Pesti Napló, 1854. április (5. évfolyam, 1218-1242. szám)

1854-04-01 / 1218. szám

1854- ötödik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti e 1 a­d­í­j is megszűnt. Pesten házhozhordva Félévre . 8 ., — „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr . A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, nyagi ügyek­ tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő: nrl-jitcza 8-dik szám 75 1218 Szerkesztési iroda: Dri utcza 8 ez. Hérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. hir­d­etések it­t ha­sábos petit-sora 4 pg5 kraj­cárjával számíttatok. A be­iktatási s 10 pengő krnyi külön bályogdij előre lefize­­tendő * Magán viták itt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Szombat, ápril 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadd hivataliban Megjelelt a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás a második évnegyed­ apriljaniusi folyamára. Vidékre postán küldve 5 írt. Budapesten házhoz hordással 4 frt. p.p. Az e fizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, úriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­utcza szegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve k­ötendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. A népek érdekei. Budapest, mart. 31. III. Kimutattuk a megelőző czikkben, hogy a közbirodalmi különböző népfajoknak nemcsak kö­zös, hanem magán­érdekeik túlnyomó része is oly természetű, s annyira öszhangzó , miszerint azok­nak a trón valódi igényeivel szorosan összefüggő védelmében a Fejedelem minden népre, s a ma­gyarra a legelső sorban számolhat. Midőn bármely külső hódítási vágyak, s a tró­nok és államok függetlenségét túlsúly által fenye­gető zsibbasztási s leigázási ösztönök minden nemzetiség, minden önálló tovább-fejlődhetés, min­den miveltség, polgárisodás, iparszellem és jóllét további sorsát veszélybe hozzák,­­ akkor a köz­birodalmi népek, a legszentebb javaik megmenté­sére, Fejedelmek vezérlete alatt utolsó csepp vére­­ket kiontani készek lesznek. De vannak a közbirodalmi népfajoknak oly magán­érdekeik is, melyeket nem annyira külső támadás és külveszély, mint inkább belső közhaj­lamok, házi csapások ellen kell megóvni; oly ér­dekek, melyeket sem a testvér­népek féltékeny­sége , sem valamely kül­ellenség támadása, hanem pusztán saját nemzeti hibáik és gondatlanságuk ellen kell otalmazni. Valamint minden egyes család, úgy egész nem­zetek boldogulhatásának, anyagi jóllétének, s a szellemi és hazafius törekvések irányával párvona­­losan emelkedő kültekintélyének s erkölcsi súlyá­nak legfőbb feltétele : — amott a családi,­­ mint a nemzeti — érdekegység, test­véri összetartás, s a közös családi, közös nemzeti jóllétnek a tehetségek aránya szerint fölka­rolt ő­s­z­i­n­t­e, b­u­z­g­ó közös előmozdítása. A mely család különböző tagjai össze nem tart­va, egymást cserben hagyják, s hajlamaikat és ké­pességeiket, melyek a családi közös érdekben üsz­­pontosúlva, köztiszteletet és gyarapodást idézen­­dettek elő, — különböző ösztönök szerint szétá­gazó czélok elérésére pazarolják, — azon család jó nevét elveszti, s öntagjai bűne miatt előbb utóbb tönkre jut. A mely nemzet különböző osztályai kölcsönös gyűlölet, boszúvágy, lenézés vagy féltékenység ösz­tönéből egymástól irtóznak, tekintélyüket, befolyá­sukat, s előnyeiket egymás rovására vadászszák, é­s erkölcsi és anyagi tehetségeiket, melyek egyesült megfeszítése egy népfajt­a jóllét és dicsőség leg­­magasb fokára emelni volt hivatva, — a kasztai önzés szétszaggatott szűk terén fecsérlik el, — azon nemzet tekintetét a világ előtt elveszti, erejében megfogy, törekvéseiben meddő és tehetet­len, míg végre önbizalmában megingatva , kölcsö­nös versengéssel önmagát sújtva, és apró érdek­­csoportokra oszolva fel, az államban minden poli­tikai