Pesti Napló, 1855. szeptember (6. évfolyam, 1643-1666. szám)

1855-09-01 / 1643. szám

00-1643. 6-ik évf­folyam Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása: Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám, min­uteza 5-ire szára, 3-ik a meist, 15-ik szám. A lap szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő, írmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1855. Szombat, sept. 1. Előfizetés föltételei: Vidékre, pesten, Évnegyedre . . . . 5 fr. p. p. Félévre...........................10 _ _ Tik­rlptm­pnvpk Hiin • 5 hasábos Petit sor 4 p. kr. Bélyegdíj, külön, 10 p. kr. —­mrueilIk­isiy olt Ulja . Magén vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. Pesten , házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre.........................8 . ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS.­­ PESTI NAPLÓ September—decemb. négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. Bud­a­p­e­s­t­e­n házhoz hordással , 5 frt 20 kr. Valamint vidékre September hóra is elfogadtatik 1 frt 40 krral. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, sept. 1. A britek királynőjének Párisban tett látogatása következtében fölizgatott franczia vér hullámzása még nem csendesült le egészen, valamint a La Manche hullámai sem simultak le, melyeket a do­bogó kebellel visszatérő királynő hajóhada a brit és franczia álgyuk dörgése között hasított. A csa­tornán innen és túl, még sokáig foglalkoztatandja ezen utazás a kedélyeket. De nemcsak a britek és francziák fognak ez eseményben lápot találni érzésre és gondolkodásra, hanem Európa más nemzetei is, melyeket e két nemzet öröme a tá­volban és úgy meghatott, mint a csatorna népeit. A nemzetek örömei és szenvedései közösek kezdenek lenni. E közös érzésben a nemzetek szent szövetségének kapcsai forrasztatnak. Te­kintsünk nyugat felé,s látni fogjuk, hogy az eszme többé nem némely meleg agyunk ábrándozása, hanem positiv tény, melyet szem láthat, fül hallhat, s kéz tapinthat. Nem a kabinetek titkos szekré­nyeibe zárt okmány az, hanem oly körlevél, melyet Európa két nagy nemzete egyhangúlag aláírt. E szövetséget pedig ezelőtt csak pár évvel is nemcsak a mélyen tapogató s éles szemű diploma­ta tartó lehetlenségnek, hanem maguk a népek is, melyek ily tények felfogásában, kutforrások nem léte miatt, saját ösztöneikre vannak utasítva. És e nézetet a történet is látszott támogatni. A brit és franczia egymás örökös ellenségének született. Páris és London , Roma és Carthago volt. A Bourbonok hosszú uralma alatt a két nemzet mindig háborút folytatott. Az ellenségeskedés még a 89-ei forradalom után sem szűnt meg, hanem átment a későbbi kormányok idejére, mint valami örökség. Csupán a júliusi dynastia alatt látjuk a gyűlölet némi enyhülését, mi most a két nemzet szívéből végkép kitörültetett. Itt azonban önként merül föl a kérdés : váljon a Bourbonok uralma s a későbbi kormányok alatt soha sem voltak-e államférfiak, kik az angol-fran­­czia szövetség szükségét, s üdvös voltát föl­fogták volna? E kérdésre a szövetségi törekvések elso­rolásával felelünk. Még a Bourbonok között is volt egy messzeható lelkű nemes fejedelem, ki egykor Nagybritannia nagy királynője Erzsébettel Spanyolország nagyravágyásai ellen késznek mutatkozott a szö­vetségre,­ de az nem létesülhetett, mert egy or­gyilkos valt az emberiséget megfosztó IV. Hen­riktől. Később, a franczia forradalom alatt szemléljük ezen törekvés megújítását. Talleyrand volt e törekvés indítója, lelke, fentartója.­­ 1792-ben Chauvelin londoni követ, egy fiatal ember mellé neveztetvén titkárul, — ki egyébiránt a kö­vetségnek csak czimét viselé, helyette Talley­rand vivén a követség ügyeit — Londonban léte alatt egész erővel iparkodott, hogy Angolor­szágot Francziaországgal a szövetségre, vagy leg­alább semlegességre bírja. De Pitt és az udvar nem viseltetének nagy hajlammal a forradalom iránt. A toryk őt hidegen fogadták, összekötte­tésbe tette magát Sheridan és Fox-al, s a whig pártnál oly emlékeket hagyott hátra, melyek őt negyven év múlva biztos­ sikerrel ve­­zethetők czélhoz. Tisztelet tehát Talleyrand nevének, már csak ez eszmeért is, mely feledteti velünk minden hibáit, ha vannak, mint francziának, államférfiúnak és embernek. És mi volt a törekvés meghiúsulásának oka ? Az­ angol aristokratia. A hűbéri rendszer Francziaor­­szágban megbukván, azt hive, hogy rá válságos sors várakozik. Mi történt később ? Talleyrand nagy eszméjét átadó N­apo­l­e­­onnak. Az első consul 1800-ban már így írt Angolország királyához : „Örökösnek kell e lenni a háborúnak, mely a világ négy részét nyolcz év óta pusztítja ? Nem létezik-e eszköz az egyetér­tésre? Európának két legfölvilágosultabb, s hatal­­masb és erősb nemzete, mint ezt biztonsága és füg­getlensége kívánná, a hiú nagyság eszméinek fölál­dozhatja-e a kereskedelem áldását, a belső jóllétet és a családok boldogságát? Miért nem érzik, mi­kép a béke első szükség és első dicsőség ?