Pesti Napló, 1850. május (1. évfolyam, 44-67. szám)

1850-05-01 / 44. szám

1850. első évi folyam. ===== ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba k­ü­ld­e: Egy hónapra­­ fr.30 kr. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám— „ 4 „ „ A lap polit. tartalmát illető minden közlés bérmentes levélben, s egye­nesen a kiadó-tulajdonos CSÁSZÁR FERENCZ úrhoz intézendő. Vidéken postán küldve : Egy hónapra 1 fr. 50 kr. p Évnegyedre 4 „ 40 „ „ Félévre . . 9 „­­ 5 „ „ Egy évre . 17 „ 20 „ „ Egyes szám— „ 4 „ „ 44. Szerkesztési iroda : Uri­ utcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1 -től számittatik. Szerda, május 1-jén. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­bos petit-sora 4. pengő krajczárjával számitta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő E­ri­­­c­h Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. Magán­viták háromha­sábos sora 6. pengő kraj­czárjával számittatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztő­­hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. Figyelmeztetjük azon t. előfizetőinket, kiknek elő­fizetése ápril 30-dikával véget ért, a­mennyiben lap­jainkat továbbra is járatni akarnák, szíveskedjenek eziránt minél előbb rendelkezni, hogy kiadó­hivata­lunknál a megküldésben hiány ne történjék. Emlékezetbe hozzuk itt egyúttal azt is — mi egyébiránt lapunk homlokzatán naponkint olvasható — hogy a havi előfizetés mindig a hónap első nap­jától annak utoljáig számíttatik. Budapest, május 1-sején. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Páris, april 27. A hadiköltségvetésnél indítványo­zott leszállítások elvettettek. 5 é­vente 89 frank 65 cent., 3% r. 55 frank, 80 cent. Madrid, april 22. A királyné a minisztérium elbo­­csátatását kívánja; ez mindazáltal megtartandja helyét. Május elseje van!... Örömnapja a természet bará­tinak. Hagyjuk el pillanatra a politika fárasztó ösvényét, s térjünk az ájuló természet nyájas ölébe. Az nem mutat semmi indítót, vagy legalább nem sokat mutat a bús magyar kebelnek: ez kelő bájaival édes­epedve hatja meg, s fődiszének fejlő színével reményre buzdítja a csü­ggeteg kedélyt, reményre egy szebb jövő iránt, melly, hitünk szerint, el nem maradhat, ha honfiaink egyszer valahára ildomosb politikára térve át, erejök­­s tehetségükhöz képest mindegyik tenni iparkodik, mit önkörében tehet — a közös érdek előmozdítására! Künn újra fejledez az élet, s felledezésében áldás van , melly azt előmozdítsa, nincs átok, melly azt le­fojtsa ! A terepélyes tölgy, a törpe csipkebokor egy úton haladnak, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek; egyik kisebb, másik nagyobb mértékben ékesítendő a természetet. Az nem bízza el magát, hogy nagyobb erővel teheti ezt; Amez nem csügged el, hogy olly nagy dísz nem hárul általa az újuló növényvilágra. Amaz nem nézi le büszke koronája miatt ennek irigy­kedni nem tudó szerény bogart. —Megvannak békésen egymás közelében... Velünk emberekkel nem így van! — nem lehet így! Bennünk szüntelen működik az isteni szikra, forr szüntelenül a vér szivünkben, e gazdag gyülhelyén a szenvedélyeknek! Az teremteni óhajt, hogy eredeté­nek nyomait kövesse: imer érzethullámokat költ fel önmagában, hogy az élet