Pesti Napló, 1855. március (6. évfolyam, 1491-1517. szám)

1855-03-01 / 1491. szám

1855- hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Pesten házhoz hordva . Vidékre postán küldve . Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a sximenkintl­e­­­a­d­á­s is megszűnt. A lap politikai tartalmét illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, a rgigi ügyelt tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : m­iutcza 8-ik szám Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. 48—1491 Csütörtök, mart I jén HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések 51 ha­­síbos petit-sora 4 pg5 kraj­­ozírjával szímittatik. A he­­lytatési s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a MagínvítSk öt ha­sébos sors 5 pengő krajczSr- fíval számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Szerkesztési iroda : Drintexa 8. sz. Megjelen a PESTI NAPI­Ó — hétfőn és finneputáni napokat kivéve — Jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás.­nk Martins—junius négy hó­napos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt. 40 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 forint 20 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kia­dó-hivatala. London, febr. 22. sz. „Erős, hosszú életű leend­ e a földön az új kor­mány?: e kérdésre a jövő méhében rejlik a felelet.“ — Pár napja csak, hogy e kételyt kifejező szavak D’Israeli ajkairól ellebbentek, s már is alig szükség többé a leendők homályában keresnünk Palmers­ton minisztériuma sorsának előtudatát: a j­e­l­e­n tárt könyve a titoknak. —Palmerston kormánya, egé­szében véve, a híressé vált „egy kettő elleni“ kisebbségből alkotott, szerepfelosztásában nem az idő égő exigenitáshoz mért, hanem parliamenti majoritás vadászására összeállított közigazgatási hatalom; Pal­merston kormánya az országos kárhozat súlya alatt összeroskadt Aberdeen-administratiónak tized naponi feltámadása halottaiból; Palmerston kormánya a ham­vaiból felélesztett whig-peelita coalitio phoenixje, vagy szorosabban körülírva, a végvonaglásaiból uj életre galvanizált peelismusnak a legközelebbről fejét vesztett whiggismussal egyesülése. Palmerston kor­mánya az akaratnak tartós s becsületes békét kivívni, a hajlammal o­l­y békét kialkudni, mi­nőnek, egy angol közmondás szerint, „örülne — min­denki,“ de melyre „büszke volna — senki“ szövet­sége ; Palmerston kormánya lidércz nyomása alatt ful­dokló erély; Palmerston kormánya, szóval, óriási nem­zeti csalódás. — De nemcsak összes személyzete, ha­nem egyes tagjaiban is, nemcsak philosophiája, hanem biographiáiban is nem egyéb a Palmerston-administra­­tio — testet öltött fonákságnál. Főnökétől kezdve le utolsó hivatalnokáig mind hatalmi egyedárusokból, „örökös államférfiakéból — ad normám „örökös fő­ispánok“ — áll; még pedig áll épen ma, midőn a nép oligarchái, a nemzet az országos kormányzat aristo­­cratiai monopóliuma ellen sikra szállani, érdekei s szenveinek lobogóit Downing utcza torlaszaira kitűzni szándékozik. — Palmerston lord — hogy a szemlét az uj államnagyok csodás phalanxának vezérén kezd­jük — lélekben elvszilárdtalanság s rendszer nélküli­ségig rugékony ugyan, de testben törődött, hallás s látásban meggyengült, betegeskedő, Aberdeen lord­nál is korosabb egyéniség; pedig az utóbb nevezett lordról azt tartják az életek világában, hogy „vénebb a legvénebb kornál.