok régi fészkében. Amint az ismeretes, Angliában mérséklési szisz­téma szabályozza a szeszfogyasztást, s a nap bizo­nyos időpontjaiban tilos a szeszes italok kiszolgál­tatása. Lundyban ellenben van egy „Pub" (Public Bar), amelyet a tulajdonosa tetszés szerinti időben nyit és zár. Ha Harmannak sikerülne a bírósággal elhi­tetni pénzveretési és bankónyomatási jogát, ki aka­dályozhatná meg, hogy egy ideális játékkaszinót nyisson, ahol ki-ki elveszíthetné a pénzét? A rend­őrség közbelépne s felmutatná a játékparagrafust , de Lundyban nem pénzre játszanak, hanem „puffinba", ami minden más államban értéktelen. Hogy aztán Mr. Harman esetleg megveszi ezeket a puffinokat, az senki másra nem tartozik, csak az el­adóra és a vevőre . . . Az eszme üzleti szempontból kitűnő, méltó Lundy Island kalózmultjához s bizonyos, ha kikerülne, nagy­szerű anyagi eredménnyel járna. Amennyiben azon­ban Anglia nem találna a kérdés megoldására jogi alapot, egyszerűen új törvényt hozna, amely egyszerre végezne az egész tervvel. Pszichológiailag nagyon érdekes az eset. Ha a sziget tulajdonosa itt, iskola, vagy hasonló építésére kért a kormánytól pénzt, mindig találtak rá elegendő bizonyítékot, hogy a sziget sohasem tartozott az im­­périumhoz, — mihelyt azonban a sziget függetlensé­gét törvényhozási, pénzverési joggal stb. akarta a szi­get tulajdonosa megállapítatni, mindjárt kisült a szigetnek a királysághoz való tartozása. A királyi várkastély. A sziget — amint azt egy dán író, Christen Han­sen leírja — vulkanikus, nincs semmiféle kikötője. Északi partján ez idő szerint egy zátonyra futott gőzös roncsait ostromolják a tenger hullámai. A sziget kö­zelében néhány világítótorony tájékoztatja a hajókat. Különben 18 ember lakik a szigeten, amelynek egy kis tornyos temploma is van. Nevezetes építmény M. Har­man fallal körülvett „királyi vára“ s a sziget köze­pén egy pompás szálloda, várva az előkelő vendége­ket. Mr. Harman egyébként „puffin"-jaivel jó üzle­tet csinált, mert az éremgyűjtők, mint különlegessé­get, jóval értékén felüli áron vásároljál PESTI HÍRLAP 1930. augusztus 26., kedd. LEGÚJABB A magyar úszók és sakkozók nem mehetnek a Felvidékre versenyezni. Prága, aug. 25. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Mint ismeretes, dr. Bárány Istvántól a budapesti cseh konzulátus megtagadta a beutazási vízumot azzal az indokolással, hogy tagja a MOVE-nek, amely Csehországban indexen van. Ez által a magyar úszók kassai és liptószentiváni startja meghiúsult, mert a többi magyar úszó azo­nosította magát Báránnyal. Értesülésünk szerint a csehországi magyar képviselők az ügyet szóvá fogják tenni a prágai parlamentben és ugyanakkor még egy esetet meg fognak említeni. Liptószent­­ivánban, ahol a fürdőhely vállalatában Szent­­iványi, a csehországi magyar nemzeti párt vezére is érdekelve van, vasárnap a fürdőigazgatóság rendezésében kisebb sakkversenynek kellett volna megkezdődnie, amelyen magyar és cseh játékosok vettek volna részt. A sakkverseny megtartását a liptószentmiklósi járási hivatal megtiltotta azzal az indokolással, hogy Csehország területén sakk­versenyt csak olyan egyesületek rendezhetnek, amelyek tagjai a cseh sakkszövetségnek. Ennek a tilalomnak kétségtelenül nincs meg a jogi alapja, mert a cseh sakkszövetség legfölebb csak megtilt­hatja tagjainak a versenyen való részvételt, de a versenyrendezés mindenesetre magánügy. Pályaválasztás hölgyeknek. Ajánlom az ambiciózus gyöngébb nemnek, hogy