Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)

1858-01-01 / 2387. szám

290-2387. 9-dik évi folyam. PESTI 18 Péntek, j Szerkesztési iroda: Bgyetem-utcza 2-dik szám, 1-sö emelet. Szerkesztő szállása Augol királynő Nro 53. A lat» szellemi rápzát illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. ÍS Bérmentetlen levelek csak Ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó - hivatal: Egyetem utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények '(előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: T~ Vidékre, postán j Pesten,|házhoz hordva : Éneeyedre . h . . . 6 frt pp. Évnegyedre . . 5 frt — V; Pélévse . . . . . 11 frt pp. | Félévre • . . . 9 frt 30 jrtv 'P Ui'.lntmínnolr <líío • fihasáb, petitsor3 szőri hirdetésnél4pkr. 1> lyeg HiraeimenyeK Uljd, ■ külön 15 pkr. Magán vita 6 hasábos petit" IMRMM . PEST, jan. 1. Fest, dec. 31. T. Báró ur! Holnap uj évre virradunk. Az ismételve válságosnak nevezett időpont végső perczeiben irom önnek jelen soraimat. Egy hónapja múlik, hogy ön, mint mondá, munkás­ságának nyugalmasabb köréből kilépve, ismét e politikai napi lap élére állott. Indokait isme­ri a közönség : de sejti-e a resignatiónak nagyságát, a mely kivántatott hozzá, hogy ön a jelen körülmények közt e lépésre eltökélje magát ? A phantasia csillagokkal behintett ege lel­kűnknek. Szabad-e nekem, mialatt a hanyatló év utolsó szárnycsattanásait számlálom csen­des magányomban, e planetaria világ-kertbe lopódznom, hogy a tündöklő ideálok ezen mi- riadnyi sokaságában felkeressem azt, mely ön lelkének egén tündökölhetett akkor, midőn a fenemlitett nagy eltökélést érlelé elméje? Ön nem azon emberek sorába tartozik, ki­ket hhi illusiók vezetnek az élet tengerén. S ha ön óletkényelmei legtöbbjeinek feláldozá­sával sajkáját mégis szélnek ereszté, hogy egy part felé tartson, mélyen ma nem virul ba­bér s még a buzakalász is csak gyéren mu­tatkozik : felteszem, hogy az örömtelen tájon mégis sejthetett valamit', miért méltó volna megkísérlem a fáradságos s kényelmetlen utat, még azon esetre is. ha életvirágainak, miket lelke ápola, legtöbbjeit a hullámok közé kel­lene dobnia. Mit keresett ön, báró ux, a pályán, mely ma, úgy látszik, nem bir egyikével sem azon tulaj­donoknak, mik a nagy szellemeket meghódí­tani képesek ? mit kivált itt, saját hazájában, melyben tört szivek sóhajait értetlen kapkodja el a szél, s a százados cserfa, mintha csak kifá­radt volna a századok zivatarjaival vívott küz­delmekben, közönyösen kezdi eregetni földre csüggeteg lombjait ? Mi hir- s névre tarthatott számot, mit a csendes magányban folytatott mű­ködése által tízszeresen akár jobban, akár mél • tóbban,akár pedig tartósabbankínem vívott vol­na ? s mit épen e lépése által nem tett volna ki legalább valamennyire koczkára oly emberek szemeiben, kik a műnek becsét a nyert külső siker terjedelme után mérik? S mégis, báró ur, meg vagyok győződve, hogy ön mindenben hitt inkább, csak nem e sikerben! Szép dolog a nemzetre, s általa a korra is hatni : de Bzámba vette-e az eszközöket, me­lyekkel átalán egy magyar publicista rendel­kezhetik, hogy hatását a nyilvános élet ala­kulásaival szemközt egyébnek lehessen mon­dani pillanatnyi ingásnál, melyet egy elzárt tóba vetett kövecs szokott előidézni a viz fe­lületén? Oly korban élünk, melynek szellem- királyai rendre kifáradnak. Oly férfiak, kik a század sorsát látszottak tartani kezökben, minden lángeszűkkel, minden ékesszölásukkal, minden hatalmi segédeszközökkel, s egy nyelvvel, mely az egész világra szól, nem vi­hették oda, bogy a balirányt, melyben a tár­sadalom kerekei mozognak, feltartóztassák! S mi magyar