“ Palmerston lord szeszélyekben kifogyhatlan genius, de nem administrator; már­pedig Angliának ma nemcsak férfiúra, ki semmiből teremteni, hanem férfiúra, ki a már megteremtettet rendezni tudja, van szüksége. Igen , nem semmiből teremteni, mi csak lappangó s fejletlen erőkben gazdag ifjú nemzeteknél lehetséges, hanem egy nagykorú állam öss­zilált közviszonyainak h­acsából egészet alkotni, — a nagy, az óriási feladat ma. Palmerston lord természeti hiva­tása államczélokat titokban — jelen hivatalabeli hiva­tása ellenben azokat nyíltan űzni s keresni; ő, ki eddig művész-diplomata vala, ma háború-politikának legyen nagymestere; tőle, ki eddig közügyi bajok jogát megoldani szokta, ma a csomónak ketté­vá­g­á­s­a váratik. Palmerston lord oly mértékben nem való kormányelnöknek ma, egy európai vagy világ­háború előestéjén , minőben annak való volna béke­idején, apróbb nehézségek, alkuk­­s fogásokkali eli­gazításának napjaiban; őt a kormányhatalom karszé­kében helyenlevőnek csak akkor tekinthetnék, ha az összeülendő bécsi congressus egy már bevégzett há­borút jelentene, egy már kivívott békének utólagos egyezkedésekkel formába öntése s szentesítése volna feladata. Midőn a czár, Palmerston miniszterelnöksé­gének első hírére, fegyverre szólítja észbirodalmának férfiait, ez egy toll vonásával hathatósan ellensúlyozza Palmerston lord felmagasztaltatását. Tiverton követe megállaná helyét Nesselrode ellenében, de szemben magával a „minden oroszok“ önurával meg nem üti a mértéket. „The is good for a spider, but not for an unicorn*, „jó póknak, de nem egyszarvúnak“ — jegyzék meg e napokban Palmerston lordról egy igen értelmes magánkörben; e megjegyzés országos jel­mondat erejével bir. — De hagyjuk Palmerston lor­dot a vezért, s szóljunk röviden zászlósairól. A had­ügyi fő-­s al-államtitkárok, Panmure lord és Peel, tengelyét képezik az uj kormánynak. Amaz, mindjárt első programm-beszédjében, melyben igen mai apropós mint Newcastle s Aberdeen lordok ügyvéde szólott, s melyben sokat bibelődek a múlttal, de keveset foglal­kozok a jelennel, s a jövő iránt csak igen sovány re­ményekre jogositá fel hallgatóit, — erősen megren­dítő népszerűségét. Az ország, melynek ma kellemet­len dolgokat is tenni tudó hadügyminiszterre van szüksége, azt Ilivé, hogy emberére talált benne, s hogy ő nemcsak tud is, akar is tenni bizonyos körökben nem tetsző dolgokat, minő egynémely fő­­s al­­parancsnokoknak Krimiából visszahivatása, a kato­nai rangoknak érdem­i képesség előtt megnyitása stb., hanem ily dolgok tevésében kedvét lelé; hite­s vára­kozásában azonban nagyszerűen csalódott. Erre a hadügyi al—államtitkár, ki miatt — egy annak ideje­­beli regulatio felelevenítésével — az ez állomásra minden tekintetben legképesebb Layard egyszerűen mellőzteték, — a nagy­apának kis fia — igen, Peel ma is ott áll, hol állott akkor, midőn parliamenti első kí­sérleteit tévé, s midőn ezen elsőknek jó kísérleteiért apja által 10 ezer font sterlinggel jutalmaztaték meg. Peelnek a kormányba, Canning főpostam­esternek a kabinetbe felvétele kettővel több bizonyság arra, hogy Palmerston lord a peelismusnak capitulált. — Szóla­nom kellene még Gladstoneról, a hatalmas béke-, de törpe háború-budgetek nagymesteréről; az orosz ro­konok s rokonszenvekben