Pesti Napló, 1854. március (5. évfolyam, 1192-1216. szám)

1854-03-01 / 1192. szám

1854. ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánkü­ldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, nyagi figyelt tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő: mri­nteza 8-dik szám. 49 1199 Szerkesztési Iroda: Üri­ntcza 8. a. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­ezírjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánvi­ták itt ha­­sábos sora 5 pengő krajezár­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Szerda, mart. 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és inneputáni napokat kivéve — Jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. mártius-júniusi négyhónapos folyamára elő­fizetés nyittatik. Vidéki e postán küldve 6 írt 50 kr. Budapesten házhoz küldve 5 írt 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­utcza szegletén___Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. Mezőgazdasági fényűzés. Mező­föld, Enying, febr. végén. I. A feltűnni vágyás egyike a lélekszerkezet azon titkos rugóinak, melyek minden emberi tevékenységnek és iparkodásnak kisebb nagyobb mértékben mozgatói. — Az úgynevezett bravourák, hetvenkedés, hiúság, fényűzés, nagyravágyás és dicsvágy, ez anyaösztönnek, mind megannyi fattyú vagy derék hajtásai, a mint az, az egyéniségek vérideg-alkata, miveltsége és hatásköre, s a beható társas viszonyok kívánalma szerint, kisebb nagyobb fokozatban, félszeg vagy valódilag nemes irányban nyilatkozik. Érdekkel lehetne ezen nyilatkozatait végig kísérni az élet minden változatain, minden társas osztályain és nemein az emberiségnek. Mint az éltető elemek hatalma majd áldásbőségben ki­fogyhatatlan, majd vészteljes rombolásaiban rettenetes, úgy nyilvánul ez is, a szívnemesség és észműveltség jótékony befolyása alatt, mint a legáldásteltebb művek teremtő szelleme; félszeg korlátlan kitöréseiben pedig mint az emberi társasélet valódi átka. Igen gyakran hallhatni most csaknem minden tájakról fájdalmas feljajdulásokat, a fényűzésnek módnélkül káros terjedéséről minden rangú és osztálynak között.­­ Ezen tüneménynek egyik okát mindenesetre azon körülményben kereshetnék, hogy az ezelőtt a csillo­gásra ösztönző municipális életben minden jelesebb tehetségeik által könnyen feltűnhetett, és azok kifej­tése s gyakorlata által elfoglalva volt erők legnagyobb része, most egyedül a vagyonszerzés és gyarapítás üz­letére utaltatván, e téreni képességük eredményét sze­retik a gazdagság csillogtatása által tanúsítani és fel­tűnővé tenni, — ez a kiváltképen a versenyzési pálya; — a gyarlóságnak hízelgő példák pedig ragadók, mint a legveszedelmesebb környavalyák. Különben ez, ismét csak a viszonyokhoz képest tár­sadalmi erény avagy bűn. Szegényebbeknél — kik in­gere által a pénzszerzés legocsmányabb tévutaira tán­­torittatnak, kik gyakran szívük minden jobbb érzését, családjuk és érintkezésükbe jött embertársaik boldog­ságát képesek áldozatul venni gyáva szenvedélyüknek — valóságos métely, méltó, hogy a józan itéletüek előtt gúny, nevetség és megvettetés tárgya legyen, gazda­goknál ellenben — a polgári élet szükségleteihez ido­mított arányban — valóságos erény, mint az ipar, ke­reskedés és művészet élettényezője. Hanem — mint mondom — sok függ a közviszo­nyoktól azon határok helyes kijelölésére, melyek kö­zött kiválólag polgári erénykép üdvözölhetni