Pesti Napló, 1854. június (5. évfolyam, 1268-1290. szám)

1854-06-01 / 1268. szám

1854. ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve Pesten házhozhord­va. Félévre . , „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 ,, ,, ,, A havi előfizetés , mint a Számonkénti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a 8ZHRKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgyazrt pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő: uri-utcza 8-ik ezán.­­ Szerkesztési iroda: uri-stets 8. n. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. 125—1268 Csütörtök, jan. 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. 3 11 á e t é a « k öt ha- ] Magén viták őt has­sák.js petit-sora 4 pgő kr&j- j sáhos sora 5 pengő krajczár­­ozarjával számíttat!).. A be­­j Jávái számittatik. — A fölvé­­birtási s 10 pengő kruyl­­ teli díj szinte mindenkor el5- külön bélyegdíj elére lefszp-­­ re lefizetendő a téridő a­­ PESTI NAPLÓ kiadd hivatalába!'.. i­­­tt megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. tgggggBBBeeepM^»»Mii)i ■■ i n - Előfizetési felhívás a junius-septemberi négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 írt. 50 kr. Budapesten házhoz hordással 3 írt. 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, áriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, ári- és kigyó­­utcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. Eszmék és jámbor óhajtások­*) Pest, május 31. II. Nem az a fő baj, mintha nálunk — mint előbb is mondom — sok ember jutna keresethi­ány miatt ínségre, mert legalább anyagi munkát igen könnyű kapni,s kevés napszámos panaszkod­­hatik, hogy nagy kedve volna a dolgozásra, de senki sem fogadja meg. A szellemi kereset nemeire és a női közmunkákra nézve, ily feltétlen állítást nem merek koc­káztatni, azonban aligha nem lehetne bebizonyítanunk, miként e részben is kedvezőn áll számunkra a mérleg. Szóval: az úgynevezett pauperismus, mely az alsóbb osztályok keresetforrásainak bedugulásaiból támad, és a proletárság, mely a szellemi vagy pe­dig a kézi ügyességet igénylő munkatárgyak hiá­nyából nő legbujábban ki, fenyegető kórjelenségek ugyan Nyugat-Európában, de a Közép-Duna te­rületén legfeljebb sporadicus alakban mutatkoz­nak ; az első a Kárpát fonadékai közt itt ott, a második egy pár nagyobb város sötét zugaiban. Nálunk az önhibán kívüli ínség enyhítése az egyének és egyletek keresztényi szeretetét méltán igénybe veheti és a status intézkedéseire is joggal tarthat számot; azonban rendszeres, átalános s nagy szabályu eljárást, úgy mint Angliában divatozik, nem tesz sem sürgetővé, sem óhajtandóvá. Mennyivel sötétebb a kép másik oldala! *) Lásd P. N. 1263 számát. Kevés koldus, de borzasztólag sok szűkölködő lakja hazánk földjét. Munkát majd mindenki kap, de ritka munkál­kodik nagy szorgalommal és nagy sikerrel. S viszonyaink is aránylag annak kedveznek in­kább , hogy az ember elélhessen, mint pedig, hogy jól élhessen. Az ínség észlete nem tetemes nálunk; a nélkü­lözésé óriás. E nézpontot tartsuk szemünk előtt. Gondolkozzunk előbb a szegénység elleni óv­szerekről , utóbb aztán ám szóljunk, a­mennyire szükségesnek látszik, a nyomorban sínylők eltartá­sára és ápolására vonatkozó közintézkedések felől is. A szegénység elleni óvszerek többnyire azon okok elhárításából állanak, melyek által a szegény­ség támad vagy gyarapodik. S hol fekszik néptömegünk irigylésre nem mél­tó állapotának kútfeje? Miért van, hogy nálunk aránylag kevés ember éhezik ugyan, de szertelenül sok nem vergődik többre, mint, hogy ne éhezzék ? Miért épül Magyarországon a sokaság elégültsége in­kább a leghétköznapibb kényelmek nem ismerésére, mint élvezésére? Ki s mi az oka, hogy némely vi­dékeinken, szemünk mindenütt az ínség tanyáját véli, bár sehol fel nem találja, s ha tekintetünk egy nyomorban sinylőre akad, képzelődésünk tüs­tént száz hasonlót teremt elő, szintúgy nem hihet­vén el, a megelégedés­ és bőségnek ily környezet­ben létezését, mint azt, hogy egy szennyes réz­gyűrűn ritkabecsű gyémántkő villoghasson? E kérdések együtt véve minden politikai társa­dalmi és nemzetiségi viszonyaink analysisét von­nák maguk után , s akkora terjedelműek, hogy megoldásukat elvállalni több önhittség mint belátás jele volna. Elégedjünk tehát meg csak átalános és töredé­kes ujj­mutatásokkal. Annak, miszerint nálunk bár kevés éhenhaló, de annál több szegény és szűkölködő van, egyik oka az emberekben, a másik a viszonyokban rejlik, s következőleg részszerint magunkon , részszerint pedig némely állapotainkon kell segíteni. Tény, hogy hazánkban a nép — mert itt csak róla van szó — nem von az általa igénybe vett kereset­forrásokból annyi hasznot, mennyit mostani körülményeink közt lehetne , azaz szegényebb, mint a­minek volnának az ő helyzetében a nálá­nál munkásabb, belátóbb, rendtartóbb és több köz­szellemmel bíró népek, például a britek, hollan­diak, vagy észak-németországiak. Tény, hogy különösen földmivelőink, kiknek sorsa bir nemzeti gazdászatunkra nézve eldöntő súlylyal, önmagukban kereshetik aránylagos sze­­génységök fő alapját. Nagyobb szorgalom , több értelmi tőke, s taka­rékosabb gazdálkodás mellett sokkal vagyonosab­bak lehetnének, mint jelenleg, és vagyonaik által sokkal több kényelemben részesülhetnének. E vád átalánosan megilleti ugyan hazánk összes földmivelőit, de bizonyos mértéken túl a nemzeti­ségek szerint alkalmazható. Mert nálunk a szükölködés némely népfajnak majdnem nyakára van varrva, melyet ha javulnak is viszonyai,magával hord. Az országos institutiók nagy reformjai által, a szabad földdel, az úrbéri tartozások megszüntetésével emelkedett-e az er­délyi oláhok vagyona? vagy csökkent-e a felső­magyarhoni megyében a tótek ínsége? s csökkent­­e még ott is, hol a föld nem oly mostoha, hogy a munkát ne jutalmazná ? A­ki Magyarországot és Erdélyt beutazta , ta­­pasztalható, miként a vegyes népességű helyeken a különböző fajokkal együtt jár a bőség és szű­kölködés. Hasonló termékenységű földön merőben más eredménynyel gazdálkodik és él a magyar, a rácz, a sváb, a tót és oláh. Faj szerint hiányzik vagy a szorgalom, vagy a takarékosság, baj szerint nincs néhol a munkán áldás, néhol a begyűjtött takarmányon. Itt a szűkölködést az üres csűr okozza, ott a megrakott sem távoztathatja el. Emitt a házvitel sivár és dúlt, amott a torkosság­ra kevés faji hajlam mutatkozik ugyan, de aztán annál több a henyeségre és gondatlanságra. S vég­­­­re találhatni oly jelenségekre, melyek ha optimis- , mással nem vagyunk tele tömve, még azon leverő eszmére is vezethetnek, hogy a Közép-Duna kö­rében az események hatalma oly népiségeket szó­­­­rított egymás mellé, melyek közöl míg egyik a fi­atal kor életvidorságával bir, a másik tán a vénség kimerültségét és chronikus nyavalyáit kezdi elő­tüntetni. De bármiként álljon e kérdés, annyit senki sem fog tagadni, hogy az anyagi haladás nálunk a nemzetiségek szokásai, erkölcsei, sőt egész világ­nézete által is, új meg új complicatiókat nyer. Az eszmék terjesztése, az intézmények hatása szintén különböző akadályokkal találkozik. Egyik­nek nyelve úgy kifejtve van már, hogy az irodalom által is közvetlenül lehet a tömeg érlelésére mun­kálni; a másiknál még a betűzés is az őskori hie­­roglyphek hüvelyezéséhez hasonlít, melyet csak bizonyos osztályból az avatottak gyakoroltak. Az egyiknél inkább polgári uton lehet a képzést és átalakulást vezetni; a másiknál az egyházi befo­­­lyás eszközei legsikeresebbek. Mindezekből az következik, hogy nálunk még a vagyonosodás egyszerűebb processusa sem halad­­hat egy finor mértéken; nem, legalább azon kér­dések nagy részében, melyek a létező szűkölködést népfaji rögeszmék vagy gyöngeségek eredménye­ként tüntetik föl. A különböző nemzetiségek geniusának tekin­tetbe vételével juthatunk csak czélhoz, s a szűköl­ködés elleni óvszerek, a­mennyiben a tömeg erköl­csének, értelmességének és szorgalmának fokozá­sára vonatkoznak, gyakran oly speciálisak, oly ki­zárólagosak, oly alkalmiak, hogy csupán azok által találtathatnak el, kik a nemzeti szokásokat, sőt még az előítéleteket is respectálják. Van azonban két biztos óvszer, melyet átalá­­nosnak mondhatunk. Egyik a népiskolák terjedése, másik a községi élet fejlesztése. Az a gyermekeket, ez az értkorúakat neveli. S a­hol mindkettőre kiváló gond fordittatik , ott leljük a népnevelést valódi értelmében föl. Kemény Zsigmond: Belgrád, máj. 26. Az „Alig. Zeitung“ egyik minapi számának rendkívüli mellékletében olvastunk Belgrádból egy czikket, melyet úgy látszik — oly ember irt, ki az itteni viszonyokat jól ismeri, s azért némelyek hajlandók e czikket egy­némely hivatalos tollnak tulajdonítani. A czikkben a tartományi kormány politikája pártoltatik; semmi új nincs ugyan a czikkben, a­mi a Pesti Naplóban e tárgy­ról elmondva ne lenne, mégis azért, mert a czikk az Allgemeinéban jelent meg, itten némi érdekességre tett szert. Azonban az Allgemeinén kívül mennyi más lap hoz gyakran eredeti levelezéseket Szerbiából, s ezek­ben mennyi