gazdag Sidney Herbert belügyminiszterről; a Napier mansion-houses ildomta­lan, de terhes vádjai ellenében máig igazolatlanul álló sir James Graham admiralitási fölordról; a philosophiai dissertatiókra igen alkalmatos Moles­­worth közmunkák miniszteréről; Wood­s Grey indiai­­ gyarmatügyek államtitkárairól, e per eminentiam „örökös államférfiakéról; a felsőházi gyapjúzsákon „dolce far niente“ kényelemmel ülni szerető Cranworth lord kanczellárról; a „szükséges rész kegyelméből“ külügyminiszter Clarendon lordról; az ötödik kerék­nek minden szekérbe jó Granville lord államtanács el­nökéről; a csak név­s korral bíró Lansdowne mar­quis tárcza nélküli kabinettagról, de e férfiakat, még a volt coalitio idejéből, eléggé ismeri az olvasó. — Helyén volna itt az öszszemélyzete s egyes tagjaiban megismertetett új kormánynak kétes, temporizáló, fél rendszabályait röviden taglalás alá venni, de ezt ten­nem idő szűke nem engedi. Különben is e rendszabá­lyokat eddig már ismerni fogják önök, s azok fölött ítéletet fogtak ejteni. A krimiai seregnek megmenté­sére, a krimiai vállalat keresztül vitelére új embe­rek s új rendszer, nem pedig látni és semmit tenni kiküldött bizottmányok, kötött hatalmú biztosok kelle­nek. Ragtan lord nem túl magasnak, hanem ellenben törpének bizonyult, és mégis mit tesz a kormány? A­helyett, hogy visszahívná az agg vezért, s érdemei s kora szerinti nyugalomba helyezné őt, bárgyú ildom és zsibbadt bátorsággal előbb leüti fejét, s helyébe a szintén öreg Seaton lordot ülteté, azután levágja mind­két karát, s az egyiket, a tüzérség kezelését, Hardinge lordnak, a másikat Panmure lordnak hónai alá bi­­gyeszti. Mintha Angliának veszélyben forgó érdekeit kün egy kölcsönzött fejű s­karatlan fővezérre­, s az „aristocratia hideg árnya“ alatt küzdő sereggel,­ben egy toldott kezű országos főparancsnok, s egy szinte toldott kezű hadügyminiszterrel meg lehetne menteni! -------„Az ország itél-e­­gy Palmerston minisztériuma fölött?“ — fogja talán az elmondottak után az ol­vasó kérdeni. Feleletem: azt mit írtam, nem annyira saját magamból, mint inkább a clubboli és magasb ér­telmi magánkörökben uralgó hangulatból, a sajtóban nyilatkozó közérzületből meritem s irtam­ meg. A M. Post,„Chronicle-n kívül a nagy napi­lapok mind elége­detlenek az új minisztériummal; sőt a „Times, már két czikkében, egyenesen új minisztériumra agitál. „Iz­gathat, — a nemzet Palmerstonnal van!“ — fogják talán többen megjegyezni. Ne feledjük azonban, hogy a nemzet sem hódol feltétlenül a nemes lordnak; mi feledjük, hogy Anglia ma — nagy szót mondok — anarchia örvényének szélén szédéig; ne feledjük, hogy a parliamentben Palmerston kormánya nem egy szi­lárd pártra, hanem több — kényeséként könnye­n össze is, szét is futó — pártfelekezetekre támaszko­dik csak; maga Palmerston pedig magában áll, legalább személyes s politikai h­ívei a házban igen kevés szá­­múak, miért is már évek előtt nevezteték el „rövid uszályú lordnak.“ Igaz ugyan, hogy egykor Chatham is magában állott, ámde Chatham,ki soha sem hajhá­­szott parliamenti majoritást, népszerűséget, mint ezt Palmerston lord vadászsza, elmondta azt, mit az utóbb nevezett államférfin el nem mondhat: „Tudom, hogy én megmenthetem hazámat, és tudom, hogy senki más meg nem mentheti.