a gazdagok fényűzését is. — Hol a kereskedés és műipar immár legfőbb tényezői a nemzet­gazdaságnak, ott ennek ja­vára méltán kötelezheti Napóleon gazdag környezetét, hogy kincseiket e nagy tengerbe folyvást csepegtessék, a nagy proletariátus élelmi keresetét biztosítandók stb. Nálunk azonban — hol még ezen tényezők egy nagy és állandó alapon leendő biztos felvirágzásukat várják; hol ezen alapon a roppant mezőgazdaságot és belüzle­­tet kell okvetlenül legmagasabb tökélyére emelni; hol a magasabb iparnak nevelő dajkája, a szerény kézmű­vesség is felette sok ápolást igényel: a fényűzésnek leg­­czélszerű­bb és a közéletre legjótékonyabban ható neme, kétségtelenül a földbirtok nagyszerű felszerelése mun­kás ember és állat­erővel, gazdasági jeles és kérelm­ fényes építkezésekkel; a föld minden kis részének hasz­nossá, azután ha lehet csinossá és kellemessé tevése, ültetések, kertek, gyümölcsösök, és a vidék szüksége szerint gyárak és mozgóművek emelése által. Készakarva sorolom ezen nagyobb részben haszon­hajtó intézményeket a fényűzés rovatába, mert óhajta­nám a közvéleménynek azon érettségét, mely szerint a családok nagyságának és fényének mértékét nem a pazar csillogó háztartástól és ragyogó díszletektől ven­né meg jelenleg, hanem említettem instructióinak dí­szes terjedelmétől, hogy gazdagjainknak kedvök lenne, a nagy világ zajában elszórt kincseik legnagyobb részét ily maradandó becsű felszerelésekbe fektetni, habár azok nem lennének is közvetlenül hasznosak, hanem a «.vardok fényének és büszkeségének mindenesetre megfelelők; hogy e téren nemesen versenyző nagy erők összehatása, a nemzet szorgalma és munkásságá­nak irányát, gazdagulásának szilárd alapját képeznék. Hogy a nagy ur ne számítaná azért kislelkűséggel a forintok kamatjait, melyek nevének és családja fényé­nek oly büszke emlékeibe fektettetnek, melyek egy­szersmind egész vidéknek disze és gyönyörűsége, mig a pazar kéjelgés ezereket sodor ki könnyelmű kezéből, hanem a kamatok rovatába irná azon nagy erkölcsi hatást, melyet általok a munkás szorgalom gyarapulá­­sára előidéz, a szegények hálakönyvit, kiknek az ínség idejében becsületes kereset mellett kenyeret szolgálta­tott, az értelmiség nemes elismerését és hálás vonzal­mát , melynek hatási körét nagyszerű intézményeinek létrehozatala által szélesbítette, nevének a késő mara­dék között is élő emlékezetét és korának kegyeletteljes elismerését. Bécs, febr. 27. dím Az „Österr. Correspondenz“ tegnapi vezérczikké­­nek végszavaira hívjuk fel az olvasók figyelmét; e czikk már itt helyben is annyi félreértésre és balmagyarázat­ra adott alkalmat, hogy nem lehet eléggé sietni az ily tévedésnek helyreigazításával. A „Moniteur“ minapi czikke ismeretes e lapok olvasói előtt; végszavaiban az mondatott, hogy Francziaország nem tűrendi a for­radalmat ausztriai tartományban, míg Ausztria és Fran­cziaország zászlói keleten egymás mellett vívnak. Ez a diplomatiaiból magyarra fordítva, annyit tesz: mí­g velem kezet fog Ausztria, addig gyámolítani fogom ellenes legyőzésében; ha nem — hát nem ! Erre az Österr. Corresp.