Pesti Napló, 1861. június (12. évfolyam, 3390-3414. szám)
1861-06-01 / 3390. szám
124—3390. 32-ik évi folyam. Szombat, jun. 1. lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadóhivatal- TPrefixotAnl fTMtÁtolok • Szerkesztési iroda: 11 szerkesztőséghez intézendő. n.ianonivatal. iLienzetesi löltetetek. Ferencziek térén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: F trem-'.iek tere 7-ik szám, 1-ső emelet Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- I A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása félévre . . . . 10 frt 60 kr. a. é. ________________gadtatnak el.________________ körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr. a. é. 1861. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdij külön 80 njkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 njkr. PEST. május 31. — Az „Ost und West“ közelebbről „Magyarország és a nemzetiség elve“ feliratú czikkében elég világosan kitünteti mennyire komoly szándéka a szlávoknak a magyarokkal kiegyezkedni. A czikk íróla constatirozza a mély és kitörölhetetlen benyomást, melyet Deák beszéde a nem magyarokra tett, mert Deák nem csat a magyarok nevében, hanem Magyarország nevében a szabadság mellett, a kényuralom ellen az „átkos Centralisatio“ ellen szólít. Miután a czikk szó óhajtását fejezi ki, hogy bár a magyar országgyűlés pontosan formulázná mit ért „a nemzetiségek egyenjogúsítása“ alatt, így rekeszti be czikkét: „Én gyakran hallottam itt Bécsben, hogy a magyarok soha sem lehetnek Ausztriára nézve veszélyesek, mert a többi nemzetiség soha se szövetkezik velük. Ha 1848 ban a várakat nem engedték volna által a magyaroknak, az oroszokra nem is lett volna szükség. Én azt hiszem, hogy a 12 évi tapasztalatok után ez nagy öncsalódás. A magyarok türelmetlenségének határtalannak kellene lenni, még sokkal nagyobbnak kellene lenni, mint 1848-ban, hogy csak rémi valószínűséggel ismételtessék ami akkor történt. Mi név szerint minket szerbeket illet, mi óvakodni fogunk az 1848-as hibába esni, nehogy nekünk elhamvasztott városaink és falvaink romjain újra azt mondják: „A szerecsen elmehet“. Nekünk jelenleg csak Magyarországgal és csak egyedül Magyarországgal van dolgunk. Minden egyéb czélt távol kell tartani magunktól. Minket a birodalmi tanácsban elérendő szláv majoritással nem fognak megcsalhatni. 1848-ban volt az, midőn a horvátok és csehek minket ezzel az eszmével megismertettek. Akkor keservesen csalatkoztunk. Ezért minden azokkali solidaritást vissza kell utasítanunk, kik egy kizárólagos szláv Ausztriában hisznek. Egyébiránt láttuk már, hogy miként történt Csehországban a választás, és hogy miként terrorizálták a birodalmi tanácsban a cseh képviselőket ! Ránk szlávokra, s általában minden nem magyarra nézve Magyarországon csak egy út lehet üdvös és ez:egyetértés a magyarokkal.Az haza kicsordult, ha a nép bosznia oly végletekre fájni, hogy saját nemzetiségétől is irtózik, ha pusztán a sejtelem és gyanú, egy oly néplázadást idéz elő, melynek nincs nyoma sem az uj, sem a közép, de még az ókor történetében sem. Az úgynevezett ilyr párt, támogatva a kormánypárt által, mely még most a nyers hatalom és katonai erő felett rendelkezik, s mely a legfinomabb politikai cselfogás következtében engedélyezett ideiglenes határőrvidéki képviselők közreműködése után még keresztül vihetőnek véli önző terveit,— úgy látszik,még mindig a vezérszerepet játsza. Tudjuk azonban, hogy a határőrvidéki választásoknál táplált rajongó remények, egészen meghiúsultak, tudjuk, hogy ott közkatonák és kereskedők lőnek képviselőkül választva. Azt mondja egy horvát példabeszéd, „egyetértés épít, egyenetlenség leront.