publicisták kecsegtessük magun­kat a hiedelemmel, hogy ujságlapjainkkal, melyeket a külföld nem ért, a honfi (legalább kellőleg) nem becsül, valamely hatást fogunk gyakorolni, miért méltó volt kilépni a sikra? Fájdalom! jobbról balról egyre csak azt hall­juk : akarsz korodra, ba mindjárt csupán nem­zeted érdekében hatni : szólj és irj oly nyel­ven, melyet a nagy világ megért! Igen, a nagy világ! Önnek, t.báró ur, hihe­tőleg nem voltak ily ambitiói : s mégis azt mondjam e, hogy nem kívánt hatni ? Hogy nemzete érdekében hathasson valaki: magának a nemzetnek kell oly existentiával bírnia, mely bármi alapnál fogva, de okvetlen érdeket keltsen. Nyomnunk kell és pedig ma­gyarokul az egyetemes életmérlegben valamit, ha akarjuk, hogy figyelembe vegyenek. Nincs bár egy magyar publicista tollának ereje, hogy korának nagy problémái megoldásához részé­ről is hozzájárulhasson; de van ereje, hogy e megoldások közepette nemzetének oly irányt adjon, mely mellett nemzeti létele biztosítva legyen. A lét azon térrel, melyet a nagy min- denségben elfoglal, meghozza a többit. S kell-e mondanom, hogy nemzetünk ma kiváltkép iro­dalmában él? Úgy hiszem, báró ur, hogy eltökélésének titkához jutottam. Ön egy politikai napilap élére állott: mert a nemzetnek egy orgánumot kívánt megtartani, mely mivel irodalmunk, egyszersmind nemzeti létünk egyik legkivá­lóbb tényezője, támasza és őre ! Néhány évvel ezelőtt Tatárország fensikjain egy franczia utas csatlakozott egy mongol ka­ravánhoz, mely chinai árukkal megterhelt te­véivel Szibéria felé, Khiaktába tartott. Egy napon a karaván nem messze az Onan folyó for­rásától, mely az Amour folyóba omló nagyobb vizeknek egyike, egy terjedelmes síkságon állapodott meg. A határtalan rétség monoton csendjét csupán a magas fűnek sziszegése szakította félbe, midőn azt a szél mint va­lami tengert hullámzásba hozta. A látkört minden oldalról sárgás kinézésű hegyek zár­ták el, melyek örök hóval fedett koronája gyémántként ragyogott a nap sugáriban. Este, midőn a karaván tagjai körben ülve tbeájokat készítenék, a csapat főnöke a franczia utashoz fordüla, mondván : „Testvér! e szép síkság, e legelők, e magas hegyek, e forrása az Onan vizének, ezen egész környék ránk nézve meg­annyi szent emlék. E hely a mongol nagyság­nak bölcseje. A lámák emlegetni szeretik, mi kép őseink, kik egykor csak egy gyenge tör­zsöt képeztek, a világ nraivá lőnek, nemzete­ket bóditva meg, kiknek ma már neveik is ismeretlenek előttünk. Az időben minden mon goi katona, s sokaságuk megszámlálhatlan volt. Ma mint látod, e tájon, bármely irányban indulsz is el, nem találkozol, hanem teménte len pusztákkal, melyeken Dsingnis-kbán t Timour ivadékai bolyongnak. ..“ A szóló nem tudta a franczia utasnak előadni azon óriási hadjáratokat, melyek ugyan e helyről hat szá­zaddal ezelőtt, midőn Dsingbis-khán minden tatár törzsök fejedelmévé ugyanitt meg vá­lasztatott, a világ minden tája felé kiindul­tak. || A tatárok elfeledék őseik történe­tét, s megszűntek nemzetté lenni. 1664-ben e nép egyik törzse, a mantchou, Chinát fog­lalta el. S ma, ka az uralkodó fajt vizsgálod, bámulással fogod észrevenni, mikép a helyett, hogy Chinában nemzetiségével hódításokat tett volna, a magáét vesztette el, és pedig nem csak itt, hanem még ősei fészkében, Mantchoü- riában is. Erkölcseik, nyel vök, maga az ősi hon, mindez chinaivá lön, s napjainkban egész biz­tosággal mondhatjuk, bogy a mantchou nemze­tiség visszakozhatlanul meg van semmisítve. S miért mindez ? Mert a mantchou irodalmát, melynek Khan g-k i és K i e n-L o u n g hal­hatatlan emlékeket emeltek, annyira elejtette, hogy ha ez emlékek