“ tegnapi száma azt válaszolja, hogy: Francziaország becsületes gondolkozásmódját örvende­tes tudomásul veszi, s erősen meg van győződve, mi­szerint Francziaország e gondolkozásmód mellett meg fog maradni, bárminő fordulatot venne is a ke­leti ügy. Ezt ismét köznapi nyelvre fordítván le, értel­me körülbelül ez : becsületes ember vagy, ha nemcsak önzésből, hanem minden esetben úgy gondolkozol; de azért mégis azt fogom tenni, ami nekem tetszik. Ezen választ tegnap sok helyütt oda magyarázták, mintha Ausztria azon gondolatot, hogy keleten Fran­cziaország mellett állhatna, vissza akarná utasítani s a félhivatalos czikk által ki akarja nyilatkoztatni, hogy semmi idegen befolyás vagy erkölcsi kényszerítés alá nem hajtandja fejét. Az utóbbi igaz, de az előbbi, úgy hisszük,­­ nem; sőt tán nem igen merész combinatio, ha egyenesen ama félhivatalos nyilatkozványból azt következtetjük, miszerint felsőbb helyen azon esetet, hogy Ausztria a nyugoti hatalmak részére állhatna, a lehetetlenek közé épen nem számítják. Különben a „Moniteur“ csikkére egészen máskép feleltek volna. A­mint a válasz most adatott, mi annyit olvasunk ki be­lőle hogy Ausztria — ha semlegességéből mégis ki kárrendene lépnie — már előre is azon gyanúnak ele­jét akarja venni, mintha félelemből csatlakozott volna a nyugati hatalmak politikájához; azt kívánja, hogy barátságát önkénytes adomány, de nem aggodalom ál­tal kicsikart adó gyanánt tekintsék, úgy hisszük, ezen eljárást senki sem fogja rászalni; —­ennyivel minden önálló kormány még a legjobb barát irányában is maga magának tartozik ! Ismételjük, hogy a­mit fentebb mon­dottunk, egyéni nézetnél nem akar egyéb lenni, de ha bár, a­mit mondunk, még nem bizonyos, mégis a való­színűség a mi részünkön áll. Párisi levelek szerint oda Bud­ gróf részéről a legmegnyugtatóbb tudósítások ér­keztek, a­miket, miként remélik, nem sokára tett is kö­­vetend. „Times“ szintén azt akarja tudni, hogy Ausz­tria nem sokára tettlegesen fogna fellépni a jelen krízis­ben. Ha e hírek valósulnak, a krízisnek nem sokára vége is leend; a nyugati hatalmak legalább minden erélylyel fognak törekedni a háború befejezésén. Mondják, hogy Victoria királynő, ki eddig még legtöbb személyes haj­lammal viseltetett a czár iránt, most szintén másként gondolkozik, minthogy a czár a királynő sajátkezű (?) levelére, mely azonban nyilvánosság elé nem jutott, szintén visszautasitólag felelt. — Mindenek közt azonban Poroszhon magatartása a legmélyebb benyomást tette a czárra, — bár e benyomás oly mély lenne, hogy ő felségét az európai béke helyreállítására s az oly kü­lönösen indokolt háború megszüntetésére indítaná! Arad, febr. 26. Első helyet adok levelemben azon kedves érzelmet keltő tudósításnak, hogy f. hó 15-kén Aradon a „fe­hér kereszt“ nagy termében a honé­ lett Garay ár­vák részére tánczvigalom tartatott.­­ A mondott te­rem nagyszerű , és kiállítása pompás, de annál is na­gyobb és fényesebb volt benne a vigalom, mert a to­longás , és vigadók nagy száma miatt a táncz örömeit élvezni sem lehetett úgy, mint azt a tánezért élő hajó, és lihegő keblek óhajták. Annál jobb a nemes ügynek, melyért a vigadók öszvehullámzottak. Mi maradt fenn tiszta haszon a szent czélra küldendő ? — a nemes ér­zelmű aradi ifjúság, mint a vigalom rendezője, ott a hol kell, bemutatandja vagy tán eddig be is mutatta (lásd fővárosi rovatunkat.) Tudósító a vigalmat azért kü­ldé e lapba, hogy lássa a hazai közönség, miként ez ügyben is megtette Arad a magáét, lássa és meleged­jék. Annyi igaz, hogy ennél népesebb s eredménydú­­sabb vigalom itt több farsangon keresztül nem volt, és meggondolva, hogy sokan vannak a városban, kik el nem mentek, de jegyet