“ Midőn az első consul, a francziák császára lett, 1805-ben hasonló hangon szólt Nagybritannia ki­rályához : „A világ elég nagy, hogy két nemzet benne megélhessen, s az okosságnak van elég hatalma, hogy eszközöket találjon a kibékítésre, ha egyik s másik részről van hozzá akarat. A béke szívemnek vágya, de a háború soha sem akadá­lyozó dicsőségemet. Kérem fölséged, ne utasítsa vissza azon szerencsét, hogy saját maga szerezze meg önmagának a békét.“ Napoleon, 1808-ban is megkisérte a brit kormány kibékítését,—de hasonlókép siker nélkül. A britt nép I. Napoleon­ban elnyomóját szem­lélte; az aristocratia pedig azon eszmétől rettegett, hogy sorsa — mint fenebb megjegyeztük — a franczia aristocratiáé lesz, holott I. Napoleon nagyon megkülönbözteté a fölvilágosodott angol aristocratiát, mely ezer gyökérrel van a nép szívéhez csatolva, a hűbéres franczia aristo­­cratiától, mely, hogy mikép volt nemzeti, a forra­dalom története eléggé mutatja. A szövetség e szerint csak egy későbbi idő számára lehetett fen­­tartva. Lajos Fülöp trónra léptével,a két fejedelem közt szoros­ szövetség létesült, mint eddig valaha. A családi viszony és hasonló intézmények kedve­zőknek látszottak annak megszilárdítására, és az orleanisták most is azt erősítik, hogy tulajdonkép ők voltak a franczia-angol szövetség kezdemé­nyezői s létesítői. Mi a kezdeményezést illeti, ezt nem mondhatjuk; mi a létesítést illeti pedig, nem vagyunk annyira elfogultak, mikép a Lajos Fü­­l­ö­p alatti szövetséget egyébnek tartanék, családi összeköttetésnél, jóllehet nem tagadjuk, hogy a családi viszonyok nemzetek sorsának eldöntésében fontos szerepet játszanak, jóllehet azt sem tagad­juk, hogy Talleyrand, ki Londonban 40 év múlva ismét megjelent eszméjének létesítésére, föláldozó tevékenységet fejtett ki. Dicső látvány is vola az ősz diplomatát Nagybritannia királya előtt meghajolva, s igy szólva látni: „Síre, hajlott korom minden változásai, s mindazon különböző sorsfordulatok közt, melyekben, eseményekre nézve annyira gazdag negyven év alatt résztvettem, kí­vánságomat mi sem elégité ki annyira, mint azon választás, mi engemet e boldog tájra vezet. . . . A két ország közti köteléket a közös elvek még szorosabbá fűzik. Angolország mint Francziaor­­szág künn lemond a szomszéd nemzetek ügyébe avatkozás elvéről, s egy nagy nép által egyhan­gúlag szavazott királyság követe jól érzi magát a szabadság földén, a dicső Brunswick-ház utóda mellett.“ De még e nagy ember újólagos törekvé­seit sem koronázta egészen kívánt süker. Mert a kedélyhajlamok mindkét nemzet részéről alig men­tek át valami változáson. A valóságos angol-franczia nemzeti szövetség a fejedelmek, kormányok, s népek közt csak most létesült valósággal. A nemzeti gyűlölség, félté­kenység és ellenségeskedés hajlamai csak most veszték el erejüket. A csatorna két partja közti választék csak most enyészett el, a két párt csak most ölelkezik össze, s a két nemzet kibékülése csak most szentesitteték, midőn Nagybritannia ki­rálynője I. Napoleon koporsójánál engesztelő áldozatot vitt a múltnak. Ez III. Napoleon és Victoria királynő, s azon államférfiak érdeme, s dicsősége, kik e két fejedelmet tanácsaikkal segítik. E szövetséghez nagy remények vannak csa­tolva, tán nagyobbak, mint minőket a szövetség kapcsai megbízhatnak. Mi nem leszünk nagyon vérmesek, ha azt hisszük, miszerint e szövetség nem maradand befolyás nélkül Francziaország s tán Európára is. E nézetben vannak az angol és franczia sajtó mélyebben gondolkodó emberei egyiránt. URHÁZY GYÖRGY.