Pesti Napló, 1850. március (1. évfolyam, 1-18. szám)

1850-03-09 / 1. szám

1850. első évi folyam. —­­ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten Vidéken házba küldve , postán küldve : Egy hónapra 1 fr. 30 kr. p. Egy hónapra 1 fr. 50 kr. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ 40 ., „ Félévre . . 8 „ — „ „ Félévre . . 9 „ 15 „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egy évre . 1 7 „ 20 „ „ Egyes szám— „ 4 „ „ Egyes szám — „ 4 „ „ A lap polit. tartalmát illető minden közlés bérmentes levélben, s egye­nesen a kiadó-tulajdonos CSÁSZÁR FERENCZ úrhoz intézendő. 1. Szerkesztési iroda : Uri­ utcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1—töl számittatik. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban.­­ Szombat, martius 9. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­­bos petit­sora 4. pengő krajczárjával számitta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő E­m­i­c­h Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. M­a­g­á­n­v­i­t­á­k háromha­sábos sora 6. pengő kraj­czárjával számíttatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztő­­hivatalában. Budapest, mártius 9-dikén. A csaták zaja elhangzott. Hazánk, melly közel két rövid év alatt majd egy em­­berkorra elég eseményeket élt keresztül, népében megfogyva, természeti s ipari gazdagságában majd ki­merülve , szellemében hullámzatig korbácsolva, béke után sóhajt, csend után sóvárog, jólétért cseng! A kiábrándulás nehéz napjai a viharok megszűnté­vel egyszerre tűntek föl. A csalódás sok magyar ke­belt rendíthetett meg; de e megrendités, úgy hiszszük, szükséges gyógyszerül­jön jövőre, hogy a múlt idők koraiba vissza ne essék a nemzet, melly a hosszú bé­ke éveit sükertelen vitákra pazarolva, a haza lakosi­nak átalános, valódi jólétét szem elől tévesztette. E viták, mellyek közvetlenül arra szolgáltak, hogy a valódi közjót felidézhető eszközüket csirájokban föl— emészszék, mint ma tisztán láthatjuk, mulhatlan kifo­lyási voltak azon állapotnak, mellyet előbbi törvényink, szokásunk, a visszaélések tömérdek seregének tág ka­put nyitó — félig hűbéri, félig fejetlenségig fajulha­tó— köz és magán jogaink nálunk nemcsak meghonosí­tottak , de századok hosszú során át szentesitettek is! A bizalmatlanság, melly ezen eszmezavaros állapotban a régi kormányrendszer mellett alant uralkodott, fen sem idézhetett elő bizalmat; s az átok, mellynek e vi­­szonos bizalmatlanságból fejünkre szállnia kellett, ter­mészetesen nem hozhatta az áldás gyümölcseit. S pedig ezek nélkül, látjuk, mit ért magasztalt „arany szabad­ságunk !“ Mi, kik megéltük az átalakulás minden pha­­sisait, tudhatjuk s érezhetjük most, mi volt azon dicső szabadság, mellyet őseinktől, ezernyi kinövésekkel, öröklöttünk! . . Nem hisíszük, nem hihetjük tehát, hogy találkoz­zék ildomos magyar, ki azon állapotot visszaidézni akarja. W­erbőczy korában sem voltak üdvösek hazánk­ra azon törvények, mellyek illy zavart, mondhatni, folytonos fejetlenségi állapotba helyzék e nemzetet, s mint lehetnének azok üdvösek a XIX-d. század közép éveiben, midőn a kölcsönös jogok és kötelességek már nem egyes, különvált előjogos és jogtalan kasztok, hanem ember és ember közötti viszonyok tekintetéből állapitandók meg? A magyar ezredéves alkotmány min­den tekintetben túlélte magát. Ha van ez országban, ki ahoz még ma is ragaszkodik, hacsak azon kegyelet nem vezérli, melly minden régiség iránt megvan a jobb kebelben, s melly gyakran tiszteletet érdemel, vagy szűkkeblű