váltottak — gondol­ható, hogy e vigalomból nem csekélység, mi az árvák részére kikerül. Még más jótékony czélú vigalmakat is hozott az idei farsang. Mindjárt kezdetben vigalmat rendezett a kisdedóvó intéz­et részére,maga a kisdedóvó. És nem volt általa óhajtott eredménye, pedig ő a sükerért mindent megtett, a jegyek házakhoz vitettek, keres­kedő boltokban válthatók voltak, a terem ízletesen felkészítve, a zene jó volt, s mégis csekély a részvét s véghaszon! — Miért ? nem érti, nem kegyeli-e az aradi t. ez. közönség a kisdedóvás üdvös eszméjét? — Ezt állítani rágalom volna. Az ok abban van , hogy ez az óvoda — m­est lévén a hónaponkénti egy gyermek dij - nem fogadja és nem óvja azon szegény szülők gyermekeit, kiknek több szükségük van az óvodára, LUCIFER KISASSZONY.*) xxvi. Megtört szerelem,­­ újra megkötött szerelem. Az épen elmondott események után mintegy két hó­nappal , Roqueverde marquis váratlanul Spanyolor­szágba utazott, hol fontos ügyek igénylék megjelené­sét , egy tetemes örökséget kelle ugyanis felvennie, melyet a marquisnak egy távol rokona huszonöt év óta madridi lakos , Henriette férjének hagyományozott. E rokon meghalározván, és vagyona, melyet egészen Ro­queverde marquis vala öröklendő, egy milliónál többre rúgván, a marquis érdemesnek tartotta, hogy érte kite­gye magát az utazás kényelmetlenségeinek. Roqueverde marquis tehát elhagyá Francziaországot, s neje magára maradt a roqueverdei kastélyban. Eredetileg a marquis­nak csak néhány hétig kell vala oda maradnia, hanem előre nem láthatott körülményeknél fogva kimaradásá­nak ideje jóval hosszabbra nyúlt. Nyolcz nappal a marquis elutazása után az ifjú höl­gyet egyedül találjuk a kastélyban. Esti tizenegy óra lehetett. A forró napot fojtott légy, nehéz éj váltotta fel. A nagy fák szunyadé galyjait leg­kisebb szellő sem mozgatá. Sűrű, mozdulatlan, verhe­­nyes fellegek bor­ták mindenfelől az eget, át nem hat­ható fátyolt vonván a föld s a halvány ragyogású csil­lagok közé. Olykor olykor vakító, néma villámok szaki­­ták végig a sötétség ezen leplét. A villámczikázások ezen félmásodperczeiben az ég boltozata tűzben fénylő kúphoz hasonlított. Midőn a villám eltűnt, elenyészett, a győzelmeskedő sötétség annál sűrűbbnek látszik. A fojtó gőzkör nyomása alatt a virágok­ és lombokból édesen kábító illatok fejledeztek, fel s alá hullámozván a villanyterhes levegőben. Ez és a rémület, egyszer­smind szerelem éje volt. Henriette szobájának egyik szegletében az asztalra helyzett éjjeli mécs gyengén s határozatlanul világított. A hölgy nem tudott aludni. Hosszú fehér hálóköntös­be burkoltan, a leeresztett redőerök mögött az erkély kőpárkányzatára könyökölve, különös zavarodást, isme­retlen lankatagságot érzett egész valójában. Lelke, ta­lán egészen öntudatlanul, szerelmi gondolatokban, ké­jes álmokban volt elmerülve. — Istenem ! sohajta magában, mily kegyetlenek voltak, kik létemet búval, bajokkal, unalommal tetézek azon boldog és kellemes élet helyébe , melyet egykor lehetőnek tartottam! Mennyire kegyetlenek voltak! .... Most átkozom a nevet, melyet viselek; átkozom e czimet, e rangot s e gazdagságot, miket má­*) Lásd Pesti Napló 1191. számát, sok tőlem irigyelnek. . . . Miért nem vagyok én együgyü leánya valamely szegény parasztnak, valamely munkatörte napszámosnak ? Ily leányokra nézve lega­lább nem lehetetlen a boldogsági Ha ők szeretnek, annak szentelhetik