“ De a magánérdek és önzés mégis szétforgácsolja az erőket, elszigeteli magát az egész világ előtt elismert és méltányolt jog, igazság és alkotmányért küzdő nagy nemzet megkezdett szellemi csatájától, kivel jó és balszerencséjében együtt küzdött, kivel együtt jogain, alkotmányán s nemzetiségén kivül, világfontosságú eredményeket vívhat ki, s ki nélkül, egy mindenkitől megvetett, magára hagyott tékozló fiúhoz hasonló. — Fontos időket élünk, meglehet, hogy midőn egy előre nem látható eventualitás, a valódi horvát, a nemzeti józan pártot, az ügy élére löki, már késő lesz, késő minden kaputos emberre nézve. Az ozáli politikai horvát néplázadás ügyében a megyei bizottmány Károlyváron megkezdte működését, helyszínén kellett volna ezt eszközölni, de nem tanácsos. Az ekkorig idézett parasztok közül senki mindekkorig külön meg nem jelent, az egész vidék hegylakói tömegenként hivattak hallomás szerint megjelenni. Az „Ost und West“-ben egy a tényt szerfelett elcsavaró privátlevélből merített megjegyzésre akadunk, mely szerint néhány paraszt vallomása szerint a lázadást életveszély közt csillapító négy magyar mérnök volna a néplázadás szitója, előidézője. Addig is míg az egész tényállást a folyamatban levő vizsgálat kiderítené, szabadjon kérnünk az „Ost und West“ szerkesztőjét, szíveskedjék az ily privátlevél szerzőjét ily szerfelett fontos ügyben személyesen megnevezni. Hogy lehet valaki lázító, ki a horvát nyelvből, fájdalom, huss szónak nincs birtokában. A tárgyalás eredményét annak idején bővebben Az egyesülés, egyetértés és testvériség védangyala őrködjék felettünk. Radich Ákos: Károlyvár, máj. 27-én Hogy valamely nép anyagi és erkölcsi életerét idegen hódoltató fegyverhatalom elsorvasztja, erre van példa az egyetemes világtörténetben; de, hogy valamely népet ugyanazon nemzet fiai sodorják a végelszegényedés és kétségbeesés örvényébe, erre az emberiség sajnálatára méltó horvát népen kívül nem találunk nyomokat, sem az új sem a közép de még az ókor történetében sem. Hogy Horvátország a magyar korona adóálladékának csak felét fizette, ezt indokolva találjuk ezen ország territoriális viszonyaiban, indokolva találjuk továbbá az itt divatozó patriarchális családrendszerben, mely az egyéni szorgalmat, ipart s ezzel a népgazdászat magvát csirájában fojtja el. Midőn tehát a vérlázító Bachrendszer természetéből eredő direct és indirect adók számtalan nemei stb. a természettől különben is mostohán megáldott földnép szűk évi termesztményeinek, több mint felét felemésztette, nem csoda ha már tavasszal az itt nagy mértékben elterjedt uzsorás hitelezőknek lesz martaléka. Majdnem minden községnek meg van külön uzsorása, to neki végszorultságában tengerit és pénzt kölcsönöz, hogy ennek fejében azután egész liszt termését lefoglalhassa. Számtalan példa van reá, hogy család, mely azelőtt gond és bú nélkül élt, most két évi termésével tartozásban áll; felszántja, elveti kölcsön kért magyar földeit, hogy őszszel pogány uzsorása, kiben még legtöbb bizodalma van, learatván, azt kegyelemképen ismét tőkésíthesse. Így történik hogy fél, egész, sőt másfél telkes családok, progressionális arányban növekedő adósságaiktól szabadulandók, földjeiket darabonkint elharácsolni kénytelenek, végkép tönkre jutnak. Boldog azon család, ki aratásig saját emberségéből szárazszirokkenyeret ehetik,vásár és ünnepnapokon zsiradék nélküli kukoricza ganiát tálalhat asztalára. Megrendül az ember egész valójában, ha a végelszegényedés örvénye felett álló szegény nép helyzetét szemléli, panaszait hallja: „1848 előtt volt elegendő kenyerünk és borunk, most nemcsak hogy kenyerünk nincs, de rizünk sem tiszta, iható,-------könnyeink miatt, miket bele hullatunk.“ Tavai midőn hét százados hű szövetségese, a magyar testvér nép,könyörületesség érzetétől inittatva megapadt filléreit összegyűjté, hogy a végzet otorozta szerencsétlen horvát nép szegénységén, ínségén és nyomorán segíthessen, hogy anyagi végromlása feletti fájdalmát a részét enyhíthesse, hasztalan hirdették felsőbb utalás folytán az illető jegyzők stb. miszerint a fosztandó filléreket a császár küldi, mindenütt alálkozott ügybarát, igazságszerető ember, ki , népet eziránt felvilágositá, ki elmondta neik, hogy e fillérek nem a császár alamizsnája, magyar testvérek küldik ezt nektek, kiknek ítésekre esett, hogy a közös csapás titeket több tönkre juttatott.