le­hetőleg olyan mesterségre adja a fejét, amelyben már eddig is bizonyos jártasságra tett szert. Pályaválasztási útmutatóval készségesen szolgálhatok. Kezdjük talán a villanyszerelői pályán. Ez a fog­lalkozási ág direkt hölgyeknek való, hiszen olyan kitű­nően tudjál­ felvillanyozni az embert. De éppen úgy boldogulnának a szövőipari pályán is. Minden nő már bakfis korában sze­l álmokat. Ajánlom a rendőri pályát, mert szépségükkel rabul ejtik az embert. De ajánlom a fogházőri állást is, olyan lebilincselők. Mint mázolók is megállják a sarat. Pompásan fes­tenek. De megfelelő volna a fogorvosi pálya is, mert ha a fogászatban nem is, de a férjfogászatban már jártasak. Végezetül melegen ajánlom a politikai pályát. Min­den nő ért ahhoz, hogyan kell mást mondani, mint amit gondolnak. DUMI: A varrótű története Nehéz az elgondolása is annak, hogyan vesződtek az emberek a ruházkodás nehézségeivel azokban az idők­ben, mikor még nem volt varrótű. Az ős­ember persze nem törődvén a formákkal, mert a ruha csak azért kel­lett neki, hogy védekezzék a hideg ellen, úgy-ahogy ösz­­szerótta az állatbőrt, melyet magára akasztott. De már későbben, mikor terjedt a kultúra, kifejlődött az ízlés, kialakultak a rom­ák Iránt az érzékek s a ruházkodásnál válogatósak lettek az emberek a színek és káprázatos pompák dolgában, súlyos gondokkal járhatott az öltözé­kek összeállítása s általában a ruhák varrása. Varrótű nélkül. Pedig a varrótűnek nincsen is olyan nagyon régi múltja. Annyi bizonyos, hogy a varrás valamely eszköze már meg kellett hogy legyen a legrégibb időkben is, de micsoda nehéz munkával járhatott és micsoda különös leleményességgel fűződhetett össze a különféle szövetek­nek, a finom vékony, könnyű lepleknek formás kiképzése olyképpen, hogy az emberi test alakjának plasztikus szép­ségeket adhassanak vele és általa! Mennyi rengeteg időbe és fáradságba kerülhetett teszem egy női kelengye össze­állítása abban az időben, mikor még nem állott a varrás­mesterség rendelkezésére a mai értelemben vett varrótű? Hiszen már a varrótű alkalmazása mellett is esztendőkig dolgozott a leányos házak minden varrni tudó család­tagja és cselédsége a staffirung elkészítésével, hogy az, rendben legyen, mikor eljön a férjhezmenetel ideje. A varrótű feltalálása előtt meg épenséggel valami bo­szorkányos mesterkedéssel járhatott az ilyen munka el­végzése. Varrott ingek nem is igen voltak azokban az időkben. Különféle szalagokkal és kapcsokkal fűzték ősz­­sze a lágy lepleket, hogy hozzásimuljanak a testhez. Varrott inget a história feljegyzése szerint először VII. Károly francia király neje viselt­e már csak a XV. század elején, mert hiszen VII. Károly francia ki­rály 1422-től 1462-ig élt. Franciaországban addig az ideig nem ismerték a varrott ing luxusát. Angliában Erzsébet királynőnek hat varrott inge volt s ezt egész Angliában nagy fényűzésnek tartották. Egy-egy varrott ing értéke nagyobb volt, mint holmi drága ékszeré. A varrótűt Tourengeau, francia lakatos találta fel a XIII-ik században. Hogyan jött rá, erre nem talál­tam adatokat. Csak annyit, hogy ez a Tourengeau bocsá­tott elsőnek a közönség rendelkezésére egy kicsiszolt apró szerszámot, melybe cérna- vagy selyemszálat lehetett be­fűzni. Hossz kifejezés, ha azt mondom, hogy a közönség rendelkezésére bocsátotta, mert az első varratűk olyan méregdrágák voltak, hogy tulajdonképpen csak fejedelmi személyek vagy igen-igen gazdag urak juthattak hozzá. Tourengeau