Pesti Napló, 1856. szeptember (7. évfolyam, 1972-2000. szám)

1856-09-01 / 1972. szám

389-197- ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Egyetek­-uloza 3-ik szám, l-ső emelet,­­ Szerkesztő szállása : Angol királynéhoz c.címzett szálloda, ik .sáriin.­­ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1859. Hétfő. sept. 1. Előfizetési feltételek: Egyetem-ut­cza, 2-fis szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülit panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Hirdetmények diia : n­yos Petit sor 4 Pkr* Ítélyegdíj katoniopkr J . Vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. PEST, sept 1 Az esztergomi főegyház felszentelési ünnepélye. I. Esztergom, aug. 29-én este. Maga az esztergomi főegyház felszentelési ünnepélye tulajdonképen csak egy vallásfelekezetet érdekel ugyan hazánkban, de világosan nemcsak vallásos hanem nemzeti jelentőséggel is bír ezen ünnepély, mint összejöveteli alkalma annyi jóravaló magyar embernek; évek óta az első alkalom, midőn, nem ugyan a szónak régi törvényes értelmében, de tett­­leg, valósággal az ország gyűl össze. Képviselve van itt minden osztály, minden vidék, s azt mondanám min­den párt, ha ugyan jelenleg párt volna a magyarságban. Az arczokon lehet látni, oly becsületes, életerős, egész­séges módon van itt képviselve a nemzeti szellem min­den osztály által, mikép azt nem igen hitték egymásról a pártok a hajdani országgyűléseken, s mikép azt oly megnyugtató, oly lélekemelő szemlélhetni. A más val­­lásfelekezetnek a korhoz és körülményekhez illő testvéri szivei jó indulattal tekintenek kath. lelkész hazafiaikra, s élvezik azok vendégszeretetét. Testvériségi ünnepély is ez sok tekintetben a nem­katholikusok, és katholiku­­sok, különösen a kath. lelkészek között, melyet a tapasz­talás oltott sziveinkbe, melyre az idő érlelt meg kölcsö­nösen, s melyet mintegy ünnepélyesen szentelünk fel jelenleg. Tudomást kell tehát ezen ünnepélyről venni, érdekkel kell ennek részletei iránt viseltetni az egész országnak, minden felekezetnek. Hajdan csak aristocra­­­tikus osztályok voltak az országban , ma a felébredt nemzeti önérzet időszakában, nemzet vagyunk. Nem ellenfelek, testvérek vagyunk ma a nemzetiségben ka­tolikusok és nem­ katholikusok, s a kath. papság való­ban semmivel sem kevésbb, mint bármely más osztály. Ez az esztergomi főegyház felszentelési ünnepélyének nemzeti oldala, mert hol ennyi ember gyűl össze, kike­­rülhetlen az; hol nagy tömeg gyűl egybe, mindig kitű­­­­nőbb mérvben mutatkozik ott a nemzeti élet. Az embe­rek egészen mások, egészen máskép gondolkodnak tö­megben , mint egyenként; valami különös magasabb fokra emelkedik ilyenkor lelkierejök, s ha ugyan nem szent lélekkel, legalább tüzes nyelvvel telnek el, az apostolok is összegyülekezve teltek el a szent lélekkel; s az írás is mondja : valahol többen összegyülekeznek, ott vagyok közöttük. Ünnepi szint is öltött ezen kis országgyűlésre a sze­rény Esztergom. Észrevehetően kiegyengette és csino­sította magát. A házak tiszta, fris szint nyertek ; eddig ismeretlen elem meghonosodását látandja az ünneplő Esztergom, a járdákat­ a kövezet is megjavíttatott, s most már nem sokkal roszabb a pestinél. Különféle alakú diadalivek emeltettek, melyekre még annak idejé­ben visszatérendünk, általában mind jó ízlésben. A vá­ros valósággal alig ismer magára , mire ime egy példa. A kellemes alkonyban a város utczáin járkálván, ezen észrevételt hallom két esztergomi lakos párbeszédéből egy szembetű­nőleg a jelen napokra kitünően feldíszített ház előtt:line a holnapi világításra