súlyát, s ebben fennmaradása egyik lényeges zálogát veszti el! Ki óhajtana ily sorsot nemzetének? s ki volna azon megátalkodott, vagy elvetemült, ki ha nem­zeti öntudattal bir , ily állapoton elszomorodni ne tudna? — A közbirodalom egyetemes emelkedése az egyes népfajok gyarapodásáról feltételeztetik; az egyes nemzetek sülyedését a közös állam is m­egsíntené; feltehetni tehát a közhatalomról, hogy az, az állam közös érdekében, egyenlő szeretettel nyújtja min­den népfajnak a virulására szükséges utalmat és eszközöket, s egyenlő veszteségnek tekinti minden egyes népfaj erőtlenedését, szétbomlását. De valamint az egyes egyént, s az egyes csalá­dokat, úgy az egyes nemzeteket is, bármily szigorú gyámkodás által az öncsonkítás, az öngyilkolás ellen megotalmazni nem lehet. A mely népfaj, egyéni fennm­aradhatásának alap­ját, a nemzeti érdekegységet, erkölcsi s társadalmi organismusából önmaga kitépi, — azt sajnálni igen, de megmenteni többé nem lehet. Midőn a Fejedelem a közbirodalmi népek közt az egyenjogúság elvét kimondotta, akkor egyszers­mind e népeket a legdicsőbb és legnemesebb ver­senyre hivta fel. Az életrevaló, m­ultjukat becsülni, jövőjöket biztositni tudó nemzetek hivatva vannak e ver­seny nyomán élni és gyarapodni; — a tehetetlen, rest, vagy elcsüggedt népek ellenben dicstelen lé­zengés után nyomtalanul, mint azon őseink, kiknek bölcsőjét Körösi Csom­a Sándor hasztalan nyomozás f­el fognak m­állani. A közbirodalom népei kö­zt a magyar nemzet kétségkívül elegendő kilátással birna fényesen győztes versenyre, s egy újabb évezreden keresz­tül a nemzeti lét irigyelhető szép napjaira, ha ke­belében a valahára kiirtandó egyenetlenség magva helyén a testvéri összetartás, a nemzeti érdekegy­ség áldott gyümölcseit lehetne megérlelni. Mert arra, hogy a magyar, a nemzet minden ré­tegeiben, szellemi és anyagi, erkölcsi és politikai, egyéni és társadalmi érdekében józan ösztöneit ki­elégíthesse, s a törvény által engedett minden kor­szerű eszközökkel sikeresen élhessen, s az ösz­­szes nemzet egyesített ereje s közre­­munkálása szükséges. Azonban, habár a nemzet minden jövőjét ma­gában foglaló érdekegység mivolta és igé­nyei elvitazhatatlanok, az annak megfelelő erő-, irány-, és cselekvési egység tetemes hiánya még­is e honban elfogulatlan hontársaink figyelmét el nem kerülheti. Mi a nemzet különböző osztályai között a test­véri szeretetet, egyetértést, és kölcsönös bizodalmat vérző szívvel látjuk megrendülve. E sajnos szakadás különösen azon feszültség­ben vehető észre, mely a magas aristocratia s a többi osztályok közt látszik létezni. Kötelességünknek tartjuk e feszültségnek kút­fejét nyomozni, s tán sikerülend annak okát alap­talan , s annál fogva még most könnyen orvosol­ható félreértésre vezetni vissza. V­i­d­i­n , mart. 15. U. Gy. XXI. Tegnap nem kandiság, hanem a szá­nalom érzelmétől vezettetve, a vár mecsetei mellett le­vő török temetőket látogatom meg. A kerekded alakú, fehér toronynyal ellátott d­z­s­á­m­i­á­k mellett, majd min­denütt vannak oly helyek, melyekre ha tekintünk, szo­morúan jut eszünkbe, „hogy por vagy és porrá kell len­ned.“ Azonban nem a fényes szobrok által jelölt, s szomorúan lehajló cziprus által gyászolt temetők meg­tekintése után vehetünk tudomást azon elköltözöttek számáról, kik a nagyravágyás, számító ön­zés martalékául és a hazaszeretet áldoza­tául estek; ha valaki tudni akarja, hogy e sanya­rú hadjárat hány egyént emésztett föl — tekintse meg a váron kívü­l levő temetőket, s látni fogja az áldo­zat nagyságát. Mindjárt, ha a vár egyik nyugati kapu­ján kimegyünk, a bolgár temető közelében, egy nagy kiterjedésű török temetőt láthatunk. Azt mondák, ha ez egyet láttam, a többiről is tudomásom lehet. Alig lép­tem ki, mindjárt három halottat látok kék köpenyes katonák által az örök