“ A válasz reá ez volt : londoltak uram, az Isten áldja meg őket. Ígyyilatkozott a nép azelőtt, igy nyilatkozott a nép kkor, és igy nyilatkozik a nép most is egész Horvátországban. Hiába,nem lehet egy egész nép kebléből egy évszázados testvéri viszony és bizalom gyaként kiirtani. Magánérdek és önző erők meggirbálhatják ugyan e gyökereket, de csak ideglenesen, mert az ismét megizmosodván, mégrőteljesebb, hatalmasabb hajtások diszlenek íjták. Ki fog tehát csodálkozni ezek után, ha a zárábi horvát országgyűlést máris az ország minden részéből paraszt küldöttségek ostromolik, a magyarországgali egyesülést szorgalmazók ? Ki fog csodálkozni ezek után, ha a régten szenvedés, nyomor és csalódás keserű por A birodalmi tanács máj. 29-ei ülésében a képviselők sérthetlenségére vonatkozó törvényjavaslat felett vitatkozott. A vita megkezdése előtt egy néhány interpelláte jelentetett be, melyek közöl, mellőzve az erdei vámra, bor és hús adóra stb. vonatkozókat, kiemeljük azt, midőn egy képviselő kérdi a rendőr minisztert, hogy mi történt, és mit akarnak tenni azokkal a tisztelt előkelő tiroli polgárokkal, kiket a múlt nyáron törvény és vizsgálat nélkül elfogattak, s azóta fogságban tartanak ? Mécsery miniszter máskorra ígért feleletet. — Bámulatos, hogy a közönséget legközelebbről érdeklő dolgokban még egyik miniszter se tudott aznap feleletet adni, melyen kérdezték! A napirendre térve, több szónok után dr. Smolka gallicziai képviselő emelt szót a birodalmi tanács illetékessége ellen. Olvasóink távirati jelentésből ismerik már e beszéd szellemét, most egész terjedelmében előttünk lévén, közöljük belőle a főbb pontokat : „Valahányszor ide jövök — mond a szónok — megvallom, nem tudok menekülni attól a nyomasztó érzéstől, hogy nem tudok tisztába jönni az állásponttal, melyet e házban elfoglalunk. Ha e tárgyban szólok, higgyék el, nem az ellentét kedvéért, történik, hanem azért, mert szeretnék tisztába jönni, s hálásan fogadnám, ha e tekintetben felvilágosítanának. Itt illetékesség kérdése forog fenn. Én azt hiszem, senki sem hozza kétségbe, hogy mi nem vagyunk a teljes birodalmi tanács, mert nem tekintve azt, hogy némely királyság követei még nincsenek itt, más királyságok a megjelenésre még fel se szólíttottak. Ha ez megtörtént volna, akkor legalább azt lehetne mondani, hogy a formának elég létetett, s ez egy törvényes kibúvó ajtó volna a birodalmi tanácsot teljesnek nyilatkoztatni. De ekkor is az a kérdés, hogy mi a szűkebb birodalmi tanács vagyunk e, miután az alkotmány 11. pontja szerint a szűkebb birodalmi tanács minden országot magában foglal, a magyar korona országain kívül ? Azt kérdem hát uraim, mely országok tartoznak a magyar koronához, én nem tudom, de eddig élő, amint hiszem se Horvátország, se Szlavónia, se Erdély nem szóllittatott föl, hogy akár a birodalmi tanácsba, akár a magyar országgyűlésre követeket küldjön. Istriáról nem szólok, mert ez föl szóllittatott, de nem jelenik meg, ha így a birodalmi tanácsban csak az illetékességről lehet szó, de azt hiszem, hogy még lehetne segítni őszinte és határozott föllépéssel, és annál jobb, mentől határozottabb e föllépés a régi rendszer ellen, (bravo minden oldalról) s mentől határozottabb az országoknak biztosított autonómia szellemében (bravo jobbról). Valaminek történni kell, vagy föl kell szólítani a királyságokat, hogy megjelenjenek, ekkor elmondhatjuk a formának elég van téve, mi teljes birodalmi tanács vagyunk , vagy szóllíttassanak föl a magyar korona alá tartozó országok, hogy menjenek a magyar országgyűlésre, akkor aztán tudni