kivételt nem képeznének, ■ e szép nyelvnek még csak nyoma sem maradt volna fenn! Úgy hiszem, a példa nem csak vi lágos, hanem meggyőző is. A nemzet csak az irodalom által tarthatja fenn magát azon esz­méknek színvonalán, melyek nélkül magát sorsa s ennek mikénti biztosítása iránt nem tájékozhatja. E nélkül pillanatnyi dulásokat, felforgatásokat, bódításokat tehet ugyan; de rövid idő alatt azon meghódított nemzet pré dájává válik, melynek nyelve s irodalma öt az eszmék ama színvonalán leginkább fentartani képes! Érzem tehát, s nagyon is méltányolom,-t, báró ur, a súlyt, melyet ön e válságos időben egy nemzeti orgánum éléreiállásának tulajdo­níthatott. Sirhantok felett haladunk el; a a jor, mely siető lépteink után emelkedik kor tán élő lény érző része val*. . metö felett állva, miként ne vidulna fi vünk, ha látjuk, hogy az élet ápoló ki talál, ha mindjárt ez egyéb volna is, minti magunké? A közönség,úgy látszik, meg'1 e önt, s én újévi köszöntésül azon óhaj ki zésével zárom be jelen soraimat: Ol' sunk éB írjunk! Bőr ziana. (Fk) „Mi zaj riad, mi nép tolong“ a t<>: csarnokaiban! Minő vig élet fejlődik c i hány nap óta? Talán vége már a sokat ii getett krízisnek? Vége minden pénzügyi | nak s nyomornak, hogy a hitelrészvényelr egy hét alatt 20 fttal emelkedett ? Ezen feli kés talán mesterséges ? De hiszen mindé mutatkozik az, Európának minden nac. ínzpiaczaírói „javulást“ hirdetnek, s csakugyan kell valaminek lenni a dolog Van ám, — meg is mondjuk, hogy mi benne ? Elébb feleljen nekünk az olvasó! miért n tatkozik ezen emelkedés egyedül az úgyu vezeti játékpapiroknál, s miért nem a solid . állam- és földtehermentesítési kötelezvénye! n is, vagy, ha ez utóbbiaknál itt-ott mutatko i miért emelkednek az iparpapirok tiz pc tűig a kötelezvények alig egy negyed centtel bírnak magasabbra menni? A titok igen egyszerű; az ipartársasá (hitelintézetek, bankok s'tb.) ;dec. 31 ken ö fejezik évi számadásukat; az activum ős .-x állittatik szintúgy mint a passivum,s ha á.. imezt túlhaladja, á világ azt mondja : im e k vállalat jövedelmező s a részvényesek az ■ ctivumok többletét kamat s osztalék alakjáig teszik zsebükre. Mindezen intézetek tárczái tele vaun tömve mindenféle érték.-, többnyire iparpa. rokkal; e papírok értéke természetesen: at ctivumok rovatába jő; minél nagyobb ezek értéke, annál nagyobb az activumok össz< s annál nagyobb az igazgatók tantiémje, ni annál nagyobb az úgynevezett „nyerést; Minthogy pedig ezen értékpapírok nem lan dó becsüek, hanem az árfolyam hull zásainak alá vannak vetve, bizonyos napol kell venni, melynek árkeletje sinórmérté szolgál; e nap — december 31-ke. Ennek folyama szerint igtatják a papírok érték > bilanceba. Tehát minden attól függ, hogy papírok december utolsó napján jól magi> álljanak, s azért látjuk rendesen .dec : 6 *] mi rm-Ts eci* ; iá­j ­'IV .oni los O t; ­niftfr ­ítak Salmi SZEGES. pqly6ibatot MÁRTH Irta VALRJEY. H. gu es Látszatra a Manuel élete is ép békés volt, mint a Jüané vala; valósággal azonban örökös ellentéte volt az egy őrjöngő öröm és kétség- beesésnek, egy végnélklili zivatarnak. Voltak napjai, midőn lóháton bejárta a tölgyfaerdőket, a mezőt, és amaz ösvényes helyeket) melyek a kastély» a kis vá­rostól elválasztják; mily könnyen elhitte ilyenkor, hogy a fák csak azért terjesztik ki léje febtt ágai­kat, hogy öt beárnyékolják; hogy a madank az ö lépteire énekelnek, s az ibolyák egyedül az ő ked­véért terjesztik édes illatukat. E napságtó' fogva Bretagne, előtte a, teremtés kiváltságolt müvérek, va­lóságos földi paradicsomnak tűnt fel. Azok a gránit szirtek örökké a tenger által locsolva, azok a vádvi- rágos