“-------Rövid életű leend-e tehát, az elmondottak után, Palmerston kormánya? Felelet : Vagy az új minisztérium, vagy a jelen parliament le­­end rövid életű. Ez alternatíva természetét jövő alka­lommal bővebben fogom kimagyarázni. A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. 5 é­v a 1 után fordította­m e­l­ő. MÁSODIK KÖNYV Az utazás. (Folytatás. *) IV. Az „arany oroszlány“ fogadó. Chiffon és barátja Loriot esti hét óra felé érkeztek meg a maintenoni fogadónál. Külsejök nem volt épen kielégítő állapotban. Chiffon igen közel lépett volt a diszes hintóhoz : tetőtől talpig sárral volt befecsken­dezve, s fejkötője lefentyüi úgy fityegtek két felől arczára, mint a vizsla füle. Loriot agyagból készült s még ki nem száradt mintának látszott, kivált pedig sipkája bojtja egészen elvesztő vállalkozó szellemű, hegyke kifejezését. Ily utasok valóban nem arra valók voltak, hogy a konyhaütegeket mozgásba hozzák. S mégis egészen uj szellem szállt beléjök. Már nem ugrándoztak többé a sáros országúton, de járásuk szilárd, komoly, szinte mondhatnék büszke volt.­­ Ha lehetséges lett volna őket szőröstül bőröstül és rongyostul (egészségek veszélyeztetése nélkül) be­dobni egy mosókádba, bizonyosan jó sikere leendett a kísérletnek. Azonban szomorú külsejök daczára is látnivaló volt, hogy ők néhány óra óta öneszméletre ébredtek. Loriot magasabban emelte fejét, hanem azért még mindig igen naiv és jószívű kifejezése ma­radt. Chiffon urias, kihívó arczulattal nézett maga elé, mintha nem is érintené lábával a földet, s mintha a látkör sem volna elég tág, hogy a képzelmében tá­madt légvár környékét behatárolja. Chiffonnak zsebében volt a negyvenfrankos kettős­­arany. Még táplált ugyan némi kételyt az iránt, hogyan érhet e kis darab arany oly roppant összeget! Mert — ezt kimondjuk, ha megsértjük is a párisi valószí­nűséget — Chiffon nem tudott máskép negyven fran­kot képzelni, mint nehéz zsák alakjában, mely tömve van öreg, kopott és megpenészesedett rézgarasokkal. De megnyugtatta őt némileg a hajóslegény becsületes arcza, ki a köröndből azt kiáltotta volt neki, hogy azon arany pénz negyven frankot ér. Rá nézve e negyven frank magában foglalá az egész mennyet, megnyitá neki a paradicsom kapuit. Mi az, mit negyven frankért ne lehetne kapni: új czipőt és ruhát, lágy kenyeret, fris tejet, édes almabort. — Zse­­­­bében volt az arany pénz, minden perezben kétszer­­háromszor is megtapogatta, meggyőzendő magát, hogy *) Lásd „P. Napló“ 1490. sz. még el nem repült, mert tudott egy nótát, mely azt mondja, hogy a louisdornak szárnya van. Chiffon még nem ismeré annyira a louisdorokat, hogy bizonyos le­hessen benne, váljon a nóta komolyan szól-e vagy csak tréfál. Loriot megállóit a fogadó ajtaja előtt. Az út már egészen üres és sötét volt. — Enyim lesz a fele ? kérdezé félénken. — Nem, mond Chiffon. — A fiú felsóhajtott, de belenyugvék. Chiffon a háta mögött állt, karját nyakába fonta, s hozzá téve: — Az mind a kettőnké. — Valóban, mond Loriot örvendve, igazad van, igy jobb. Kis darab ideig a tornáczban ácsorogtak, hol egy órával előbb a gyorskocsibeli utasok tolongtak volt. Most már kit sem lehete látni. Az udvarból a vendég­szobának halványan kivilágított , füstös üvegajtaja látszék. Minden ember kénytelen egyszer életében az isme­ret fájának almájába harapni. Mindnyájan tudjuk ta­pasztalásból , mennyire szégyenkezett