életöket, ki már lelköket birja . . . Őket nem dobják egy aggnak karjaiba; szívüket nem kényszerítik arra, hogy­ hallgasson és ne dobogjon; nekik nem kell naponkint hallgatni annak gyávalelki­ gyaláztatását, a ki sziveknek istene ... Ők boldogok, ők nagyon boldogok I . . . Henri, én soha sem leszek a tied, hanem lelkem a tied . . . Tied minden gondola­tom I . . . Hol vagy te ? . . . Miért nem engedte az is­ten , hogy itt légy, itt mellettem, szünet nélkül mellet­tem? . . . Miért nem engedte az Isten, hogy nőd legyek, a te hűt, a te szerelmes nőd? . . . Mennyire szerettelek volna s mennyire szeretnélek ! mennyire szeretlek! . . . Ezek valának Henriette elmélkedései, s a hölgy las­­san kint mindig busább és busább, hanem egyúttal mindig szerelmesebb és szerelmesebb álmodozásokba merült. Szive szabálytalanul és hatalmasan kezdett do­bogni. Felizgatott keble a fehér köntös kelméjét erő­szakosan emelgető. Fülérzékét határozatlan csengés foglalá el . . . Felindulása pillanatról pillanatra növe­kedett, s úgy tetszik neki, hogy bizonyos régen előre látott s előre óhajtott esemény végre teljesedésbe ké­szül menni. Egyszerre könnyű nevet hallott, vagy legalább gon­dolt hallani háta mögött. Gyorsan visszafordult — és Maugiron Henri ott fekvők lába előtt... Az ajtófüg­gönyök egyikének mozgása bizonyítá , hogy az ifjú ott lépett be a szobába. Az ifjú hölgy első mozdulata az volt, hogy meghök­kenés és csaknem ijedelem kifejezésével hátraveti ma­gát. Henrinek egy fájdalmas és szenvedélyteljes moz­dulata azonban helyre bűvölé őt. •— Oh ! suttogd Henriette , ön ... itt ! . . . — Igenis . . . én . . . hebegd Henri. — Hogyan merészkedett ön ... ? — Mit nem mernék én, hogy ide, közelébe jut­hassak ! — Meg nem gondolta-e ön, hogy végveszélybe dönthet engem ? . . . — Én nem gondolok semmit, csak azt, hogy sze­retem önt, hogy szerelemittas, hogy bolond vagyok, hogy meghalok, ha önt nem láthatom . . . — Vigyázatlan I ... — Mondja, hogy szerelemittas I . . . — De hát, mit akar ön? . . . — Önre hallgatni, önt látni, a levegőt színi, melyet ön szív egyebet semmit. . . — Ön hallott, látott engem ... és most . . . Hen­riette ljabozott. — És most ?. . . ismétlő Henri. — És most elmegy ön, ugy­e bár ? mondd a mar­quisnő kérelmes kifejezéssel. — Elmenni! . . . kiáltott Henri. — úgy van. — Már? — Meg kell lenni. — Hiszen csak most jöttem. — Én akarom, barátom, azaz, kérem önt, men­jen el . . . — De miért ? — Maradhatok-e így? egyedül önnel? és közepén? E szavakat mondván, Roqueverde marquisnő sze­mérmesen még inkább elburkolta magát köntösében. Maugiron Henri pedig, ki a fentebbi párbeszéd kezde­te óta térdre ereszkedve beszélt volt Henriettel, egy­szerre felállott. — Minthogy elűz ön, úgymond reszkető hanggal, mely egyszersmind zokogását árulá el , minthogy elűz ön magától, tehát engedelmeskedem, és megyek . . . 8 ezzel lassan az ajtó felé indult. Ekkor a marquisnő tarta őt vissza. — Henri! . . . mond a gyenge hangon. Maugiron gróf megállóit. — Mit mond ? kérdező. — Tehát igy válunk el egymástól 7 ... . mond az ifjú nő esengve : igy válunk el egymástól, mind a ketten izgatott szívvel, s az én szivem megtörve mind saját, mind önnek fájdalmai által I . . . S oda nyujtá kezét Maugiron grófnak, hanem ez nem fogadá el. — Hogyan I. . . kiálta Henriette kétségbeesettem : hogyan­­ ön annyira fel van indulva ellenem, hogy ke­zemet sem