készített transparent már fel van téve! — Ezen transparent azonban csak festett papirablak függöny volt, mint a beszélgetők szavaiból kivehetni, az első, mely Pestről Esztergomba került. Csak a rosz idő, az eső el ne rontaná az ünnepélyt, s nevezetesen a kivilágítást. Némi ok azonban van az ag­godalomra, mert a S­­­u­w­e­r is itt lesz tűzijátékot ren­dezni, ő pedig tudomás szerint mindig magával hordja a manót. S előtze is volt már ennek. A pénteken délben­­ Pestről elindult gőzhajót, melyre zárjel között legyen­­ megjegyezve, annyi embert felvett az érdemes gőzhajó­­zási igazgatóság, hogy ha sertést kellett volna szállíta­nia, bizonyosan nem rakat fel abból oly arányban. a Vácz és Visegrád között iszonyú jégesős vihar érte utól; a zivatar és az elkomorodott idő sötétsége megakadá­lyozták, hogy a kormányos jól láthassa az irányt, s vé­letlenül a balpart felé igazítván a hajót, a szél által fel­korbácsolt roppant hullámok oly erővel zúdultak a hajó jobb oldalára, hogy a gőzös igen merész n­ajlongásokat tön először balra, azután visszaesve jobbra, és ismét bal­ra. Rendkívüli ijedés fogta el ennek következtében az utasok nagy részét; a legtöbben azt hitték és hiszik most is, hogy pillanatra zátonyra vagy valamely tus­­kóra futottak, s ezen lebegett jobbra balra a hajó, sokan azt vélték, hogy a katlan pattant szét, többnyire pedig, mikép bármi oknál fogva, de sülyedü­nk. Lehet képzelni az alant és fent egyaránt rendkívül megtolult tömegben a megijedtek jajveszeklését. Fen­tebben már a vízbe akartak ugrani, hogy úszással igyekezzenek menekülni; s a fenvoltaknak még sokkal biztosabb helyzetök volt; de mit tettek volna az alant levők, kiknek a lépcső tel­jes megtelése mellett is épen lehetlen volt felsietniök, ha oda bement volna viz, nektek mulhatlanul mindnyá­joknak meg kellett volna fuladniok !­? Így okoskodtak a megfélem­lettek, s jön iszonyú visitás, s az asztalokon való eszeveszett keresztülugrándozás , az üvegek és tányérok nem csekély károsodásával. Meg kell jegyez­nem, hogy a legmegfélemlettebb egyén nem hölgy , h­a­nem egy fehérkalapos férfi volt. Mindig gondoltam én magamban, hogy ki a naptól legnagyobb jóltevőnktől is fél, mérsékelni akarván annak erejét reá hatásában, va­lami helytelenséget árul el, s most kisült , hogy az olyan a legbátortalanabb ember. Néhány erélyes figyel-­­­meztetés, virágnyelv nélkül szólva: káromkodás, hogy­­ mindenki helyén maradjon, s a tolongással ne mozdítsák elő a hajó lebegését, végre helyreállította a rendet, mind fen, mind alant, s mikor a hajó, helyes irányba térítve, különben is rendesen folytatta már útját, az utazók sem mozdították többet elő lebegését. Esti hét órakor megérkezett a főegyház után az ün­nepély fő­hőse is Liszt Ferencz, a misét előadandó karral külön gőzhajón. S hogy ne örvendene lelkem ezen kis országgyűlés­­szerű ünnepélyen, midőn azon nemzet, melynek ez most generális gyűlése , közmondásaiban is oly bölcses­séget tanúsít!? Például ezen közmondásban: a sok bába között elvesz a gyermek. Elmegy az ember Esz­tergomba érkeztével a polgármesterhez, s udvariasan azt mondja neki: Bátor lévén ön levélben szállás rende­lés iránt megkérni, tehát stb. A polgármester szinte oly udvariasan viszonozza a megszólítást , de a sok szép szónak csak az a vége , hogy ő nem adhat szállást, tessék R___úrhoz menni, ő rendel azt. R.. . úr pedig m­ár nem is vesztegetheti az időt szép szavakkal, hanem egyenesen megmondja, hogy nem tud adni, s végre a­mit ő nem tudott, megteszi egy szegény ember a népből, egy szerény hordár; ez tudott szállást sze­rezni jó volna a legalkalmasabb közeli helyen irodát is rendelni a hírlapok tudósítóinak, hogy netalán a távoli szállásaikra nem térvén, minél gyorsabban elkészíthes­sék és postára adhassák tudósításaikat, s ellátni azt a szükséges segédeszközökkel is, minek a programmok, s a szükséges belépti jegyek. A diadalívek feldiszítése még nincs bevégezve; lát­tam azokon latin feliratokat, a zsidókén német-zsidót , magyart még nem, de bizonyosan ez is lesz, hanem még nem jött el a sora feltételüknek.