fogjuk, hogy mi a szűkebb birodalmi tanács vagyunk, most pedig általában nem tudjuk, hogy mik vagyunk. Valaminek történni kell mert a jelen állapot tűrhetetlen. Azonban van még egy mód, ha tartózkodunk oly határozatoktól melyek az alkotmány megváltoztatását vonnák maguk után, mert utoljára is azt mondhatnák hogy nem volt jogunk azt tenni amit tettünk, foglalkozzunk a házszabályokkal, ha ez sem megy, s itt nem jövünk tisztába, azzal hogy mik vagyunk, jobb országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése máj. 31-én. A tegnapelőtti ülés jegyzőkönyvének felolvasása és hitelesítése után, a ház elnöke jelentést tesz a hozzá időközben érkezett beadványokról, melyek is e következők: Borsod megye közönségének részvétnyilatkozata, a nemzetit, felejthetlen hazánkfiának Teleky László grófnak, szomorú halála által ért veszteség fölött. Esztergom város polgármesterének panasza, az adó erőszakos behajtásánál elkövetett visszaélések ellen. Sopron megye közönségének azon indítványa, hogy az 1848-iki szabadságharczban elesett, vagy azután mártyrságot szenvedett testvéreinknek neves törvénykönyvbe igtattassanak, s nevüknek, az ügyhöz, melyért küzdöttek, és dicső halálukhoz méltó emlék emeltessék Pesten, az ország szivében. Baranya megye közönsége a pécsi lyceumnak isméti felállítását, és a katonai czélokra elfoglalt gymnasialis épület visszaadatását kéri. Szeged város közönségének azon folyamodása, hogy kebelében egy váltó törvényszék felállítása elrendeltessék. Zsitvay József újonnan megválasztott képviselőnek megbízó levele. Az állandó igazolási bizottmánynak véleménye. Szathmáry József, Décsey László és Königsmayer Károly képviselők választása ellen semmi kifogás fenn nem forogván, azok igazolt képviselőket ajánltattak, mihez képest a nevezettekre az igazolás, a 30 napi reclamatio fönntartása mellett ki is mondatott. Végre tudatja az elnök, hogy Popovics Milos, egy Belgrádban megjelenő „Vidovban“ czímű szerb lap szerkesztője, hozzá intézett levelében tudatja, hogy lapját, a nemzetgyűlés számára, folytonosan küldeni fogja. (Éljen.) Az elnökségnek ezúttal semmi jelenteni valója nem lévén, a ház a napirenden levő tanácskozást folytatja. Mocsáry Lajos érdekes beszédéből, addig is, míg azt egész terjedelmében közölhetnők, a következő kivonatot adjuk. Szónak örvend azon, hogy a discussiók ily kiterjedést nyertek, azért, hogy azokból ország világ megláthatja, hogy az itt elmondottakért mindenki kész elvállalni a kezességet. A forradalom leigázása után előbb a vérengző, majd a rendszerbe szedett buta zsarnokság üste hazánkban saturnáljait, erre következtek a civilizátorok, s azon gyűlöletes államgazdálkodás, mely a nemzetet a legmélyebb anyagi romlás szélére vezetvén , s Ausztriára annyi szennyet rakott, hogy azt arról az időérez keze sem mossa le soha. E rendszernek előrelátható bukása után, az adotmányosság mézes madzagával igyekeztek a népeket megnyerni, s az osZtrák miniszterek proclamálták az új hazát és hazaszeretetet. Ausztria meg van rendítve alapjában, annyira, hogy maga sem hisz jövőjében, és garantiákat keres mindenütt. Az olaszokat, legyereket és cseheket nem is említve, maguk az örökös tartományok többi népei sem tudtak lelkesülni az új alkotmányon. Hasztalan törekvés tehát összeolvasztani akarni azt, mit az isten össze nem szánt. Két tényező van, melyre Ausztriának Magyarország irányában támaszkodnia kellett volna, s e két tényező a dynastiához, és a törvényességhez ragaszkodásunk. — De Ausztria könnyelműen eldobta magától ezen tényezőket, pedig az elsőnek nem egyszer köszönhette megmentését, mig a másiknak most is fényes jelét adjuk az által, hogy a pragmatica sanctiohoz ragaszkodunk. — Vannak ugyan austria kezében némely eszközök, melyek által a birodalom képzelt egységének eszméjét egy időre, még fenntarthatja, de ezek csak olyanok, mint a moschus, mely által