halmok, azok a .búzatermő, síkok, melyiken a szél, a kalászokat hullámokban rengeti, a szürlé kő­sziklák koszorúja, melyről mint megannyi élő njtok, számtalan denevérek függenek; az a határtalan néző melyben a szem elvesz, mint a gondolat a végeién szemléletében : Manuelnek a legnagyobbszerü, leg- megindjtóbb, lefköltőibb látmány volt, melyet váaha csodálattal nézet. Sérvéit atyust is bátran zavartatta a megye összes szerencséjét mérlegelő munkájáén, ki a vidék solynai (vagy inkább káposztás ifja = hobereaux) családfájának legkétségesebb gyökeeig alászállott és történetét csinálta mindazon hires se­reknek, melyek harmincz év óta egész tollerővel Új­nak. Nem lehetné ugyan bebizonyítani, hogy Maiiéi mindig hallgatta őt, de annyi bironyos, hogy gyaknú unalom nélkül lalígatta, mert semmi sem lehetet előtte érdektelen (abból, mi ott történt, a hol Martig lakott. S honnan és miért mindet ? ‘Mártha különöst nézett rá, vagy valami jelentektelen szót mondok neki, de különö* hangon; vagy midőn őt hallgatta relen, Ma­Jlá L gyötri, kérlelhetlenül felverte őt álmából, hog. szegény álmos embert még unalmas beszél gyomrozza. Azon estély után, melyet leirtunk, szintén veszélyben forgott volna a szegény Juan nyi ha Manuel, szabad levegőt keresve mint ejgj lelős, nem hagyta volna el szobáját néhán múlva, hogy abba belépett és ki a kertbe nem volna. (Folytatjuk.) TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MÜVÉfeW Magyarhoni humanismus és realismu t Ismét humanismus és realismus! fog talán i méh olvasó felkiáltani, ki c kérdés körüli vitáinka ... TJ M. M. első folyamaiban tán meg is sokalta, > P-ole man István szózatával pedig ez idei IV. füzein dJiei azt uj oldalokról bár, de már csakugyan telje- en ki fejtettnek tekinteni hajlandó. Azonban én azt array derék hozzá szóló után is, nemzeti miyelfs.égliriki'i sőt anyagi jólétünkre vonatkozásában is sokk >: r~ i< sabbnak tartom, mint hogy most, miután a i;érdes gyakorlatilag immár más téren áll mint ezelőt) öt évvel, még egyszer, s épen gyakorlati teki i thöl szót kérni tartózkodjam. Nem is a tudományi ily nemű helyes vagy nem helyes felosztásáról, "v e két osztály ilyetén elnevezése megengedhető)*'"' öl kivánok értekezni : elfogadom azokat mint létezőket azon értelemben, melyben nálunk közönt í g-< sen veszik. Tehát a humanismust nem szorítva íí philologiai v. classical nyelvtanulmányokra;,a i.-;-li- must nem azok ellentételéül tekintve, mint dolog: ismeretek összeségét: hanem amazt mint az általá­nos emberi kiképzésre ezélzó tanulnf£taj°k összegét, ezt mint a közéletbeli szükségekre alkalma­zott mér- és természettudományokét, mik aztán a technikai ki képzésnek szolgáltadnak tudó mányos alapod. *) Mutatványul az ,Uj m. innzenin^ X. füzetéből.n a sz4 V \ 3i;ediite onkerc­SIC különös helyzetben ült vagy állott; egyszóval : sz retve hitte magát. Az ilyen boldog napokra következő reggelen, nuel örömtől dobogó szívvel ment a kastélyba, me lévén győződve, hogy Martba, első tekintetével meg erősíteni fogja reményeit, kinek csillaga az 6 csilla I gához van nőve; de a végzet akarta-e,^ vagy száiicle kosán történt, a dolog ilyenkor, mindig valami szó katlan fordulatot vön. Majd zavarhatlan figyelembei ; találta Márthát, a mint az apát úr tudós értekezései hallgatja s egyáltalán lebetlen volt tőle egy hangot vagy csak egy tekintetet is nyerni; majd meg olyai bohóvig, gondtalan és gyermekes volt, hogy iáig í benne gyönyörködött, az apátot hoszantotta; ilyenkoi elküldte őt roppant messzire a sziklákhoz : keresser meg neki egy bizonyos virágot,- a milyen virág pedig nincsen is. Ha Manuel, ismét Mártha közelébe