­­ E pillanatban az utczákon nyüzsög a nép, s élénk­ czi­­­­gányzene mellett vacsorálnak több helyen. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Két my­thus. Az ó­kortól kölcsönzött két jellemző festményt állí­tunk itt színpadra. Az alapgondolat mindkettőben egy , de mily különböző a felfogás, festés, részletek! Hanem mindezeknek méltánylását, belőlök a nemzeteknek, me­lyek keblében keletkeztek sajátságaira nézve hozandó következéseket az olvasóra bízva csak annyit mondunk tájékozásul, hogy az első muszka, inkább ó-szláv ere­detű, a másiik hindosztáni, szanszkritból. I. A paradicsomi madár. Egy tisztelendő, ájtatos öreg, szentséges napjait a monostor csendében töltvén, kimene egykor az erdőbe, fügét gyűjteni a barátok asztalára. Elmélyedve szent­séges elmélkedéseibe, messze bémene az erdő sötét sűrűségeibe, hol halandó lába még sohasem járt, s a­hová még a vadak sem bátorkodtak menni. Hirtelenség­gel egy madár dala ragadja meg hallását. Hallgatódzik, el van bájolva, elfeledkezik maga magáról, elfeledkezik a világról, s mozdulatlanul áll mint egy m­árványkő. Re­pül az idő, s nem meri érinteni öt szárnyaival, nem meri háborgatni gondolataiban , mert ezek az ég örök lakóinak gondolataihoz valának hasonlatosok. A ma­dár végre elhallgató , s a tisztelendő ajtatos öreg visszaindul a zárdájához. Megérkezik és más falakat, más egyházat , más kamarákat és más szerzeteseket pillant meg ; nem hiszen szemének , elmegy a mo­nostor elöljárójához s megütközve kérdi tőle: „Mondd meg tisztelendő atyám ! mondd meg , minő cso­da változtatta el ezt a zárdát? Ez előtt néhány órá­val menék belőle ki és most mindent máskép lelek.“ — „Mi téged nem ismerünk, jövevény!“ felele az elöljáró. Az öreg elbeszéli neki monostora históriáját, megne­vezi archim­andritáját. „Zárdánk régi krónikáiból tudva van előttem minden a mit beszélsz; ismeretes az archi­­mandrita neve is, de az ezelőtt ezer évvel élt.“ —„Most már mennyei fény világítja meg szememet!“ kiált fel mély gondolkodás után a szerzetes és tekintete minden jelenlévőt remegésre indita, mivel valami isteni vala benne. — „Atyafiak! én a paradicsomi madár énekét hallottam, s nem sejtettem ezer esztendőt !“ Ekkor ki akará magyarázni azon ének kedves voltát, de nyelve elakad, látása elhomályosul, elbukik s szentséges lelke elrepül hanyatló testéből. A sírját fedő kövön ime szók vésvék ki: „A paradicsomi madár énekét hallotta s nem sejtett ezer esztendőt.“ II. Kandó remetesége. (A következők megértésére szükséges előrebocsát­­nunk,hogy szanszkrit hitrege szerint az istenek aristokra­­tiájában némi olyan forma rendtartás van, a­milyent Börne a földiben óhajtott, t. i. hogy ne rideg, hanem mozgé­kony, változékony legyen. Még a főisten Indra — a gö­rögök Jupitere hasonmása — sem ül egészen biztosan trónján. Ha egy ajtatos vezeklőnek sikerül maga hosz­­szas sanyargatása után túlhaladni azon kegyes tetteket, melyeket Indra maga is, szerényebb állapotában véghez vitt, akkor a kérlelhetlen Brahma kényszeritni fogja őt, trónját ennek adni át.)