nyugalom helyére vitetni. A ko­porsók fedetlenek vajának, s csak a halottak kivitelére használtatnak. A beburkolt halottakat minden koporsó nélkül teszik le a sir mélyére. Ez török temetkezési szokás. Én a harezfiakat nem merem­ háborgatni vallá­sos szertartásuk gyakorlatában ; gondolkodva s szem­lélődve mentem el mellettek, azonban minden lépten láthatom az új hantolások hosszú sorát, majd tovább helyenként, a sírhalmok minden rend nélkül tűntek elő, a keveset mondok, ha ez egy temetőben az új ha­lottak számát h­á­r­o­m­ezerre teszem. Képzelhetni, hogy e szám mennyire növekedhetik, ha hasonló arány­ban mindazokat ide vesszük, kik Bolgárországban vagy a h­arcz vagy a betegség martalékául estek! Elfogult­ság volna tehát azt állítani, hogy a betegség csupán csak az oroszokat emészti; — ez, a harcznál veszé­­lyesb ellen, és úgy pusztítá a törökök mint az oroszok sorait, s csak most kezdé csapását megszüntetni. És ezen pusztítást nem a hanyag bánásmódnak, ha­nem azon rendkívül sanyarú és változó időjárásnak tu­lajdoníthatni, mely az egész télen, egész mostanig ural­kodott. Volt nap, hogy húsz—harmincz halottat is te­mettek, kik majdnem mind áthülés következtében vesz­tek el. Hogy a bánásmódról meggyőződjem , ma megtekin­tem egyik lovas ezred kórházát. Abdullah hekim­­pasi (orvos) egy miveit hannoverai, a 2-ik lovas ezred főorvosa, szíveskedett elvezetni a felügyelete alatt levő kóroda megtekintésére. Az épület, Vidin egyik egész­ségesebb részében fekszik; előbb vendéglő (Konák b­án) volt. Udvarát és szobáit gondosan kitisztították, s mondhatom, a tisztaság első tekintetre meglepett. Épen a betegek számára estebédet osztottak. A folyosón ott állottak a pléhedények : egyikben ízletes színű laska­leves , másikban vízzel főzött rizs­leves, a harmadikban zsírozott pillar, *) a negyedikben kappansült, az ötö­dikben szilva befőtt; az éji lámpák is szépen kitisztítva a folyosó egyik végében ott állottak. Abdullah ef­­fendi (ur) a szobákat rendre fölnyitá. (A betegek épen ettek). Mindenik szobában 4—5 beteg volt; fehér le­pedővel terített, s kényelmes paplannal és vánkossal ellátott szalmazsákokon csendesen fogyaszták estebé­­deket. Mindenik beteg feje fölött ott állt a betegségi kimutatás, mint a mi kórházainkban lenni szokott. Min­den evőszer tiszta vola, így rendre tekintem a szobá­kat, hol a könnyebb betegek vannak. Azután elvezetett az elkülönítve levő nehezebb betegségben (typhus) szenvedőkhez. Ezek szobáiban még nagyobb gon­dosság jeleit szemléltem. Majd bevitt egy nagyobb te­rembe, hol a lábbadozó betegek derültebb kedélyét vehetem észre, s hol a tisztaságot, rendet illetőleg mi kívánni valót sem láttam. Tovább megmutatá a mosó­szobát, hol a betegek ruhái szárittatnak, s értésemre *) Mikép nálunk a rizses pörkölt­ hús. SURVILLE EZREDES. Regény a császárság idejéből.*) SUE JENŐ után G­e­r ö. (Folytatás.) VI. Életrajz. Két vagy három nappal az ezredes elutazása után Bracciano herczegnő ott ült szobájában, néhány lépés­nyire tőle — szemét félénken lesütve — Forster Her­man. Ez utóbbi, huszonöt éve daczára, oly fiatal kife­jezéssel bírt, hogy alig látszott tizennyolcz évesnek. Nyíltabb arczvonásokat, mint övéi, bájosabb arczkife­­jezést, mint övé, képzelni sem lehetett. Szőke hosszú haja, német diákok módjára közepeit elválasztva, szá­mos fürtökben omlott nyakára. Igéző alakját görög szo­bor tisztaságú arcz­él, mélázó nagy kék szem, búsan és édesdeden mosolygó ajak egészítek ki. Sugár, könnyű, fesztelen termete mit sem vesztett kelleméből az egyszerű ruházat által, melyet viselt. Ezen ajak csábító öszhangját egyetlenegy dolog rátlta el : rövid keze, lapos és ólomszínű körmökkel . . . . E végzetes kéz Montlaur herczegnének baljóslatú előjel­nek látszott. Híven a német egyetemek jelmezéhez, kék zubonyt, hasonló