önző, kinek az emberiség alsóbb rétegei ma sem egyéb hitvány eszköznél, mellyet kedves énje kényelmének elérhetésére fordítson kedve szerint; vagy sajnálatra méltó megcsontosult rabja a szokásnak, melly másod természetévé válván, retteg attól elszakasztat­­ni, azt hívén, miszerint azáltal eredeti természetétől — s igy életétől is — kénytelen leend elszakadni. Mi nyíltan, őszintén, határozottan bevalljuk, hogy a régi magyar rendszernek — köt mint szinte magán­jogi tekintetben — baráti egyltalában nem vagyunk, azok nem lehetünk. S miután Európa viszonyai — mint arról a legújabb események minden gondolkozni s kombinálni tudó magyart elégségesen meggyőzhettek — egy erős ausztriai birodalmat kívánnak; ezt pedig az által, ha Magyarország régi, elavult közjogi viszo­­nyiban tovább is fenmaradna, elérhetőnek nem tarthat­nék : önként következik, hogy hazánk institutióinak — a magyar nemzetiség épségben tartatván—az ausztriai állodalom közös institutióival leendő öszhangzatba ho­zatalát ama czél elérhetésére nélkülözhetlennek hívén; ezen assimilatiót már nemcsak mint az európai státus­viszonyok­ által parancsolt szükségességet tekintjük, de óhajtjuk egyszersmind hazafias indulatból is, annyival inkább, mert e nagy — már most szinte alkotmánynyal biró — állodalomnak kánunk egyik tekintélyes­ tagja lévén, annak kül- és belviszonyai intézésébe hatályos tényezőül fog maholnap befolyhatni, s igy azon pol­­czot, mellyre népessége, természeti kincsei s nem­zetünk jelleme tekintetéből Europa népcsaládi között a magyar feljutni sovárog, s magát feljogosítva érzi, igy s csak ez után fogja legbiztosabban elérhetni. Nekünk tehát a martius 4-dikei engedményezett al­kotmány szolgáland journalistikai működésünkben ala­pul, annak megtestesítése kiindulási pontul s végczé­­lul. Általa t.i. egy, nagy s erős birodalom hasonjogú népei közt foglalunk közvetlenül helyet, mellyet hogy ránk magyarokra nézve dicsővé tegyünk, csak min­­magunktól függ! Minden nemzetiségi felsőbbséget illető vitákat, mely­­lyek kölcsönös testvériség helyett a nagy ausztriai nép­családban csak keserűséget, idegenkedést szülnének, gondosan kerülve, a magunkét hűn megvédeni szent és mulaszthatlan kötelességünknek fogjuk tekinteni. Fátyolt vonván a legközelebbi múltra, míg a hege­dő sebeket tiszteletben tartjuk, iparkodni fogunk egy részről meggyőzni nemzetünket arról, hogy ezen en­gedményezett alkotmány magyar nemzetiségünknek nem kiirtását, de virágzását, nemzeti erőnknek nem elaltatását, de — az összes nagy birodalom miénkkel közös erejének hovatovábbi megszilárdítására szolgáló — kifejtését, s a közjó általánosítását tűzi czélul; más részről pedig igyekezni fogunk bizalmat gerjeszteni s ápolni a sorsunkat jelenen vezérlő férfiakban magunk iránt, hogy ők, látván, miszerint e nemzet, ha része tévedett is, egészben véve bír még mind azon nemes elemekkel, mellyek a fejdelmi trónnak leghűbb bajno­kit, legőszintébb, legdönthetlenebb támaszát ékesítik — annál hajlandóbbak, annál készebbek legyenek va­lódi jólétünk s nemzetiségi vágyaink létesítésében tel­jes erejükkel munkálkodni. Ha e kölcsönös bizalom létesítése sükerülend, áldás lesz — a sokaktól talán félreismert, vagy épen kárhoz­tatott — fáradozásunkon. Mert áldást hozna az nagy­­jára, kicsinyére nemzetünknek, mellyet a szívből szeretett Fejdelem határtalan kegye, igazsága, egé­­lyessége (religiositas) kedvelt magzataként ölelvén nagy birodalma minden népei valódi boldogságáért fendobo­­gó keblére, nemcsak anyagi jólétben