# A híres Gaumati folyónak virágokkal diszített, hagy­mákkal , gyümölcscsel, áldozatra való füvekkel gazdag, kacsákkal, darvakkal, ludakkal, teknősbékákkal s más ily vizi állatokkal nyülgő, vizekkel frisitett, különféle fákkal, cserjékkel rakott, bájos magános partján való Nandunak különféle állatokkal bővölködő remetelakja. Bámulatos, felettébb nagy vezeklést gyakorlott itt a re­mete, fogadásokkal, böjtölésekkel, érzékeinek, indulatai­nak sanyargatásával, fürdést és hallgatagságot egybe­kapcsolva , nyárban öttűz közt ülve *­ esőzés idején vízben fetrengve, télben nedves ruhákban gyakorlottá vezeklését szüntelen a remete. Látván az ö vezekletének hatályosságát aggódni kezdenek istenek, gandharvák, a félistenek és a légnek szellemei. Földet, levegőt, eget, az egész hármas világot remegtette Kandu az ö vezekleté­nek erejével. Minő rendkívüli az ő állhatatossága, minő rendkívüli az ő vezeklése! így kiáltanak fel az istenek, látván állandóságát a vezeklésben. Felháborodva taná­csot tartanak Cakraggal együtt s elrémülő amaltó ve­zeklését meggátolni óhajtják. Megértvén szándékukat Cakrag, a háromvilág ura Bala levágója igy szóla a szép­­csipen, termetében ifjúságában büszke, karcsúdereku, szépfogu, teleczom­ba, dagadt keblű, a szépség minden jeleivel felruházott Pramlócsához : „Eredj szaporán, kedves, oda a hol vezeklik ama remete, m­eggátlandó vezeklését, megháboritván őt.“ Pramlócsa monda : Rögtön teljesítem parancso­dat, uram! csakhogy féltem magamat s éltem koczkázta­­tását; rettegek attól az ártatlanság fogadása alatt levő derék, ragyogó tüzes, égető naphoz hasonlító remetétől. Ha megtudja a rendkívüli erejű remete az a banda, hogy meggátlása végett érkeztem hozzája, elviselhetlen átkot szór rám haragjában. Ott van Urvagi, Ménaká, Rambká, Ghrtácsi, Szuratá, aztán Vigvacsi, Parvacsittisz, Tilót­­tamá, Alambusa, Migrakeci, Cagiléka és Vátnaná meg más Apszaraszok **) termettel fiatalsággal büszkék, karcsúderekuak, szépképüek , dagadt-emelt-keblüek , a szerelem gyakorlatában jártasak, küldjed őket oda meg­bízásoddal !“ Ennek ime beszédét hallva , újra monda Qacsi férje ***) : „­Maradjanak ezek s mások : te elég ügyes vagy szép gyermek! Melléd adóin kísérőkul a szerelem, tavasz és szél isteneit, ezekkel együtt menj el, szép ozomba, oda a hol van a nagy remete.“ Cakragnak e parancsát hallván a szépszemü, elmenő levegői után át amazokkal együtt a vezeklő remete la­kához. Megérkezvén meglátá a tündöklő vezeklésü, ma­gányban lakó, ártatlan dicső remetét. Látott amazokkal együtt lotusokkal ékesített , Indra kertjéhez hasonló, tisztán gyönyörű erdőt, különféle vadaktól lakva, tiszta , gyönyörű erdőt. Látott mindenfelé gyümölcs­csel terhelt , mindenfelé virágokkal diszlő, mada­rak dalaival vidámított fákat , mangókat , szívraga­­dó czitrom- és narancsfákat, deli kókus- és le­gyező pálmákat, sürüleveles fügefákat, banánokat , eze­ket s más ily gyümölcsöt, virágot, kellemes, illatos, szépséges fákat látott a nagyszemü. Körültük vörös foglyok, pávák, malabári gébicsek, különféle kakukok, és más különb-különb madarak fülbemászó édes hangi­­csalásaikkal szállongottak. Látott vizirózsákkal fedett, tisztavizü, gyönyörű tókat is. Ezen kellemes, bámulatos erdőt látván Indrának a remete vezeklése megháboritása végett küldöttje társaival együtt, monda a szerelemnek, szélnek és tavasznak : „Nyújtsátok nekem segélyeteket mindnyájan és különkülön.“ Így szólván ama vitézek­***) Cacsi, Cakras neje­­nek, megint monda : „Most már megyek oda, a hol a re­mete mulat. Most én annak a testét sanyargatónak, an­nak az érzékeit, mint daczos lovakat kormányzónak ke­zében megingatom a gyeplőt, kiragadom ezt a büszke kocsis kezéből, ha mindjárt Brahmához vagy Civához hasonló lenne is, mégis én öt szerelem nyilaival haso­gatott szivává teszem.