Pesti Napló, 1855. november (6. évfolyam, 1694-1718. szám)

1855-11-02 / 1694. szám

111-1694. 6-ik évf folyam. Szerkesztési iroda: Egyetema-utazó 2-ik szia, 1­08 emelet. Szerkesztő szállása: Angel királynőhez czímzett ezilloda, 63-ik sírm. A lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőségh­ez intézendő. bérmentetlen­ le­velek csak ismert kezektől fogadtatnak el. _____________________ Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1—fő emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körü­lti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirálotmányok díja • 5 h*,Ibos Petet ,or 4 P- Bélyegál], külön, 10 p. kr. h­irdetmenyek alja. Migán vlu 5 h.,sbos P.tit sor 5 P. kr. Vidékre, p . 11 á­n: Évnegyedre . . . . 5 ft. p. p. Félévre............................ 1855. Péntek, nov. 2. Előfizetés föltételei: resten, nutti­a e­r­a­v­a: Évnegyedre . . . . 4 ft. p. p. Félévra.........................8­0 . ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS & PESTI NAPLÓ november—december két hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt 20. Budapesten házhozhordással, 2 frt 40. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, nov. 2. A legújabb pénzügyi rendszabályok. V. Bécs, oct. 30. Miután a jelen czikksor ál­tal mind a t. szerkesztőség, mind az olvasók tü­relmét úgy is már nagyon sokáig igénybe vettük, még csak arra kérünk engedelmet, hogy a har­madik (az új bankrészvények kibocsátását illető) hivatalos tudósítványról néhány szót mondhassunk. A bank már­is forgalomban levő 100,000 rész­vényét, a hitelbank megalapítása végett, 50,000 ujjal szaporítja, melyeknek mindegyike 700 va­lódi ezüstforintért (vagy ugyanannyi értékű bank­jegyért az ágro megtérítése mellett) adatik ki, s mihelyt az egész összeg be van fizetve, azaz 1857. jan. 1. (vagy ha az egész összeg még 1855-ben tétetik le, 1856. jan. 1.) az uj részvény birtokosa a régi részvényesekkel egyenlő jogokban része­sül, addig pedig a letett részfizetésektől 4% ide­iglenes kamatot húz. Mióta ezen részvény­kibocsátás hivatalosan közzététetett, a bankrészvények árkelete feltűnő hullámzásnak indult, s inkább le­ mint fölment, úgy hogy e papír tegnap 1015-tel állt. E tünemény magyarázatára egy kis hátrapillantás szükséges. Az 1816. június 1-i cs. nyiltparancs kimondá, miszerint a nemzeti bank megalapításának czélja: a beváltási s elölegezési jegyek (Einlösungs und Anticipations-Scheine) beváltása s az arczpénz forgalomba hozása. A bank, megalakulása czéljá­­ból 50,621 részvényt bocsátott ki s mindegyikért 100 ft valódi ezüstpénzben és 1000 ft bécsi vál­tópénzben (400 pft), tehát összesen minden rész­vényért 500 pft fizettetett le — névlegesen, mert a váltó és pengő pénz közti arány (250,100) csak névleges volt; valósággal pedig 1819-ben, midőn a teljes összeg együtt volt, a váltópénz az ezüsthez úgy állt, miként 340,100, tehát a 100 ezüst forinton kívül letett váltópénzbeli összeg nem 400, hanem csak 294 es­oftot ért s ekként egy egy rész­vény akkorában 394% ezüstforintba került, az összes részvény­tőke pedig, mely névlegesen (egyegy részvényt 500 pfttal számítva) 25,310,500 pftot képviselt, valósággal csak 19,944,674 pftot ért. A bank nyeresége 32 év alatt (1849. végéig) 112,874,750 pftot, tehát évenkint egyremásra 3,527,336 pftot s így 17%é­vet tett, a­mi igen csinos kamat. A közelebb múlt években a bank tartalékrész­vényeit is kiadván 50,621 részvény helyett 100,000 osztozott a nyereményban s múlt évben egyegy részvényre (melynek árát az eredeti fize­tés szerint egyremásra 700 pfttal vesszük (75 ftnyi évi osztalék jutott, a­mi 107/ipp tett, mi még mindig igen elfogadható kamat. Ha most még 50,000 részvény