Éva anyánk meztelensége miatt. Alkalmi ok igen gyakran a szere­lem, a nagy tündér, olykor a pénz; ritkábban a rög­tön felébredt értelem, a villámgyorsan fölmerülő becs­vágy, vagy a magának erőszakosan utat törő műérzés. Mielőtt Correggio felkiáltott, hogy ő is festész , egy perczc­el előbb még tudatlansága lágy vánkosan szen­­dergett, mint Éva egykor mennyei ártatlansága pó­lyáiban, mielőtt az almát megizleté. Az óra itt, vilá­gosság lesz. Correggio Antal és Ádám neje természetes, hogy nem jöhettek a maintenoni fogadó ajtaja elé, miszerint állításunk igazságát bizonyítsák, de való, hogy Chiffon és Loriot az „arany oroszlán“ tornáczában haraptak az ismeret almájába. A két kis vándor megnézte egymást a házi lámpás borongó világa mellett. Mire nem képes egy osztatlan louisdor ! Chiffon igy szólt barátjához : — Istenem, hogy nézesz ki, Loriot! — Csak magadat látnád, viszonzá Loriot nevetve Chiffon elpirult boszuságában s minden felöl vizs­gálgatá magát. — Csakugyan az én ruhám is oly sáros, mint a tied ? kérdezé. — Sőt, felesé Loriot, nekem úgy látszik, te még nálam is lucskosabb vagy. — Fordulj csak, . . . még sipkád is sárral van be­fecskendezve. — Fordulj te is, . . . még fejkötöd is sáros. Chiffon csüggedve leereszté karját. — Mihez fogjunk most? kérdezé. — Hát még sohasem jártunk esőben ? — Jártunk, de. . . . Chiffon gondolkodott, lesüte szemét, s nem tudott mit mondani. — A louisdoz volt oka mindennek. Ter­mészetesen Chiffon harapott először az almába, de már Loriot is kezdett héján rágcsálni. Míg Chiffon, csüggetegségében, a nedves lucskos szoknyát vizsgálgató, Loriot levette gyapjúsipkáját. Ő czigánykereket hányt volt az országúton, ujjainak nyoma meglátszott a sipkán. — Csakugyan, szólt meggyőződéssel, épen nem vagyunk tiszták. — Így kell-e az embernek ékesítve lenni, téve hozzá Chiffon, ha Párisban szerencsét akar próbálni ? Chiffon sóhajtott. — Imhol egy teknő, mond Loriot, itt nagyjából megmosakodhatunk. Chiffon a teknőhöz szaladt. A fogadó első emeletén egy ablak kinyílt, s a piszkos falazaton két díszes alak tűnt fel. Két fiatal ember volt, kik nevettek, csevegtek. Chiffon csinos arczocskája már benn volt a fris víz­ben. Elszégyelte magát és hátra lépett. — Ennek mind a louisdoz volt oka. — Mily bolond vagy te, mond Loriot, ki már na­gyobb mértékben látott a mosdáshoz. Ott fenn világos nappal, itt lenn pedig sötét éjjel van, onnan hát nem láthatnak téged. — De hogy is van az, mond Chiffon szégyenkezve, hogy mosdótásul használunk válut, miből a lovak isz­nak ! — Ma reggel pedig, viszonzá Loriot, ruczapocsolya mellett öltözködtél. Ez így is történt, csakhogy reggeli öltözködéskor Chiffon még nem volt gazdag. Mondják — és pedig ez is ádámalm­ai történet — hogy az egyszeri szegény ujoncz jóizűn kezdte enni levesét. Épen a második kanalat vitte szájához, midőn hírül kapta, hogy tornát nyert. Az ujoncz egyszerre ötvenezer livrenyi jövedelem birtokosának érezte ma­­­­gát. Az ablakon dobta ki levesét, melyet előbb oly jó­­ízűnek talált, szarvasgombával töltött fogolymadarat hozatott magának, mit nem tudott megenni. A gazda­gok válogatásai­ lesznek. Chiffon majdnem komolyan m­egharagyél, midőn a ruczapocsolyáról hallott beszélni. Neki mosdótás kel­lett. Még egy lépés előre, s mármár a fürdőkád is múlhatlan szükséggé válik. A két