“ Így szólva elmene oda, a hol a remete mulatott az ő la­kában, nagy vezeklése hatalmával megjuhászított vadál­latok közepette. A folyó partján megállva a himkókila *) édességével versenyezve kezde egy dicső dalt zenge­­dezni a szép apszarasz. Társa a tavasz istene a kókila édes hangjaival a szivet elragadó tavaszszá változtatá a hőséget. A malabári hegyekben lakó illathordó *is) kíi­­lönb­ különbféle virágokat újra, meg újra hullatva főtt. A virágnyilviselő ***) pedig a remetéhez közel menve szerelem sugallataival háborítá lelkét. A dal hallására bámulás fogván el a remetét, elmene oda, a­hol a szép­ szemöldökű vala, felruházva a szerelem nyilaival. Meglátván ezt, amosolyodék a szemtelen, bámul­­tában szemei kidüledtek, palástja leesek válláról, ő megzavarodék, bőre felhorsódzék és monda: „Ki vagy? Kié vagy ? te derék ezombú, te gyönyörű, te kedvesen mosolygó ? Elragadod lelkemet, te szép szemöldökű, mondj igazat karcsú derekú!“ Pramlócsa felele : „Vi­rágért s parancsod teljesítésére jöttem­, parancsolj sza­porán, mit cselekedjem kívánságodra ?“ Hallván ennek szavait a vezeklő, füstnek ereszte min­den állhatatosságot s kézen fogva elvezető a leányt re­metelakába. Ekkor a szerelem, a szél és a tavasz iste­nei megnyerve az óhajtottak, mindnyájan eltávozának oda a honnan jöttek vala, az égbe, és megdicsérék Indra előtt küldöttje cselekvényeit. Magasztalva ekkor az is­tenek Cakragt jó kedvvel és megelégedésben valának. Megérkezvén amazzal együtt saját remetelakába, az egészen szerelemmé vált Kandu, vezeklése erejénél fogva termettel, ifjúsággal felruházott, isteni ékekkel diszlő, Indra alakjához hasonló isteni öltözetet viselő, isteni viráglánczok illatával ékeskedő, szivet lelket el­ragadó kedves, felséges alakot öltött. A nimfa látván ez alakot rendkívül elbámult és : „Minő erő van ennek vezeklésében!“ Így szólva, gyönyörbe merült. Oda­hagyva fürdést, reggeli fohászt, áldozatot, olvasást, istentiszteletet, böjtölést, önsanyargatást, elmélkedést, amazzal együtt gyönyörökben kéjelegve, szerelem fog­lalta szive nem sejté vezeklése vesztét. Érzékiekhez ra­gaszkodó elméje nem sejte reggelt, éjét, napot, félhóna­pot, hónapot, félévet, évet, nem sejté, hogy telik az idő. Az álnok, a fortélyos szép nimfa pedig örömtelve hagy­ta őt a szerelem hatalmában tespedni, így töltött el, Kandu a derék, az erényes remete, gyönyörben több mint száz évet. Ekkor monda a nimfa a kegyes ember­nek : „Kívánok elmenni az égbe, kegyeskedj szíves engedelmedet megadni, Brahman!“ Erre a lelkéből hozzá ragaszkodó remete monda : „Mulass még néhány napig kedves!“ így szólítva meg általa ismét százat meghaladó évekig maradt nála az öt mulattató leány. Elmúlván megint a száz év, a szép arcza szerelmesen mosolyogva monda: „Megyek az égbe, Brahman!“ Erre a remete hoszasan szemlélve öt nogata : „Csak pillana­tig talál itt, szép szemöldökű, mulass még kevés ideig!“ Ekkor a kedvező Apszarasz megint egy pár száz évnél valamivel­­kevesebbet marada a kegyes emberrel. „El kell mennem az istenek hajlékába, szent ember!“ monda ---r?--­----j . o -------------- —-s ! litva meg újabban a szinte oly szép mint fortélyos nő, átoktól féltében remegve, nem hagyá oda a remetét; és igy a kitűnő szentségű férjfiával kéjelegve éjjel nappal, újabb meg újabb szerelmet geszteszte egészen elraga­dott lelkében. Egykor nagy sebbel lábbal indult a remete a ligetbe. Sietni látva őt, „hová mészsz ?