egyhangúságának unalmát tovaűzze. Öröm s fájdalom közt ringatózik, hogy ha­nyatlott reményit újra felidézze, vagy az eltűntek miatt epedjen, s magát a sírt, mellybe tem­etvék, virággal ülteti be, hogy fájdalma édes legyen, hogy kínait ön­csalódással enyhítse! És szüntelen kutatása között az ész, szüntelen hul­­lámzata között a szív, régien tévelyt teremtenek ma­goknak , mellyben minden pályatárs megannyi Minotau­­rosz, mellyel küzdeniük kell, hogy az életfonal ke­zükből ki ne tévedjen, s ők annálfogva czélhoz jut­hassanak. S e czél ?... A boldogság volna a földi zarándoklásban! De e bol­dogságot mint és hol találja meg az ember? Van-e, le­het-e egy, ki megmondja: mi adná meg neki itt a bol­dogságot? Valóság-e az, és nem inkább eszmekép, mellyet gyönyörű alakban rajzol magának az ész, s ra­gyogó színekkel ékesít föl a szív a nélkül, hogy amaz tudná, imez értené lényét? És a vágy, melly folytono­san űzi amaz eszmék után, ha karjaiba szoríthatná azt, lecsilapulna-e? megpihenne-e annak szelíd ölében, hogy véget érjen epedése, s az ember felsóhajtson: ím, föl­leltem azt! Azon szívhullámzatot, mellyet egyeseknél tapaszta­lunk, egész nemzetek szinte úgy érezik. Ezek szinte boldogság után sóvárognak, s a boldogság eszméjét ezer különböző alakban rajzolván magok elé, ezer külön­böző utat kísértenek meg, hogy azt utolérhessék. Har­­czi dicsőség, független nemzetiség, szabadság, álta­lános jóléte a polgároknak, magas szellemi műveltség, sat., mind ollyatén dolgok, mellyekben egyes nemzetek a boldogságot feltalálni vélik. És ha látjuk, hogy vannak birodalmak, mellyekben ama dolgok mind élnek, vagy közölök már több létesült, mondhatjuk-e, miszerint azon birodalmak népei boldogak?... Nem! — Folytattatni látjuk a viadalt, a küzdést más eszmék után, mellyek szinte a földi boldogságéi közé tartozókul tűnnek föl.. . De ez nem is lehet máskép. Az ész tökély után tör, mellyet a szív boldogságnak nevez, s e törekvésben hanyatlik el nemzedék, nemzedék után a nélkül, hogy a czél megközelítésénél egyéb eredményt mutathatna fel viadalai dijában! Hanem e közeledés a czélhoz ön­magában olly nemes, olly szent gyümölcs, melly egé­szen méltó az ember mennyei eredetéhez, s melly ké­pes megszentesitni bátor küzdelmeit az észnek, örökös vágyait a szívnek; de egyszersmind mutatja, hogy annál tovább a földön nem juthat el, többet nem nyerhet el! És fog mégis küzdeni, fog századokon át harczolni az ember ember ellen csak azért, mert véleménye azon eszmekép iránt, mellyet boldogságnak nevez, különböző, mert véleménye azon utak iránt, mellyek a boldogsághoz vezetnek, szinte különböző! Feledni fogja tettekben a testvériséget, mellyet újabban ismét feltüzött a nagy czél felől haladás zászlajára, s dúlni fog pályatársai között, kik e szót máskép értelmezik, vagy érteni nem akarják! S csodálkozzunk aztán, ha mi magyarokat kivételt nem képezünk az egész emberiséget vezérlő ime közös szabályok alól ? ... Nem csodálkozhatunk, s nem is csodálkozunk, de azért még szabad édesen táplálni keblünkben a vágyat: vajha e Nemzet, annyi vihar, annyi átkos megszaka­dás, annyi küzdés után legalább önnön fiai közt tudná létesítni a testvériség nagy és szent fogalmát! Gömürbő!, ápril végén. A hosszadalmas tál után