kelméjű bugyogót és térden felülig érő fekete csizmát viselt. Úgy látszik, Herman ellenszegül valamely kérésnek, mit neki Johanna tett. — Herman úr, mond ez utóbbi megindult hangon, miért akarja ön tőlem megtagadni a bizalomnak ezen bizonyságát ? Kérem önt, ne tekintse kérésemet ki mély­­telen kíváncsiság eredményének ; engem a legtisztább részvét vezérel .... — Fájdalom, herczegnő ! viszonozá Herman varázs hanggal s meg nem határozható méla kifejezéssel, fáj­dalom, nincs mit mondanom! Lefolyt életemben semmi sincs, mi ennek figyelmére méltó volna. Közönséges, egyhangú, száraz szerencsétlenségek; nem egyéb az, mint a szegénynek, az árvának élete, szomorú egyfor­maságában. Ezen fájdalmak (téve hozzá Herman keső-Lásd Pesti Napló 1217. számát, Igen) nem bírnak sem költészettel, sem nagyszerűség­gel ... . — Tehát szemrehányást akar ön nekem tenni ? kér­­dé szelíden Bracciano herczegnő. Szabad-e önnek így értelmezni kérdéseimet ? Percznyi szünet múlva folytatá : — De igaza van, roszul cselekedtem, hogy e kérdést tevem. Csak szerencsés emberek vethetnek elégült vagy közönyös pillantást azon időkre, melyek már nincsenek. Fájdalom ! a boldogtalanra nézve minden emlék egy-egy bánat. — Úgy van, felelt Herman, de a boldogtalan, ki éveit szenvedései után számítja, megvigasztalódik azon gon­dolatban, hogy minden nap közelebb hozza végczél­­jához. ... A fájdalmas elbomlásban, a tétovázó pillantásban, melylyel Herman e szavakat kisérő, oly kétségbeesés látszott, hogy Johanna szemei megteltek könyökkel. — Herman folytatá : — De utoljára is, herczegnő , én sohasem fogom ön iránti hálámat leróhatni .... Ön az első, az egyetlen, ki hozzám könyörülve szólott .... — Könyörülve !... hebegő Johanna. — Bármi roszul essék is nekem e szomorú vallomás, tartozom vele jótevőmnek. — Ah, ismerem én a gyengéd lelkek érzékenységét. De nyugodjék meg, én méltó vagyok önt meghallgatni. A szenvedő lelkek (teve hozzá Bracciano herczegnő, halk hangon és lesütött szemmel) nem testvérek-e ? Herman, mintha nem hallotta volna őt, így kezdi elbeszélését : — Még gyermek voltam, midőn atyámat elvesztem. Ő Becs mellett egy kis faluban mint adószedő élt sze­rény foglalatosságainak. Anyám csak kevés ideig bírta őt túlélni s minden szerelmét bennem öszpontositá. — Gyermekségem idejéből csak ezen végzetes korszakra emlékszem. Éjjel, ha olykor-olykor felébredtem, anyá­mat majd mindig könyekben látom, gyászruhába öltö­zötten, mellettem ülve és fájdalmas aggodalommal sze­mét rám függesztve. Kegyelettel őrzök még most is né­hány sort tőle, melyeket a hosszú álmatlant éjeken irt. A sors úgy akará, hogy ezeket csak későbben, nagyon későn olvashassam. Azt í­á, hogy titkos előérzete súgja neki, miszerint már csak rövid ideig fog élni, hogy ezen időt gyermeke szemlélésében akarja eltölteni, kiragad­­j ván magát e végre az álom karjaiból.... Nem sokára úgy is örök álomba volt merülendő ! — Szegény anya, mond Johanna, egy könyet törül­vén szeméből. Herman megindult hangon folytatá: — Fájdalom, anyám nem csalódott. A gyász éve még le sem telt, s én elvesztem őt ... . Árván maradtam, minden segélyforrás nélkül; a falusi lelkész könyörből magához vett, rokonaim nem voltak. Ezen lelkész a legjobb ember volt, csupa jószívűség, csupa mennyei jámborság. De szerencsétlenségemre, felesége, heves és irigy természetű lévén,rosz néven vette férjétől, hogy csaknem úgy gondoskodik rólam, mint két fiáról .... Felesleges volna elmondanom, herczegnő, mit szenved­tem akkor .... Elég az hozzá, sokat szenvedtem .... Mert inkább meghaltam volna, sem­ hogy panaszkodjam, sem hogy jótevőmnek elmondjam, hogy felesége .... ellenszenvvel van irántam. Még nagyobb szerencsétlen­ségemre, a lelkész két fia szintoly irigy volt irántam, mint anyjuk : ha közeledem hozzájuk, visszataszítottak, megvetéssel