fogadja el ? . . . — Egykor, suttogá a fiatal férfi, egykor szeretett ön engem, legalább azt mondá, hogy szeret . . . Henriette nem válaszolt, hanem éghez emelt sze­mének kifejezése világosan tanuskodik azon szerelem­ről, melynek emlékét Maugiron gróf felköltötte volt. — Csak az imént, folytató Henri, csak az imént azt kérdezte Ön tőlem, mit akarok, s én azt felelem, önre hallgatni, önt látni, egyebet semmit. . . Jól van tehát, Henritte, ne higyen nekem, mert hazudtam . . . — Hazudott ? kérdő a hölgy meghökkenve. — Igenis, hazudtam. — Tehát mit akart ön ? . . . — Térdeimen akartam önt megkérdezni, kérvén, hogy ne maradjon adós a felelettel; meg akartam tudni, élnem kell-e vagy meghalnom; bizonyosságot akartam magamnak szerezni az iránt, vájj­on a múlt nem egyéb-e álomnál, vájjon van-e még számunkra jövő, vájjon szeret-e még ön engem ... Henriette fájdalmasan összeborzadott. — Önt szeretni! . . . kiáltott. Jól tudja ön, hogy azt nem tehetem, azt nem szabad tennem ... Jól tudja ön, hogy én másé vagyok, ... és kötelességem . .. — Henriette , Henriette ! . . . viszontá remegve az ifjú: nem ezt akarom én öntől hallani, nem ezt kell nekem itt megtudnom . . . Miért beszél ön kötelesség­ről ? miért beszél ön egy harmadikról? ... Én csak azt kérdezem öntől, szeret-e még engem . . . Feleljen, feleljen: igen vagy nem .. . Henriette habozott, lelkében iszonyú harci keletke­zik a kötelesség és szerelem között. Azt akarta volna felelni, hogy nem szereti többé, de a szó elhalt njakán, és néma maradt. Henri e habozást, e hallgatást nyilvánvaló bizonysá­goknak vette arra nézve, hogy a múlt csakugyan, mint ő maga mondta volt, nem lehet egyéb álomnál, és ar­­cza vonásai keserű, őszinte kétségbeesést fejeztek ki. — Isten velünk tehát... mormogó. Isten velünk !... Ezentúl mit se tartson tőlem, Henriette___ Most már távozom, s ön soha többé nem fog viszontlátni___ E szavak után Henri másodszor az ajtó felé indult. Ide érvén, még egyszer visszafordult. ■— Henriette, úgymond megtörött hangon, ha én töb­bé nem leszek, ne feledje végkép nevemet, s imádkoz­zék olykor olykor annak lelkéért, ki önt oly igen sze­rető. ... — Istenem! kiáltott a hölgy, elrémülve Henri sza­vaitól, istenem ! mit akar ön cselekedni ?... — Nem­sokára megtudja ... hebegő Maugiron. — Ön meg akar halni ? ... — Miért tagadjam? felele Henri, pereznyi habozás után. Ön engem nem szeret többé, s én nem élhetek tovább. . . . Roqueverde marquisnet e végszavak kétségbeesett hangja legyőző, s többé nem szegült ellen szenvedélye sodró hatalmának. Meggyőződött, hogy először is és mindenekelőtt le kell beszélnie Henrit öngyilkos szán­­dékáról, hogy minden áron vissza kell őt az örvény szé­léről rántania. •A Nőknél a szerelem a feláldozás színében szeret fellépni, szívesen elvesztik önmagukat, hogy mást meg­menthessenek. ... Oh Éva leányai, nincs-e olykor­­olykor egy kis önzés még áldozataitokban is ? Henriette oda szaladt Maugiron grófhoz, szerelem és ijedelem­ teljesen szegte rá tekintetét, aztán könybe, lángba borult szemét lesütvén, s felindulástól, szemé­remtől elpirulván, halkkal suttogá: — Henri... Henri... ne menjen... éljen ... Én sze­retem önt! . . . Maugiron felkiáltott, s elsáppadott, mint a kit a bol­dogság villáma lesújt. Az eleven viszhatás azonban csakhamar bekövetkezett, és Henri körülfoná reszkető karjaival az aléló, remegő marquisnőt. (Folytatjuk.)

Next