alaptalan dolgokat többnyire egyes átuta­zók tollából, kik azokban, miket látnak és hallanak. igen gyakran csalatkozhatnak, így a „Times“ egyik múlt számában azon távirati tu­dósítást hozza Bécsből, hogy Szerbiában a fejedelem az ostromállapotot kihirdette. Mi megdöbbentünk e hit hallatára, mert ilyesmiről mi itt de még csak egy árva szócskát sem tudunk. A „Times“ távirója bizonyosan úgy vélekedik, hogy Szerbia kormánya által korlátlanul igazgattatik, s alkotmánya sincs, valamint azt sem tudja, hogy ezen alkotmány i1-ik pontja szerint semmi rendelet sem bírhat érvénynyel — addig, míg előlege­­sen a fejedelemségi tanács­át nem vizsgálta, s jóvá nem hagyta. Azonfelül az itteni lakosságnak az ostromál­lapotról fogalma sincsen, mert itt ily rendeletekkel nem szokás nagyobb rendet, fegyelmet tartani, s ezért, ha az ostromállapot behozatnék, mindenki kérdezné, mi az ? Itt az ostromállapot, ha rendetlenségektől kellene is tartani, nem segítene, mert az ostromállapotot kihirdet­­tetni oly tartományban, a melyben minden"gyermek fegyverbe öltözve jár, s a melynek katonai erejét — KARPATHI ZOLTÁN: Regény irta Jókai Mór. (Folytatás*) H. Úri mulatság. A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és sa­ját vezetéket s Zoltán maga segíté felülni az ifjút, hal­kan tudtára­ adva, hogy mint szorítsa azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen, s mennyire hozza össze a kantárszárat. A jó fiú bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele bánni. Az urasági lovászok vin­nyogni kezdtek a főispán ur körül. — Ki röhög itt ? ordita az hirtelen, széttekintve kö­zöttük. Takarodjatok innen el az inge léhütői! Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden mosolygást a vele szembejövők arczárói haragos tekintetével. Zoltán jól szivére köté lovászának, hogy vigyázzon az utón barátjára s azután a vezetékeket vigye egyene­sen haza, mert ő a gróf kocsiján fog visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjúval, útnak bocsátá őt, sokáig utána nézve. Ezen ifjú sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának, melynek baráti árnya alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől iri­gyelt főrangú ifjúnak. Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncz­nak. Katinka reá támadt. — Szép dolog ez Zoltán, az egész táncz alatt elma­radni. — Úgy sem akadt volna párom, szólt az ifjoncz fél­­tréfásan. — Tán nekünk kellett volna önt felkérnünk ? kérdé Vilma, és Zoltán igen megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem bírta kiállani e leány szemeit. Miért néz ez a leány minduntalan reám ? kérdezé magában. Talán haragszik reám ? Isten neki. Inkább nem is közelitek hozzá soha, csak ne haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg ? (* Lásd P. N. 1267. — De valóban Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, az nem gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért ha oly jó barátok nem volnánk; pár­bajt kellene velem vínod, parbleu! életre halálra. Ne­kem átellenesemnek kellett volna lenned, így kénytelen voltam báró Berzyt választani. Apropos : láttad-e már báró Berzyt tánczolni a cancanont ? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahut-t is ; ma fől. — Sz­e­sz! — hangoztató Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt, de Ema­nuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felölök, hogy nem lehetett elcsitítani. — Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azo­kat a mi salonjainkban ? báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak. *) Szerencsére az inasok fagylaltat hordtak körül s ez­zel megzavarták a fiatal tánczreformátor eszmejárását; azt azonban meg nem gátoló semmi körülmény , hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezé­ben kifogyhatatlan elménetségeket ne hordjon fel a kis­asszonyok mulattatására, miket mind báró Berrytől gaz­dálkodott el. — Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, — monda Vilmához fordulva , azért nem szeretném , ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék, hogy meg­enném. Ezt az elménetséget báró Berrytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal egy szép czukrász-leányt tisztelt meg, s a­mi annak elég jó volt, de Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás, me­lyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparko­dott tudtul adni. Ez alatt mint a futó tűz terjedt el a társaságban, hogy nemcsak Szentirmay készül eltávozni, hanem még a fő­ispán is, ki intézkedéseit mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtud­ták az okát, hosszú képek lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: „még a főispán is elmegy a színházba!