járulna hozzá és a nyereség, tehát az osztalék is változatlan maradna, egyegy részvényre 50 ft jutna éven­­kint, a­mi 7,- tel egyenlő. Mindezen számok azonban csak az eredeti rész­vény-aláíróra nézve helyesek, mert a­ki második vagy harmadik kézből vette, az nem 700 fton kapta, hanem sokkal drágábban, példa a mostani árkeret szerint 1015 fton; ha pedig 1015-től évenkint 50 ftot húz a részvényes, ez alig tesz 5-et s miként több ízben fejtegettük, a többi ér­tékpapírok mostani ára szerint tőkéjével sokkal okosabbat tehet, mint azt 5-re kiadni. Ebből magyarázható, hogy a bankrészvények a börzén nem igen kapósak, mert az is, a­ki már részvényekkel bír, s így az újakat a kibocsátási áron kapja, azokért 700 frtot s az ágro (tegyünk 16%) hozzácsatolásával 812 frtot fizetne érte s erre 50 frtnyi évi osztalékot számítva, tőkéjétől 60%-ot hozna, a­mi a mostani viszonyok közt szintén nem igen vonzó kamatláb. Hanem ezen kedvetlenség mindenesetre csak mulékony lesz, mert az évi osztalék nem fog 75 frt mellett maradni, mégpedig két okból: elő­ször, mivel az államjavak átengedése által éven­ként tetemes összeg fog a bank pénztáraiba visz­­szafolyni, mely eddig igen csekély kamat mellett az állam kezében volt s most mindenesetre sok­kal jövedelmezőbb módon fog a bank által hasz­náltatni s a bank nyereségét szaporítani, ha szinte — miként reméljük — egy része ezüstvételre fordíttatnék is. Második ok pedig az, hogy a hitelbank szintén jövedelmezni fog, még­pedig annyit, mennyit a bank akar, mert a kölcsönvevőktől követelhető kamatra nézve semmi megszorításnak nincs alá­vetve. E két oknál fogva, méltán föltehetni, hogy a bankrészvény még mindig igen jól jövedelmező papír leend, hogy az eddigi „szép aranjuezi na­pok“ örökké nem tarthatnak, mivel az állam és a nagy­közönség kárán vásároltattak, azt mindenki régen átlátta. A bank mint ilyen azért még mindig igen fényes intézet marad s e tekintetben szorosan kü­lönválasztandó az egyes részvényesektől. Az egyes részvények magas ára, mely a mostani részvényvevőre nézve kellemetlen, a bankra néz­ve csak örvendetes lehet, mert a magasabb ár nem egyéb, mint a tőkésített kamat képviselője,*) s ha azon részvény, mely eredetileg 500 frtba került, most 1000 frtnyi értékkel bír, ez nem jelent egye­bet, mint­ hogy a részvénykibocsátó intézet hitele megkétszeresedett, *) Az ide tartozó csillagos jegyzet tévedésből már a múlt számunkban közlött e tárgyú czikk alatt közöltetett. S­z­e­r­k. Itt természetesen csak a részvényesek­nél a hitelt értjük, nem azt, melynek a bank a kö­zönség részéről örvend; ennek helyreállítására nem elég, hogy a részvények ára jó magas legyen, hanem múlhatlanul szükséges, hogy a bank köte­lezettségeinek teljes mértékben eleget tegyen. Azon félelem, miszerint a bank erre nemsokára komolyan szoríttatni fog, tán szintén járul ahhoz, hogy a részvények most kevésbé kapósok, hanem jelen czikkünkben megemlítettük, miszerint a bank 1848-ig, midőn minden kötelességének megfelelt, mégis igen bő nyereményt hajtott a részvényesek­nek ; rendes pénzviszonyok beálltával ez megint úgy lesz, s minthogy e viszonyok helyreállítására a bank maga legtöbbet tehet: tulajdonképen csak saját előnyét segíti elő, ha — pillanatnyi önzéste­­lenséggel — az állam közjóra czélzó terveit tel­jes erejéből gyámolitja ! A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK. Regény. Irta JÓKAI MÓR. ELSŐ RÉSZ. Isten csapásai. Folytatás. *) Lippay szomorúan nyúlt az ifjú keze után. Fenyéry hirtelen visszavonta kezét. — Maradjon ön tőlem távol. Nekem semmi közöm önökkel többé. Az alispán súgva mondá neki : — Ön gonosz bajba hozott bennünket, hanem már most igyunk együtt. Fenyéry megbújta magát az alispán előtt mélyen : — Uram, ne feledje ön, hogy ön nekem e perczben birám. Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatát, mert hátra lépett tőle s a főjegyző karját megfogva, a nélkül, hogy egy szót szólna, elhagyja a házat. De Krénfy esze is járt annyira. Oh Krénfy ur finom ember. — Valóban Fenyéry urnak helyén van az esze. Eltá­volítja az alispánt, ne­hogy bűnrészese legyen az, kiben kegyelmes biráját fogja látni. Hanem hiszen feljebb is van még világ. — Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel uraim, vá­gott közbe Fenyéry. A mit tettem, az magán lényem s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek ka­puját, hogy felhalmozott élelmi­szereihez hozzá jussak. Meg van ön elégedve ennyi hatalmaskodással. — Hogy érti ön ezt ? Az ördögbe lehetek én megelé­gedve a hatalmaskodással ? — Azt akarom tudni, ha átengedi-e már most élelmi­szereit ? — Semmi esetre sem uram. Engem ez a pokol nyeljen el, ha engedem. — Hidegvérrel beszéljünk uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be fogom törni a többit is, mig azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet. — Akkor ön mint rabló tör házamra. — Az meglehet. — És énnekem jogom van önt akkor fölelőni, mint egy betörő zsiványt. Az rám nézve még legjobb lesz, de önre legroszabb, mert akkor az az éhes nép utánam rohan és önt agyon­veri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint én. Krénfy kénytelen volt kínjában kaczagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az elménetsége. — Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, a mit ten­*) Lásd P. N. 1691 sz. nem kell, szóla Fenyéry rendületlen nyugalommal A mit elkezdtem, azt bevégzem. Vagyonomat, szabadságomat már koc­kára tettem , ha kell, életemet is odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapu­ján, még most megtorolhatja ön rajtam, a mi sérelmet ejtek nemesi jogain. Ha még egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell monda­nom, hogy vegyék le a lánczot arról a csavargóról s engedjék beszélni és egy óra múlva — uram — akkor én is ön is — halva lehetünk. Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt bele. Az ügyvédhez és az ispánhoz fordulva, fogvaczogó hangon mondá : — Önök tanúim urak, hogy én rajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a legtörvénytelenebb hatalmaskodás követtetek el, s hogy én az ellen ünnepélyesen tiltakoz­tam és csak a halálos fenyegetéseknek engedek. — És most nyitva az ajtó uram! A harpia. Nyitva az ajtó uram ! Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek lánczaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az ur, ki ott az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kíván e házon elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyúljon. Álljanak félre az ut­­jából s engedjék neki, a mit tenni akar. Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s le­fegyverezni egy egész várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki fegyverzi le egy harczra felkészült asszonyi állat haragját ? Az asszonyi állat, a kiről szó van, az udvar közepén áll, csípőjére tett kezekkel s kipirult arczával. Hajdan szép lehetett, de tulpiros arczája éles redői­­ről meglátszik, hogy a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát s most tökéletesen olyan te­kintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és lompos, féloldalt ránczaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt s hajfürtéiből egy egy külön vált cso­mó sehogy sem akar a szennyes főköt­i alá simulni, ha­nem a mint a szélnek tetszik, majd arczán, majd homlo­kán repked. Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka czim alatt szokta tisztelni, s kiről a ku­tató világ nem tudja egész bizonyossággal: anyja-e, nagy­anyja-e, vagy testvére, vagy régi szeretője, talán daj­kája, vagy épen felesége Krénfy urnak ? annyi látható, hogy valami erős viszonynak kell kettőjök között létez­ni, mert mikor összejönnek, mindig veszekesznek, ha­nem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik bántani. Ez a jeles asszonyság állt ott az udvar közepén. A cselédek lerakták már a puskát, de ő nem irta alá a capitulatiót. — Ók ti akasztófára valók, ti gyáva, haszontalan nyo­morultak ; a­kik szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyitjátok a füleiteket, úgy jöttök elő­­re, takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy seprű, hol van egy sodrófa, ki ennen az udvarról, tekintetes, nem tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiömlik a belé. — Eredj az útból asszony, szólt Krénfy, ki restellni látszott a lármát, ne szólj ebbe a dologba. Eredj fel a konyhába, ott a helyed. — Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető fidércz, te tehetetlen féreg, hát ki vagy te, hogy én velem parancsolni akarsz ? Ki vagy te, mi vagy te ? Rongyadta rongyházi vagy, a ki ha mennharagítasz, úgy löklek ki „velek“ együtt ebből a házból, hogy szétmál­­lasz bele. Takarodjatok innen ebben a nyomban. Béres! juhász! tehenes ! fogjátok azt a cséplőt, fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a hármat! A pesti fiscalis protestált, hogy őtet ne! — Te hetes! ereszd el a kutyákat a lánczról. Uszítsd rátok. Kinél van egy puska? Barátom, masinista, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen abba a puskába három golyóbist, lőjje agyon vele egyszerre mind a hármat. Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masinista nem látszottak hajolni a biztosításra, maga gyürközék neki a derék asszonyság s hátracsapva főkötője kontyát, megkapott egy sulykot s találomra oda­­hajttá a három ur közé, mely is épen Krénfy urnak a lá­bán találta el az öreg hüvelyk ujját. — Zárjátok be ezt az asszonyt! orditá erre, mérgé­ben és fájdalmában Krénfy ur, Boros! fogja meg, és hurczolja el innen. Boros uram előre lépett oly orczával, mely Hercules akármelyik feladatának megfelelni ígérkezett. — Ide ne próbáljon lőni, förmedt reá az élő Medúza, mert úgy képen felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik! Boros uram megállapodott e szóra. — Engem ne üssön az asszony, mert én nemes em­ber vagyok. Krénfy, látva, hogy ispánja nem mer a veszélyes vad állathoz nyúlni, maga ugrott oda boszúsan s megragadd a némber karját, mire a dühös asszony azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arczul, hogy a kalapja a sár­ba repült. Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszáit haját s a földre teperte, annak vadállati rikácso­lása közt. A körül álló háznép világért közbe nem vetette vol­na magát, sőt egymást csitítani látszik, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot. Fenyéry szivét fenékig felfordítá ez az utálatos jele­net. Odarohant a czivódók közé, szétválasztá őket egy­mástól, kiszabadítá Krénfy nyakravalóját a némber kör­mei közöl, valamint ennek hajbozontjait Krénfy marká­ból s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget ve­tett a küzdelemnek. Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte s azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan az udvarra minden meg­mozdítható edényt, a­mi által természetesen csak a fa­zekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el magukat. (Folytatjuk.) -wiarffiBsejiJuvw- Nyilatkozat. A Tomory Anasztáz úr által kitűzött 100 arany jutalomért pályázó, összesen 17 magyar történeti dráma, Egressy Gábor, Gyulay Pál s ennek időközbeni távozta után, helyettesített Herényi Antal, b. Remény Zsigmond, Szigligeti Eduárd és Tóth Lőrincz, mint megkért bírálók ál­tal megbiráltatván, — egyik sem találtatott a 100 arany jutalomra érdemesnek.