fogna maholnap a nyugat népeivel versenyezhetni; de szellemi kincseit is olly mértékben fejthetendné ki, hogy nemcsak az egy, erős, nagy Ausztria többi népei, de Európa mű­veit nemzetei közt is kitűnő helyet foglalhatna el. ————— A FESTI NAPIO­M RENDELTETÉS­ E műtár rendeltetése a szépirodalmat, melly az utóbbi idők­ben, több egyebekkel együtt, nem kis csapást szenvedett, ápolni s terjeszteni. E czért kettős irányban iparkodunk elérni: tért nyilván a teremtő tehetségnek, az élet és költészet mezején gyűjtött virágokkal az olvasó közönség előtt fellépni egyrészről; más­részről pedig mindent, mi irodalmunkban újabb tüneményül föl­merül , a műitészet világitó fáklyájával kisérni s ismertetni. Midőn ezekben e rovat rendeltetését előadtuk, kedvünk vol­na fontosaknak nevezni a szavakat, mellyeket az iró s olvasó közönséghez, bevezetésül intézendünk, ha nem tudnók, hogy, az idők szelleme szerint, a­mi nem uj, mind az nem szokott fontosnak tekintetni... Azonban sok régi s elavult dolog van az értelemben, mi uj lehet, sőt néha egészen ismeretlen, az életben. S mivel így van, kötelességgé válik, ismét, ismét és szüntelen, elmondani dolgokat, mellyek még az életből el­maradva vannak, s szónokolni elvek mellett, mellyeket ha belát is egyes elméle, de mellyek a gyakorlatban a köz­alkal­mazástól még messze távolságban maradtak. Az irodalom a nemzet értelmi tehetségét és fejlettségét kép­viseli... Lehet egy nemzet hatalmassá fegyverei által, gaz­daggá ipar és kereskedés által, de igazán nagygyá s dicsővé sohasem válik kifejlett irodalom nélkül. A fegyverek hatalma megtörhetik, a gazdagság forrásait bedughatja az elpuhulás, vagy elpazarolhatja a fényűző álműveltség, s ekkor a nemzet, melly léte gyámaiul csak illyeket bírt, gyászolatlanul száll sír­jába , melly körül nem állnak részvevőleg baráti népek, kik­nek ajkain dicső neve örökre élhetne; illy nemzet nem bizto­­sitá neve halhatlanságát éreznél örökebb emlékoszlop által. De a melly nemzet irodalmában volt nagy és virágzó, azt ha elérte is az emberiség közös sorsa, a halál, neve s hatása az embe­riségre fenmarad mindenkorra. Példákkal lehet a dolgot a világ­históriából bebizonyitnunk, mit ez­úttal készséggel teszünk, a nélkül hogy ez által tekin­télyek rabjává sülyesztenék magunkat, mert hitünk szerint az élet sohasem neveti ki az igaz logikát, vagy ha teszi, neve­tése csakhamar fájdalmas sírássá válik, s mert meg vagyunk győződve, hogy az emberiség eseményei felöli előítéletlen higgadt elmélet az emberiség történeteiben állításainak min­dig hű kezesét és tanúját találja. A történetírás nemzeteket nevez meg az ó korból, mellyeknek fegyverhatalaa világré­szekre szólott, nevez ollyanokat is, mellyeket ipar és keres­kedés gazdagok­ és virágzókká tön; de ezekről hirneveknél s nagyságuknak tán némelly, barbárságukat tanúsító, marad­ványainál egyebet alig ismerünk, holott olly nemzetek, mely­­lyek tudomány és irodalomban gyűjtöttek örökbecsű kincse­ket, nemcsak egykori dicsőségük miatt teszik tárgyát csodál­kozásunknak, hanem mindenek felett azért, mert a tudomány és művészet begyűjtött kincseiben olly megbecsü­lhetlen örök­séget hagytak ránk, melly az emberi művelődés tovább fejté­sében kifogyhatlan kút forrásul minden időkre fenmarad. Hi­degen emlékezünk meg a történetek olvasása közben persák, macedónok , phoeniciaiak, dunaiakról stb.; de a római névre, feldobog kebelünk, s a görög bölcsészek, költők és művészek szellemi teremtményei csudálatunk és szere­tetünk örökös tárgyai, mellyek már