jutott nem tudta többé, a dlih-e nagyobb benne vagy a sze telem; de ha egyedül maradt, az elégíiletlenség és ; harag elnyomott benne minden más érzelmet. Azzá vádolta Márthát, hogy nincsen szive, hogy csak ját szik vele, s esküdözött menyreföldre, hogy ha iné; egyszer látja, megmondja neki világosan, hogy szc réti; hogy ne higyje, hogy joga van másnap elfelej teni azt, mit azelőtt való nap tett vagy mondott. Néhí arra is elhatározta magát, hogy nem megy többé i kastélyba. Ebbéli határozata azonban a nap legelsi sugarának sem tudott ellenállani. Összeszedte ugyai minden erejét, és meg is tartotta azt a könyvtár ajta­jáig; de ha Mártha. édes mosolylyal fogadta, ha szű­zies ártatlansággal székét közelébe húzta, vagy rá­szánta magát, hogy együtt valamely könyvet olvas­sanak : Manuel oly boldognak érezte magát, oly bol­dognak, hogy el:elejtett mindent s úgy örült szeren cséjének mint a gyermek, ki feltartja lélekzetét szapj panbuborékja előtt, félvén hogy az a légben szét pattan. Mind addig, mig Márthát látta, Manuel egyáltalán nem is panaszlottde csak azután kellett kemény megpróbáltatáson keresztülmennie. Megtörtént néhai — s ez pontosan-, mindig akkor, midőn legközelebb hitte magát a boldogsághoz —| hogy Mártha, egy, két, három napig sem; jött a könyvtárba; Ilyen napo se-1 kon Manuel alig ért haza B. .. be, már ügetve lova / golt Cérnán kastélyba vissza, jjgész este a kastél} a- környékén bolyongott és ha a késő éj beköszöntött :g megállapodott a berek valamelyik sarkában, honnan Mártha szobájának ablakát ki lehete venni, i- Állapodjunk meg itt; tartunk tőle, hogy ez a foly- :- tonos habozás, e görbe utakon való járás, nagyon ha- i- mis eszmét kelthetnek bennünk Manuel jelleméről. Ő n 'élénk képzeletli, regényes jellem vala; egyáltalán it nem félénk, de sokkal szenvedélyesebb mint érzel- S, mes, mint minden délvidéki. Maga is csodálkozott u mindazon, a mit érzett és tett két hónap óta, mert ha ß azon pár saloni siker, melyet a stratégia bölcsen al- r kalmazott szabályai szérint kivívott, hóborttá nem a tette is, de legalább túlzott fogalmat támasztott benne % erejéről, a szív vonzalmai ellen. Egy szóval ő szere- I, tett, elsó ízben, s szeretett s a szerelem minden jelle- > mü és fajú emberrel sok trérát Uz és fog űzni örökké, a Mamiéit a berek egyik sarkánál hagytuk. Itt állott vl ő óra hosszakig, várva, mig Mártha lakosztálya kivi- t-Hlágosul. E lázas várakozásban feje úgy lángolt, majd g jelbódult bele; époly nevetséges mint lehetlen gondö- i- /latoknak engedte magát, s ezer meg ezer kivihetlen j- tervet forralt. Márthának árnya is, melyet inkább sej- n tett mint észrevett az ablakredőny mögött, elegendő a volt hangulatát megváltoztatni. Nem akarjuk inagya- (í rázattal kisérni, hogy oly egyszerű és könnyen elgon- d dolható tény, mint Montbrun kisasszonynak saját szo­- bájában való jelenléte, hogy birhatott oly nagy fon­■ tossággal Manuel szemeiben: annyi bizonyos, hogy- fezjc maga sem tudta magának meglé teni; de mégis a ■ mijj,egy félpillantással látott, vagy gyakran csak látni- képzelt, tüneményszerünek, hallatlannak tetszett az előtte, s ezer nagyon természetes okát tudta annak elgondolni, a nélkül, hogy ez ezer ok magyarázatát , elegendőnek találta volna. Éjjeli kémkedéseinek nem volt mindig ily bájoló ^következése. Néha valamely komorna gondos kezei ; joly szorosan elzárták a függönyöket, hogy a legkis­ebb világosság sem hatolt azokon át. Ilyenkor hal- : ‘latlan dühvei rohant szállására, hol Jüannal együtt . lakott,- öyiugei'üitsetibe hozván annak látása is, hogy ’ baratja mélyen a'-zik, mig öt az álmatlanság

Next

/
Thumbnails
Contents