uracs félhangosan beszélgetett az ablakban. — Önnek neve, mond a szőke uracs suttogó s kissé gúnyos hangon , önnek neve G a 11 e r a n ur, való­ban elég uriasan hangzó név. Ön mintegy nyolcz — tizezer livrónyi jövedelmű vagyont tékozlott el. Ön jószágokról beszélhet, miket eladott . . . Nekem ellen­ben nincs egyebem egy szegényes keresztnévnél. — Nem született ön valahol, Fernand barátom ? kérdé Galleran. — Mindenesetre, legalább úgy hiszem. — Hát hol született ön ? — Azt nem tudom. — Az jó, így válogatni lehet. Én igen kellemetlen­nek tartom, ha az ember bizonyos helyen jött a világra .... „Fernand de Pezenas“ vagy „Fernand de Pon­­toise“ nem járja, de hiszen a postakönyv teli van cso­daszép nevekkel. Itt mindjárt a környéken vannak Me­­reville, Monneville, Angerville, Thionville, Allainville, Orsonville, Boinville, Hauteville .... Fernand türelmetlenkedve mozgott. — Ezeket is nagyon közönségeseknek tartja ? kér­dé a másik. Való ugyan, hogy sokkal eredetibb, ha Páris tervrajzán keresgélünk. Az utczáknak is igen jó, hangzatú neveik vannak: Bailleul, Beaubourg, Bou­­loy .... Mit szólna ön e névhez: Fernand de Bouloy Ez oly természetesen hangzik, mintha mindig össze lett volna forrasztva. — Ön bizonyosan a naptárban találta nevét? kérdé a szőke. — Rólam nincs szó; én nemes ember vagyok; azt az egész világ tudja. — Váljék egészségére .... Ha én nevet választa­nék magamnak, én valami híres, roppantul gazdag herczeg vagy királyfi után nevezném magamat.... Hideg van , zárja be az ablakot. A szőkének hangja lágy, de mégis parancsoló és ellenmondogató volt. — Az ablak bezáratott. — Hallottad, Loriot ? kérdé Chiffon. — Hallottam, mond a kis vándor. — Értetted is? — Azt nem. . . . Már én elkészültem, most rajtad a sor. Chiffon a gondolatokba merült. Fernand és Galleran egymással szemközt egy dűlő­térben levő kandalló elé ültek, melyben nagy tűz lo­bogott. A gyertyák kandalló párkányán álltak, s vilá­guk épen a két fiatal arczára esett. Mindketten szépek voltak. Galleran Robert arcza vidor, eleven szellem­dús volt. Fernand azonban első látásra csakugyan olyan volt mint egy fiú vagy leányka, de közelebbi vizs­gálat után kék szemében szilárd, makacs akarat kife­jezését lehete észrevenni. Homloka sima és derült vala, mint fiatal leánykáé, de két szemétől oldalvást s ajka szögletében már redők látszottak. Lapierre terve mindamellett nem vola kivihetlen. Hiszen Páris teli van öreg ifjakkal: ezek a párisbeli párisiak. Isten mentsen könnyelműen nyilatkozni fe­lölök! Ők szelesek, de fakó bőrük alatt aczél­izmok rejlenek; csak az kár, hogy a párisi sasoknak nincs szárnyuk, melyek segélyével fölemelkedhessenek. (Folytatjuk.) Bécs, febr. 27.­­ Néhány nap óta a keleti kérdés, mely eddig, úgy szólván monopolizálta a közfigyelmet, hatalmas ver­senytársra akadt, t. i. más kérdésre, mely a szó teljes értelmében éset-kérdés sez a — tojáskérdés! Minthogy előre nem mondhatni, minő stádiumokon fog e kérdés még általesni s hogy úgy ne járjunk evvel is, miként a keleti kérdéssel, melyre eleinte senki sem ügyelt, utoljára pedig alig tudta valaki, hogyan kezdő­dött az egész história; mind­ennek elhárítására azon­nal alaposan és tüzetesen akarunk e tárgyról szólni. Már néhány nap óta a tojás­eladók és vevők közt bi­zonyos feszültség volt észrevehető, míg végre tegnap

Next