­­ Minthogy azon­ban Tomory Anasztáz úr a kitűzött jutalmat más czélra fordítni nem akarta, s azon pálya­drámák szerzőinek, melyek a többiek közt egy vagy más tekintetben kitűnőbbek, kiadatni óhajtotta: a bí­ráló választmány a 10. sz. alatti „Kö­n­y­v­e­s ki­rály“ és 5. sz. alatti „Bíbor és gyász“ czi­­műeket jelölte ki, mint olyanokat, melyek bár a dramaturgia kívánalmainak meg nem felelnek, mégis részint nyelvek s egyes helyeik szépsége, részint némi színi hatást ígérő ügyes alkotás által, a töb­biek során figyelemre méltók. — A kitűzött 100 arany tehát, a jutalomadó ur óhajtása szerint, ezen két dráma közt fog egyenlően feloszlatni. E két nevezett drámán kívül még a 16. számú „Bran­ TUDOMÁN­Y, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Csehország történetírója és története. III. Gyakran megjegyezték, mond szemlélrónk, hogy bi­zonyos egység mutatkozik Európa történeti fejlődésében. A fajkülönbségek daczára, különböző név alatt ismétlik magukat ugyanazon események egyik és másik népnél. Tapasztaljuk többek közt, hogy mind a római, mind a germán népeknek van bizonyos fénykora, midőn a nép és kor szelleme egyes nagy uralkodókban van mintegy megtestesülve. Északi és déli Európában egyiránt dicső­séges korszaka a középkornak a XIII- ik század. Cseh­ország is igazolja ezt. A mi volt szent Lajos Franczia-, I. Eduárd Angol-, II. Fridrik Német-, X. Alfonz Spa­nyolországban, s III. Incze Rómában, az volt II. Ottokár Csehországban. Nem csupán cseh király, hanem Ausztria, Styria és Karinthia herczege, s Morvaország grófja és Kariiolia ura lévén egyszersmind, országa a Kárpátok­tól Adriáig terjedt. A magyarok ellen szerencsésen har­­czolt, s keresztes hadat vezérelvén Észt- és Kurland pogány népei ellen, magára vonta egész Európa szemeit. A tatárok, csodálva vitézségét, vas királynak nevezték, a kik Prágában udvara fényét látták, arany királynak nevezhetők vala. Említsük-e fényes hódításaihoz a bel­­reformokat: az időtájban alakult meg a polgári rend, s lön, az uralkodó segítsége által, a nemzet egyik erköl­csi támasza. Ottokár szerette hazáját mindenek fölött, s midőn a birodalomban ama hosszú interregnum beállott, visszautasitá a mainzi érsek által neki ajánlott császári koronát. Elég intézni valója volt országában. A szláv faj ez időben még nem vágyott uralomra Németország fölött. E nagy uralkodó országlását valóban epicai mél­tóságban tünteti fel szerzőnk. S mind drámai érdekű látmány, a midőn mind e hatalom összeomlik. Huszonkét évi féktelenség után ugyanis, melyet interregnum-nak neveznek, Németország végre uralkodót választa. Habs­­burgi Rudolf ült Barbarossa trónjára, s legelső gondo­lata volt, elvenni Ottokártól a német foglalásokat. Hosz­­szú és véres volt a küzdelem. Egész Csehország fölkelt. Ausztriában volt az eldöntő ütközet, a Duna mellett. A magyarok Rudolf részére döntik el. Az öreg király maga is elesik. A kik a magyar történeteket ismerik, igazolva talál­ják a magyarok ezen föllépését. A hóditó, kit Palacky oly költői lelkesedéssel magasztal, több kevélységet mint eszélyt tanusított nemzetünk irányában. S nekem úgy tetszik, hogy a nagy uralkodó épen abban külön­bözik a nagy hadvezértől, hogy a­mit fegyvere szerzett, politikája meg tudja tartani. A kihívó viselet hősi jelle­met kölcsönözhet, de uralkodóban nagyobb erény sok­szor a mérséklet. Azonban föltett szándékom vala nem szakítani félbe a szemlék­et, kinek nyomán indultam ez ismertetésben. De

Next