tekintettek reám .... Ilyenkor anyám sír­jára mentem sírni és imádkozni ... A jó lelkész mind­ezekről nem tudott semmit: eleinte, szelíden szememre vetette szomorú és elzárkózó hangulatomat, mert gyer­mekei — inkább pajkosságból, mint gonoszságból — azt mondták neki, hogy én kerülöm őket,nem ők engem, és anyjuk — koránsem akarván őket meghazudtolni — erősítő állításaikat..........A jó lelkész szemrehányásai lassankint keményebbek, szigorúbbak lettek; kezdem észrevenni, hogy megh­idegü­lt irántam. Oh istenem, én őt nem vádolom, ő meg volt győződve, hogy én vagyok a hibás, mentség nélkül hibás .... Valóban igen sze­rencsétlenné lettem, midőn ő felfedezést tevem . . . . Ő volt egyetlen pártfogóm­, egyetlen barátom. Hogy őt el ne idegenítsem magamtól, mindenkép iparkodom a csa­lád jóvoltát kinyerni .... Híjába ! . . . Látván ezt, az utolsó módhoz folyamodom..........Én különben sem találtam gyönyörűségemet a korombeliek játékaiban, ki­vált miután csak egyedül magamra hagyatva kelle azok­ban részt vennem , a tanulásban kerestem ennélfogva szórakozást, s a lelkész annyira meg volt elégedve, úgy örült szép előmenetelemnek, hogy szorgalmamat meg­­költözöm . . . Gyakran monda felsóhajtva: Neked gya­nakodó, gőgös természeted van, te kerülöd azokat, ki­ket testvérekül kellene tekintened, hanem legalább megfelelsz a gondoskodásnak, mit kiképeztetésedre for­dítok; s csak azt sajnálom, hogy két fiam nem oly te­hetséges elméjű, mint te . . . És két fia, elkényeztetve anyjuktól, jóllehet mind a ketten idősebbek nálam, csaku­gyan sokkal kevesebbre mentek a tanulásban, mint én, s az iskolában mindig én voltam az első. Az jutott eszembe, hogy talán előmenetelem és szorgalmam miatt viseltetnek irántam ellenszenvvel és irigységgel. Minden áron ki akarván ismét nyerni a lelkész szeretetét, ki — bizonyosan álnok feladások következtében — napról napra hidegebb lett irántam; és érezvén , hogy e­­zért mindaddig el nem érhetem, m­íg neje és gyermekei elle­nem lesznek , elhatározom , hogy közös munkálataink­ban a két fiú által magamat túlszárnyaltatni engedem ... Szántszándékkal ügyetlen hibákat követtem el, s meg­történt — két év óta először — hogy a lelkész gyerme­kei felülmúltak engem a tanulásban .... Hajh, de ke­gyetlenül csalódtam : az előny, melyet nekik magam fe­lett engedtem, nem változtató meg irántami érzelmei­ket .... — Szegény boldogtalan gyermek ! kiáltott Bracciano herczegnő , könyvit törülve. Ön talán ellenkezőleg épen ez által elveszte egyetlen pártfogóját is, kit, önnek az ég­­hagyott ? — Úgy van, asszonyom .... A titkos áldozatot, me­lyet iránta a legnagyobb szeretetből hoztam, ő restségnek, hanyagságnak vette. Ö, ki oly jó, oly nagylelkű volt, annyira jött, hogy szememre vető a kenyeret, a menhe­­lyet, melyet tőle kapok, mondván, hogy a hálátlan és gőgös henye nem méltó semmi részvétre .... Oh her­czegnő, megvallom önnek, egy perczig elég gyáva való­k, hogy mindent meg akartam a lelkésznek mondani, ma­gamévá teendő legalább — egyetlen kincs gyanánt — e kitűnő férfi szeretetét .... Keserű fájdalommal szi­vemben, kimentem a temetőre; bánatom oly mély, oly szertelen volt, hogy térdre bukva, kezemet kulcsolva, mintha anyám­ meghallhatott volna, felkiáltok: Oh anyám! hogyan bánnak gyermekeddel! . . . . — Boldogtalan! mond Johanna, éghez emelve szemét. — Sokat sírtam .... Fölkelvén, nyugodtabb valók, a gondolat anyámra nemes indulatra gerjesztett, pirul­tam szégyenitő ötletemért, hogy a lelkésznek felfedez­­zem, mily igaztalan, kegyetlen módon viseli magát irá­nyomban családja..........Ezzel szerencsétlenné tettem volna őt. .... Őt, kinek mindenemet köszönhetem, őt, ki tudtán kívül egy házi ármány eszköze volt. Jobbnak látom elhagyni házát, a­nélkül, hogy szívében fájdalmat hagyjak. (Folytatjuk.)

Next