évezredek előtt olly ma­gas fokára emelkedtek az emberi tökélynek, hogy az újabb korban, bár e kor egészen más irányban jár is, a tökély azon magas fokáig, e más irányban, feljutni, a legvirágzóbb nem­zetek szellemi működésük ne­továbbjának tekintethetik. Egy nemzetnek virágzásra emelésében számtalan egyes té­nyező van, mellyek összes közremunkálása vezethet csak sü­­kerhez. E tényezők közt az irodalmat, ha nem állítjuk is egye­dül a legfőbb poletra, de mindenesetre olly fontosnak, önál­lónak és mellőzhetlennek tartjuk, mint akár a haderő, akár az ipar és kereskedés , akár a politika. Ha e nézetekből indulva saját állapotunk megtekintéséhez fordulunk, nekünk sohasem adá meg a természet azon ,erőt és hármas vértet mellünk fölé,­melly bennünket iparra s keres­kedésre buzdított volna; de volt idő, mellyben fegyvereink hatalma az első rangunk közt fénylett Európában, s volt ismét idő, mellyben a politizálásba annyira elmerültünk, hogy segí­tettünk ugyan alkotmányt szerezni a velünk egy kormány alatt egyesült nemzeteknek, de saját alkotmányunkat egészen, sőt országunkat is csaknem, elvesztettük ! Ez utolsó korszakot, már több mint egy emberélet előtt, irodalmunk ébredése előzte meg, melly fiatal irodalom, az első ébredés után, gyorsan növekvő erővel haladt előre, nem kis reményeket gerjesztve maga iránt. E század elejétől fogva ha­talmasan munkált irodalmunk oda, hogy a nemzetet öntudatos életre ébreszsze, s az időt, mellyben zöld asztal körüli politi­kusaink átlátták, hogy a nemzet köz ügyeit a nemzet nyelvén szintolly jól, de tán még sokkal jobban, mint egy elhunyt ál­­ladalom holt nyelvén, lehet tárgyalni s gyors érlelésre vinni, egyedül az irodalom művelése idézte elő. Az irodalom ébresz­tette, művelte politikusainkat, az adott nyelvet ajkaikra, mely­­lyen minden honfi által megértetve hatályosan szólhassanak; a magyar politikusok a magyar irodalomnak köszönhetik létöket. Íme programmunk! Nyíltan, határozottan szólottunk. Ismerjük nehéz helyzetünket, s igen jól tudjuk, milly sok előítélettel szállunk szembe, milly sok helyütt fogunk ta­lálkozni idegenkedéssel! De a haza, a nemzetiség, a béke, rend és törvényes szabadság s így a közjó szent ügye győztek kebleinkben, és mi, bár nem minden aggály nélkül, de fér­fias eltökélettel lépünk a valóban nem virágos ösvényre. Roppant sok a teendő hazánkban. Azon férfiak, kik sorsunkat intézik, sokban ismeretle­nek e földön, sokban talán balvélekedéssel kénytelenültek lenni irántunk — úgy hogy legjobb akaratuk mellett sem te­hetik mindig és mindenütt azt, mi nemzet- és kormánynak egykép kedves, eredményben üdvös leendne. Sok tehetség­­dús és jóakaratú férfiút lehetlenné tettek az utóbbi események, mások önként vonulnak vissza a közügyektől. Mind a két kö­rülmény nehezíti a kormány fáradalmas munkáját és súlyosít­ja hazánk köz­ügyeinek gyorsabb és jobbra fejlődését. De a teendőket mindez el nem akasztja. Mert a státusgépezet vég­kép el nem állhat, s ha már a mi — magyarok — közremunkálása által nem mozoghat, minthogy mozognia kell, fog mások — nem magyarok — közrehatásával mozogni! Dacz, vagy elcsüggedés előttünk egykép károsnak lát­szik. Abban, mi legalább, nem látunk semmi honfiúi erényt; ez némberies gyönge idegzetet tanúsít. Amazt megbocsáthat­­lannak tartjuk; ezt tisztelni tudjuk, de csak bizonyos fokoza­tig. Mindkettő elvonja a legjobb tehetségeket a haza szolgá­latától, s elvonja most, midőn a hazának, a kormánynak legnagyobb szüksége van a hazai tehetségekre. Elcsügge-

Next