­­ Bécs, aug. 31. (Tájékozás.) A német nemzeti párt, melynek mozgalmai újabb időben oly nagy figyelmet gerjesztenek, programmját csaku­gyan közzé tette. Azon városban, melytől a párt nevét vette (Gothában) Dietzel Gusztávtól, e párt egyik legmunkásabb tagjától e czím alatt „Egy német nemzeti párt alakulása — szükség a jelen európai krízisben“ egy röpirat jelent meg, mely az egész mozgalom természetére s czéljára nézve igen érdekes felvilágosításokat szolgáltat. Minthogy ezen röpirat tán nincs még a t. szerkesztőség ke­zei közt, nem lesz érdektelen, erről néhány sor­ral itt említést tenni. A jelen politikai mozgalom Németországban e szerint nem egyéb mint „kí­sérlet a m­artius­ előtti szabadelvű párt újjáala­kítására, mely az 1848-ai események által két ellenséges, alkotmányos és radikál táborra osz­lott.“ Dietzel maga is a demokratiai párthoz tartozván, jó példával előlmegy; kemény sza­vakkal sújtja a demokraták magoktartását, kik alattomban mozognak s forradalomra várnak, melynek az égből keilend alá hullania; megmu­tatja, miszerint a forradalmak nem rendes és szük­séges tünemények, hanem csak akkor állanak be, ha minden erkölcsi eszköz ki van merítve. A ra­dikál párt tehát az elérhetlenre várakozván, ezalatt az elérhetőt is elejti kezéből; maga gyönge, s az alkotmányos pártot is gyöngíti elválása által, míg mind a kettő egyesülten nagy fontosságú tényező volna Németország politikai életében. Nem követ­kezetlenség, ha az, a­ki többet kívánna, a körül­ményeknek engedve, kevesebbel beéri, ha­csak olyanokhoz nem csatlakozik, kik nem s­z­ű­­ké­b­b, hanem ellenkező politikai irányt kö­vetnek. Az irat sok logikai éllel van szerkesztve, s itt ott mélyen meggyőző erőt nem lehet tőle elta­gadni. H­ogy Németországban annál több hatása legyen, a nap kérdését, a keleti ügyet is tüzete­sen tárgyalja, azt fejtegetvén, miszerint a keleti kérdésnek német mellékkérdése is van, me­lyet most könnyebben és szerencsésebben lehetne megoldani, mint hét évvel ezelőtt. A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK. Regény. Irta JÓKAY Mali. ELSŐ RÉSZ. Isten­­csapásai. Folytatás. *) Ifj. A gazda és vendégei. Krénfy ur meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos üzenetre s midőn másodszor is fejére rántá paplanét, el­gondold magában, hogy milyen sajátságos ur ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házi gazdájá­nak lenni. Ismét elaludt; de álmodni már nem ért rá, mert Jakab megint ott volt az ágynál és rángatta alóla a lepedőt. Krénfy ur izzadtan és ijedten riadt fel. — Mi kell ? mi baj ? mit akarsz ? Jakab tetőtül talpig fehérbe volt öltöztve, mert őt is az ágyából verték már fel, s nagyon fázott. — A brenóczi grófoktól van itt valaki. — Ereszd be! kiálta Krénfy ur, s vánkosai közé dör­­mögött egy teringettet. A pitvarnok megint beállt. — Tiszteli Llés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg phosphorsaures­ hydrokali-sublimat­ot. — Mi a török csodát küldjék én a grófnak, he? — Egy üveg phosphorsaures hydrokali sublimatot. — Mi az ? Dürzsgyufa ? — Nem, bánom­ olyan szer, a mit ha az egerek lyu­kaiba töltenek, azok megfuladnak tőle. A gróf otthon fe­ledte a magáét, azért kéret innen. — Hát azt gondolja a gróf, hogy én patikárius va­gyok, vagy alchymista ? kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozva. •­ Lásd F. Napló 1642-dik számit. — Hát nincs, kérdé a komornyik. — Nincs. — Hm, hm. Azzal nagy hegetve elballagott a derék követ. Krénfy úr nem állható meg, hogy utána ne kiáltson. — Hallja! így megy ez maguknál minden éjjel? A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy igen is így megy. A­mint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr oda intette az ágyához Jakabot. — Tartsd ide a füledet. Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki s oda­­tartá a fülét; Krénfy ur pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne felejtse, a mit mond neki. — Ha te énnekem reggel kilencz óráig akármiféle szenethozó embert bebocsátasz , hát én neked kétfelé hasitom a füledet. Jakab hüledezve futott ki a szobából s csak odakinn kezdett róla elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, a miért azoknak kell kiszenvedniök ? Krénfy ur legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott ugyan a sok boszúság miatt elaludni, hanem azután elkezdte magában a kétszerkettőt végig sokszorozni, a­minek tökéletesen az a hatása van, a­mi az ópiumnak, a hétszerhétnél már horkolt. Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor elhagyták alunni, hét órakor már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között. Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál, megéneklik ezt a népköltők is, és méltán, ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden gyönyö­rűségeinél. Ezt az édességet, ezt a gyönyörűséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab. Még csak akkor harangoztak a rorátéra, a midőn újólag rángatta valami dzsin Krénfy úr feje alatt a ván­kost, és úgy tetszék neki, mintha álmában valami rém azt suttogná : „a brenóczi grófoktól vannak itt !“ — Mi kell már megint?— Mit költögetsz fel? Mondd hogy várjanak! Aluszom. Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellék­szobában is lehetett hallani. És épen nagyon roszkor lármázott pedig, mert ezúttal nem a pitvarnok volt ott, hanem maguk a brenóczi grófok mind a ketten, kiktől Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának daczára, t­e­s­s­é­k­et mondott nekik s kinyitotta előttök a háló­szobaajtót. Krénfy ur épen a botot kereste, melylyel Jakabot el­­lazsnakolja, midőn belépett hozzá István gróf. Most a haszonbérlő uron volt a megrettenés sora. — Oh ezer bocsánatot kérek! kiálta, észrevéve gyá­szos tévedését. Bocsánat méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást gondoltam. És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy, a­hogy felöltözni váratlan látogatói előtt, a­mi természetesen ismét a legnagyobb zavarba hozta, s utoljára úgy bele­keverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogy ha Ja­kab nem könyörül rajta s rá nem ad holmit, megfogja magát öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csiz­mákkal. — Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! szólt finom hangon István gróf, kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb czimezni az illetőnél : az árendását nagyságosnak, a kocsmárost tekintetesnek, a bérest ke­gyelmednek, a kit nem szeretett, kedves barátomnak. A kedves barát volt nála a legalábbvaló megtisztelés. — Bocsánat, hogy felkavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítani fogjuk. Én már egy órával azelőtt fel­keltem. Illés gróf pedig rendesen csak két órát szokott alulni naponként. Ajánlom nagyságodnak az én ked­ves barátomat, brenóczi gróf Maróth Illést. Krénfy úr először látta életében Illés grófot, de meg is nézte. Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kife­­jezésű arczokkal, de nem jutott eszébe hol ? Valószínűleg valami viasz-kabinetben. Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, a­miknek meg van adva az élet színe, a szemek kéksége, és még­sem élnek; szemeiket az emberre szegezik és még sem látnak. Ugyan­az a viaszfény az arezon és homlokon, az a változatlan öntvényű szigor az elsimított vonásokban, az az üveg-viszfény a szemek előtt. Egész órákig el lehet rá nézni, a­nélkül, hogy arcz­­vonásai megmozdulnának, hogy szemével egyet pillan­tana, hogy ajkain meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik, vagy gúnyolódik. Mint azok a viaszké­pek ott a mutogatóknál. Krénfy úr fejében egy perezre az a gondolat is buk­­fenczet vetett, ha vájjon nem valami rendkívüli auto­­matát hozott-e magával István gróf, a mivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak neki önmozdonyai, a mik kártyáztak, trombitáltak, és zongo­ráztak. Vájjon ez nem onnét való-e ? (Folytatjuk.) Magyar könyvészet. 427. Magyar és Erdélyországi ó és uj ka­­lendariom Krisztus urunk születése után 1856-ik esztendőre, mely 366 napokból álló szökő esztendő. Győrben Sauerwein Géza könyvnyomdájában. 8-rét. 64 lap. Ara fűzve 10 kr. pp. 428. Magyar és Erdélyországi uj és 6 ka­­lendar­iom Krisztus urunk születése után 1856. szökő esztendőre, mely 366 napból áll. Komáromban, Szig­­ler testvérek könyvnyomtató-intézetében. 8-rét. 64 lap. Ára fűzve 10 kr. pp. 529. Áts Benjámin. Hétfájdalmu b old. szűz Mária nyomait követőknek mennybeve­­zetö arany koronája. Azaz: a mennyei fényes­séggel ragyogó Isten sz. anyjához ébresztő imádsá­­gos és énekes könyv, az ajtatos keresztény ka­­tholikus híveknek örök lelki üdvök elnyerésére, szerzette Áts Benjamin atya,sz. Ferenczrendi áldozár, pesti hitszónok és missionarius. Pesten, 1856. Kiadta Bu­­csánszky Alajos saját költségén. 4-rét 400 lap. Disz­­kiadás: 19 nagy és több kisebb fametszetes képpel, szí­nekkel nyomatott fő czimlappal. Ára kötetlenül 1 frt. pp.

Next