valahára megnyílt az idő, s a gaz­­daember , miután tökéletesen megetette takarmányát, hozzá­lát a tavaszi munkához, hogy azt elvégezze későn, és erőt­len barmain feszül. Hiába, már az úgy van! A múlt nyári hadjáratkor hetekig vonszolta magával a sereg a szegény elő­­fogatost, sokszor csupán azért, hogy piaczi amazonok légió­ját szállitgassa elébb tovább , m­ig itthon legsürgetősebb dol­gai múltak; ném­elly határon egy marok széna sem maradt; sok embernek télrevaló kenyerét ették meg; m­ég többnek fele vagyona veszett el Kossuth-jegyekben, s mindez nem elég­ jó egy irtóztató tél, hogy végpusztulásra juttasson annyi embert. A baj sohasem jár magában! Gabnavetéseink sok helyen, kivált a lapályon, megromlot­tak , s ki azt hiszi, hogy ezen körülmény a termény árát mint A PESTI NAPLÓ MÉTÁRA. GÖRGEY, BUDA ALATT. Történeti regényes beszélt) ’) x I. Mi örömzaj ez a magyarok fővárosában ? Mit jelent e csapongó széles kedv? ezen élénk sürgés­forgás ? a harsány ének- és zeneszó ? Miért tolong a nép szerte az utczákon ? Mi ez ? Mi történt ? Tán az ég valami csodát tett az egész ország üdvére ? Tán a szerencse istennője önté ki bőségszaruját a két testvérváros fölött ? Tán egy uj Kalifornia tárult fel az Árpádok honában ? Vagy tán e hónapok óta harcz-véres országba ismét visszatért a béke? Vége valahára a harcznak? azon testvéri harcznak , melly, a nemzetiségek által előidéztetve, mindig tátongóbb mély­séget nyitott a néptörzsek közt, mellyek századok óta test­­vérileg ölelték egymást ? Dehogy, dehogy! Mind ebből semmi! Nem égi csodák, nem arany, nem béke késztik ma Pest la­kosit örömzajongásra; nem csodák szülik e nagy lelkesedést, nem kincshalmazok ez elragadtatást, nem béke olajága e zajgó örömet! Nem ! — Az első magyar huszárok vágtatnak Pestre be. Az osztrák hadsereg visszavonult; a magyarok ismét urai a Dunának, Komáromtól Váczig. Milly fordulata a dolgoknak! A kápolnai nagy csatának még alig múlt két hónapja; mi azon napok óta történt, azt a Tiszának ködei takarják; kér­dezzétek azokat ott fent, ők talán választ adandnak; mi itt alant azt nem tehetjük. Mi csupán a tett dolgokat tudjuk , t. i. hogy a magyar tábor Pesttől kezdve, Váczon és Komáromon ke­resztül Fer­ hoszszant egészen Nyitráig húzódott; tudjuk, hogy a fölkelőknek, ha ki nem akarák Pestet a bombáztatás veszé­­lyinek tenni, mindaddig a Rákoson kelle­­dözniök, míg az osztrák seregek Pestről és Budáról kellő rendben ki nem vonul­tak, s a betegek és sebesültek nem voltak biztosítva. Április 24-kén történt. A huszárok a Rákoson megunták végre a hosszú veszteg­­lést. Egy osztály bevágtatott Pestre s birtokába vette az ország fővárosát. Milly bevonulás ! milly örömzaj ! Az utczákon hemzseg a sóvár néptömeg; fiatal s öreg, nő és férfi, gazdag és szegény, mindenki talpon van. A házak ü­n­­nepileg diszítvék; virágfüzérek pompáznak házcsúcsokon, ka­pukon s ajtókon; szőnyegek függnek az ablakokból alá. Min­denütt, hova a szem pillant, a nemzeti háromszin mutatkozik, mellyet vígan lebegtet; a szellő az épületek tetőin, ablakain, erkélyein és tornyokon. Hah, milly tolongás! Az utcza olly széles, s im mégis keskeny az óriás hullámnak, melly — minden csep egy em­ber — a házak közé szorítva, zajosan tolul. Hurrah ! éljen ! milly fülhasitó ürömrivalgás ; alig hallhatni a zene hangjait, mellyek a tömeg zajából közönkint előtör­nek. E zenehangok a lelkesítő Rákóczy- és Hunyadi- s ezek­kel szövetségben harmadik a magyart­ ihlető Kossuth-induló. A huszárok, fényesre­ kent baj­uszszal s vihar­ edzett arcz­­czal szilárdul s biztosan ülnek magyar kis paripáikon, tüzes szemök végigvillan a lelkesült néptömegen, nyájasan mosolyg­­nak s integetnek fejekkel, mintha mondani akarnák: No’s hazafiak! most ismét itt vagyunk; meg vagytok velünk elé­gedve ? Él-e még vagy meghalt a hires magyar vitézség? — E néma kérdésekre harsány örömhangok feleltek: Éljen a Magyar! éljen Kossuth! éljen a huszár ! S a bátor lovasok légben villogtaták kardjaikat, s a paripák büszkén tánczoltanak, fejeket rázták, daczosan szőköltek, a fékszíjat feszesre húzták, uraikat mintegy emlékeztetni akar­ván , hogy rólok ne felejtkezzenek meg. A huszárok egyike, ki erre figyelt s ki, mint valamennyi bajtársa, lovának moz­dulatait érte, megsimogatta az okos állat karcsú nyakát s mormogá: Csak lassan, Kedves! nem felejtlek el! — De nem­csak az utczák, hanem még azon házak ablakai is, hol e hu­szárok elvonultak , telve valának nézőkkel. Itt különösen a nővilág volt az, mellynek tüzes szemei a bátor vitézek felé ih­­letten ragyogtak. Nemzeti szalagok repkedtek le az utczákra , fehér kendők lebegtek a légben, virágbokréták, koszorúk hulltak a lovagok ölébe, s a gyöngéd ajkakról az ,éljenek, szintolly élénken hangzónak, mint a zordonabb férfi-torokból. És minél beljebb vonult e lovascsapat a városba, annál ma­­gasb fokra szállt a lelkesedés, annál kiterjedtebb s óriásibb jön az örömzaj. A huszárokhoz nyomult mindenki; sokan a nép­ből lerángatták őket lovukról, hogy keblükhöz szorítván, meg­csókolhassák őket. Fiatal urihölgyek közhuszárok nyakán csüggve örömkönyüket sírtak; emberek, kik nem ismerték és sohasem látták egymást, örömittasan ölelkeztek. Valamint a nagy szerencsétlenség, úgy a rendkívüli öröm is testvéresít bennünket. A háború nyomai feledve valának, feledve a kiál­lott vészterhes napok; mindenki csak a jelen pillanatnak élt, s mit sem gondolt a legközelebb jövővel. A figyelmes vizsgáló, e túláradozó lelkesedésben, láthatott volna itt amott aggódó arczokat is, kik ez örömben nem osz­toztak, kiknek komoly vonalunkban bánat és szomorúság je­lentkezett. Ezen ellenesei az ismét kormányra­ jutott pártnak félemülten, s szemlélődve inkább mint résztvevőig, húzódtak háttérbe, csak titokban merészkedtek néha néha egyet sóhaj­tani s fejeket gyengén csóválni. Nézzetek oda, milly látvány ! milly bűvös erővel hat az el­­menőkre! Egy, emeletes ház. Fenn az emeletben nyitvák az ablakok; nők, gyermekek, leányzók kifelé hajlanak, s kendőikkel inte­getve, éljent kiáltoznak. Csak egyik ablaknál áll két hajadon. Ajkaik nem nyílnak éljen-kiáltásra. Pillanataik túlrepülnek a néptömegen; az egyik mosolyog s nyájasan viszonozza a hozzá intézett köszöntéseket; a másik pedig komoly maradt és hallgatag. Milly fölséges alakok! Mindkettő sudár és teljes termet, s majd egyenlő magas. Egyik barna­, másik fehér­ arczu; egyiknek haja fekete, a má­siké szőke. ‘) Bieter Ede urnák Bécsben 1849-ben megjelent német eredetije után.

Next