elég élelmes ember volt ahhoz, hogy találmá­nyát nem dobta piacra s gondoskodott arról, hogy talál­mányát erősen titokban tartsa, nehogy más lakatosok utánozhassák. Csak egyetlen legényének segítségét vette igénybe az apró szerszám készítésénél. Nem törekedett arra, hogy tömegesen bocsássa áruba, hanem különös kegyképpen adogatott egyet egyet olyanoknak, akiket épp alkalmasaknak tartott arra, hogy boldoggá tegye őket — persze nagy áron. Ám a furfangos találmánynak mégis híre terjedt. Nagyobb szenzáció volt az annak idején, mint a mi korunkban a­kár a rádió vagy kormányozható léghajó. Manapság a különféle találmányokat hangos lár­mával az utcasarkokon árulják, de Tourengeau-nak meg utódjainak is elég eszük volt ahhoz,, hogy ne üssék a reklám dobját, hanem maguk válogassák meg azokat, akiknek az apró szerszámot eladják, így azután minden vevő azt hitte, hogy egyedül csak neki juttatott a sze­rencse varrótűt. Ilyeténképpen azután olyan lassú tem­póban terjedt a varrótű a közönség körében, hogy a XV-ik század végén is még csak a nagyúri házaknál volt ta­lálható. A varrótű olyan drágaság­ számba ment, mint holmi ereklye vagy családi ékszer. Végrendeletekben in­tézkedett egyik-másik nagyúri dáma arról, hogy a birto­kában levő varrótűk hogyan osztassanak fel az örökö­sök között. Egy-egy varrótű ajándékozása valóságos ese­ményszámba ment s olyba vették, mint a drága gyémán­­tos ékszer-ajándékot. , Franciaországban Szent Lajos király leányának volt legelőször varrótűje. Szent Lajos tudvalevőleg keresztes hadjáratot vezetett Tuniszban, ott is halt meg s leányá­nak őszinte fájdalmat okozott, hogy apjának nem mutat­hatta meg a becses szerszámot, nem dicsekedhetett el vele a szent királynak. Angliába a legelső varrótűket Boleyn Anna, VIII. Henrik angol király második felesége vitte be. A sze­rencsétlen királynét 1536-ban házasságtöréssel vádolták meg és lefejezték. Tragikus sorsa mellett az angol elő­kelő világot főképp az érdekelte, hogy regényes kaland­jain kívül a varrótűk első tulajdonosa volt Angol­országban. Igen valószínű, hogy a gombostűt a varrótűvel egy időben találták fel, de a gombostű nem volt olyan pótol­hatatlan szerszám, mint a varrótű. A gombostűt, még mi­előtt feltalálták, pótolhatták csiszolt réz- és vaspálcikák­kal, melyeket többnyire drágakövekkel ékesítettek. Az ilyen díszes fémpálcikákat nem is szorította ki a gom­bostű. Azután is használatosak voltak, mert szépítették a különféle öltözeteket. A varrótűt megelőzték az aranyból vagy ezüstből készült, drágakövekkel kirakott csattok, melyeket a var­rótű feltalálása előtt a ruhák összetűzésére használtak s már az egyiptomiak, majd később a görögök és ró­maiak nagy fényűzést fejtettek ki az ilyen csattok alkal­mazásával. Érdekes, hogy a kínaiak csak a múlt század közepe óta használják a varrótűt és ruháikat inkább fúvcsök­­össze, ahelyett. .y összevarrnák. Persze, a n­­,e­kal, értékes csa.. .cickái, meg díszes szalag».. ,..ik­rek már varrott ruhát használnak. A koreai:.,, , to­vább mellőzték a varrótűt. Csak az utóbbi időkben­­ár­­totta fel náluk a varrott ruha az olyan­ öltözékeket, hű­ket szalagokkal kötöttek össze. De hiszen manapság már nem a varrótű végzi az öltözködésben a demokratikus egyenlősítés munkáját, hanem a varrógép, mely óriási hódításokat visz végbe. Néhány esztendővel ezelőtt Tu­niszban járván, elmentem X. kabili oázisra, melynek egyetlen falujában minden házból kiberregett a varrógép. Sz. M.

Next