“ *) Hogy ezt nemcsak báró Berry mondja, arról meggyő­ződhetik, a­ki nem resteli felkeresni a lipcsei képes újság tavalyi folyamát, melyben egy bölcs utazó szép és gyön­géd nemzeti tánczunkat a franczia korcsmák erkölcste­len buja botrány-tánczaihoz hasonlítja. J. M. — Kiki fészkelődni kezdett a helyén, többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is van­nak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az utak stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segité a bajadér fátyolt, a tanácsos ur azon vévé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s ké­szülni kezd haza felé. A tanácsos ur iparkodott mosolyogni. Magában pe­dig ezt gondolta : „Ez a Szentirmay úgy tett , mintha magát megalázta volna hozzám , pedig csak azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, ja­vát elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint a kikre magam sem adok semmit.“ Az előkelő urakat, asszonyságokat lehetetlen volt marasztani többé. — Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, — nem­zeti vállalat; nem szabad pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a köteles­ség­et. Egy szóval, a­mire gondolni egy óra előtt még nevet­ség és botrány volt, az egyszerre szent kötelesség, pol­gári érdem lett, az ifjak megszűntek elménczkedni fö­lötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán úr, kinek kocsiját Kovács még az utón kapta, maga sürgetett legjobban mindenkit, hogy „menjünk már,menjünk már!“ Az volt a legnagyobb boszúság, hogy még csak ma­rasztani sem lehetett a távozni készülőket. Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta el a kéjlakot. Szentirmay bírt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát, de még többet kellett birnia Kő­­cserepynek, hogy eltitkolja mély bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szerít. — Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt hagyhatná. — Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani; szólt Flóra tréfával kerülve ki az egyenes választ. — Legalább a fiatalokat hagyják itt nem védelme alatt, még csak most kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott már annál szebbet is, jobbat is. Zoltán megköszönte a szivességet. — Nekem ez ünnep, nagyságos uram. A hintó a terracera járatott, Zoltán segíti felülni gyámanyját és Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lyánkával. s==aas^=s5saaaHaaHae5S Midőn búcsút vett a Kőcserepy családtól, s Vilmára tekintett, ismét annak nagy, feddő szemeivel talál­kozók. „Miért haragszik ez a lány rám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle-“ Úgy sietett mellőle, s olyan könnyűben érzé magát, midőn végre kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei előtt. Csak egy zavarta meg: az a rózsabimbó , melyet Emanuel szakított Katinka számára. Mi szükség volt neki azt a hajába tűzni? Föltette magában, hogy nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt. Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán miért duzzog ? Tán csak mutat­ni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma van. Az a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából. Anyja észrevette. — Elvesztetted virágodat. — Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok mási­­kat, — s elkérte azt, mely Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajála. A két gyermek azután olyan jó kedvű volt az egész után, mintha a mythoszi istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket. Katinka egész a színházig tartotta vidám fecsegéssel az egész társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kacsa­­gott azokon , mint a­ki soha vigabb dolgokat nem hallott. Hét órakor tömve volt a színház, díszes ünnepélyes néppel, tele minden páholy a főúri renddel, és senki sem bánta meg, hogy ide eljött. Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a geb­ék, és torták, a pompás mulatság leszállított ér­téke csak azok számára maradt meg, a­kiknek jelenléte senkit sem érdekelt, Emanuel barátunkon kívül, ki­­agyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó röppentyűknek, mik az esti órák­ban hirdetők fönnyen villogó tűzgolyóikkal a távul né­zőknek , hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar főur vigad­ott, a boszával és elnyelt keserű­séggel szivében. (Folytatjuk.)

Next