“ kérdé a szép. „Eltelt a nap, a szürkületi szertartást akarom végezni, különben megszakadna ájtatosságom, kedvesem­!“ felelt. Ekkor kárörömmel mosolyogva mondá a leány a nagy remeté­nek : „Mit bánt az most téged, hogy el­telt a nap ?“ A remete mondá : „Ma reggel érkezés, isteni leány , mi­dőn meglátálak derék­szemba, a folyó kellemes partján, ma reggel érkezés hajlékomba, s a nap eltelvén ez a szürkület fordul­ utána, mi okból mosolyodál el, mondd meg igazán !“ Pramlócsa felele: „Reggeli időn érkeztem Brahman, az igaz, és nem hibázol; de most azon idő óta évek százai teltek el.“ Ekkor az éltes bölcs kérdé : „Szólj, szende lyánka, mennyi idő óta mulatok veled ?“ Pramlócsa felele : „Eltelt több mint kilenczszáz év hat hónappal meg három nappal.“ A remete monda : „Csak tréfából mondod te ezt az igazat, szende lyánka; min­dig csak azt gondolom én, hogy csupán egy napot lak­tam veled." Pramlócsa monda: , Ámítás nélkül mondom neked, Brahman, a­mint most elötted állok, kivált hogy komolyan felszólítasz reá.“ Hallván nyilatkozatát a re­meté : „Átkozott!“ kiálta fel, feddve maga magát- „Oda vannak vezekléseim, elvesztek minden fogadásaim, sem­mivé téve ilélő tehetségem! Miért is van az asszony bo­­londításunkra teremtve? Átkozott indulat, mely napjai­mat elrabolta!“ Imigy dorgálva ön­magát a törvénytudó, az ott ülő Apszarazhoz fordul é­s monda neki : „Eredj a hová tet­szik, megtevőd a mi tenni valód volt! Teljesedett az iste­nek urának háborításomra terveit incselkedé­se! Nem zúzlak én téged porrá haragom füzével , hisz együtt laktam veled a szerelem élvezeteiben foglalva. Aztán, mi is a te vétked.“ Mit tennék veled? Enyira legnagyobbára a hiba, nem bírván parancsolni indulataimnak, minél fogva sikerült neked vezeklésem megakadályozása, mit az istenek, szentségem erejétől féltőkben bíztak reád.“ Még e szavakat mondá a kegyestudós ember a karcsú­­derekúnak, az alatt ez erősen remegve verítékében állott előtte. Szünetben reszketni s izzadni látván öt a remete : „Menj el, menj el!“ monda; amaz pedig imigy elkurjongatva oda hagyá a remetelakot, elrebbene a le­vegőbe s verítékét a fáka gályáira kéné. Fáról fára szál­longott a leány s felső piros hajtásaikhoz törné tagjait s izzadsága csöppjeit. A mi magzat a vezeklőtől testében el vala rejtve, veritékalakban kitakarodék. Ez, hozájárul­­ván a nap sugarai, százszorosan megnőtt lassankint, s a fáknak Marisa nevű nagyszerű leányuk származék és­­ sok idő telve a tiz Pracséta nejökké s Daksa anyjává lön. Magyar könyvészet 448. Emlékkönyv az esztergomi főtemplom 1856- diki augustus hó 31-dik napján végbement fölszentelé­­sére. Második kiadás. Pest, nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál. 1856. 8 rét VIII. és 86 lap. Képekkel. 449. Imádság; az esztergomi főtemplom fölszente­lésének emléke 1856. aug. 31-dikén. Képpel. Nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál Pesten, 1856. 8 rét 2 lap. 450. Emlék az esztergomi főtemplom 1856. augustus hó 3* . napján végbement fölszentel­ésére és a B­a­k­á­c­s­i kápolna (a főtemplom s a Bak­ács-kápolna szent képe raj­­zával.) Nyomatott Beim­ J. J. és Kozma Vazulnál. Pesten, 11856. 4 rét 2 lap.. *) Testsanyargatás neme, midőn a vezeklő a leghevebb időben négy tüzet rak négyfelöl maga körül, s ötödik gyanánt a nappal sütteti magát. *) C betű bizonyos selypített s-et jelent, és igy nem a frank kimondással kell ejteni Cukrasz­­ Indra. Apzarasz r égi nimfa. *) Cuculus indicus, gyönyörű énekével jeles a»'»4'' **) Költői neve a szélnek, ***) A szerelem isten*

Next