a haldokló élete nehány perezre fenntartatik ugyan, de azért a halál okvetlen bekövetkezik. Megengedi, hogy az 1848-iki törvények kissé élesebben fogják körvonalazni a duálisamat, de hol van megírva, hogy Austria e mellett fenn nem állhat. Azt vetik szemünkre, hogy vágyainkban túlcsapongók vagyunk, lehet-e nagyobb mérsékletet követelni, mint az, hogy 15 milliónyi létünkre, megelégszünk azon függetlenséggel, melyet Austriával együttélésünk adhat, és sérelmeink daczára még most is a koronázásról beszélünk. Ijesztgetnek, hogy a nemzetiségek kérdése le fogja hűteni vágyainkat. Ettől sincs mit tartanunk, mert nem magyarajkú testvéreink, 12. év alatt sajnosan tapasztalák, hogy mit várhatnak ellenségeinktől, s mert tudja hogy van bennünk képesség és tapintat, elég arra, hogy e kényes kérdést szerencsésen megoldhassuk. Beláthatja mindenki, hogy méltányosságunk nem taktika, hanem minden utógondolat nélküli őszinteség. A feliratot pártolja. Azt vetik ellene, hogy ez által kilépünk azon passiv állásunkból, melynek hasznát az utóbbi évek elvitazhatatlanul tanúsítják , de a passiv állásból már megjelenésünk által kiléptünk. Paray István mint régi katona, a magyarországi katonai alapítványokat említi fel. Az indítványban említett és ajánlott óvakodási politikára nézve megjegyzi, hogy az nem mindenkor czélszerű, mert ha az 1848-diki felelős ministerium oly óvakodva nem állítottta volna ki az első 10 honvéd zászlóaljjat, akkor bizon Jellacic soha sem törhetett volna be az országba. A távollevő hatóságok képviselőinek nevében, határozottan tiltakozik minden érintkezés ellen, a tényleges harómmal, következéskép a határozat mellé szavaz. Sárközy Kázmér, czélunk az alkotmány visszaállítása révén e positiv czél elérésére alkalmasabbnak tartja a positiv feliratot, a negatív határozatnál. Bujanovich Rudolf. Határozatot ajánl. A jobb oldal rászólásával találkozott azon nézete, mikép megvan győződve, hogy a felirat előbb utóbb odavezet, hogy az 1848-iki törvények legnagyobb része megsemmisül; ha haza megyünk, s az országgyűléseken végezünk, ott úgy is van tenni való elég; a gyűlés nem ebben a szellemben határozott, a minisztérium azt akarja, hogy a birodalmi tanács illetékesnek tartsa magát, és ez úgy látszik kész is ez illetékességet elválalni, mert az általános vitát befejezettnek nyilatkoztatta , s nem vetette egyszerűen vissza a törvényjavaslatot , hanem a részletek felett fog vitatkozni. Csengeri Antalnak a felirat, és Révész Imrének a határozat mellett tartott beszédét, mai lapunk hozza: Csengery Antal beszéde. Előre kijelentem, hogy én mind tartalmára, mind alakjára nézve pártolom azon felséges szerkezetet, melyet Pest belvárosának tisztelt képviselője a ház asztalára ten. Ellene vagyok a határozatnak, mely a lényeg helyett a formára veti a súlyt, s ürügyet adhatna, minden egyéb okadás nélkül megtagadni, amit megadni különben sincs hajlam. S pártolom a felírást, mint amely semmit sem kockáztat, anélkül hogy bármit feladna. De nem azért szólalok fel, hogy indokoljam szavazatomat az indítvány mellett, melyet oly ismerítőleg, oly szépen indokolt maga az indítványozó. Azok után, amik az előttünk fekvő remek szerkezetben foglaltatnak, s amiket több tisztelt követtársam annyi ékesenszólással elmondott, jogaink védelmére is fölöslegesnek tartok ezúttal több szót emelni. A napnál világosabban ki van mutatva, hogy a tér, melyen küzdünk, a legitimitás tere, s egy szabad nép sem vonja kétségbe, hogy a jogok, melyeket visszakövetelünk, a köz és magánszabadság szükséges biztosítékai. S hogy e jogokkal a polgárisodás érdekében fogunk élni, ki kételkedhetik azok után, amik 1848 ban történtek, ki fog kételkedni azon szabadelvű nyilatkozatok után, melyek e házban, köztetszés kíséretében, minden oldalról elmondattak ? Ha e szép nyilatkozatok után, a viták ily késő stádiumában szót emelek, csak azért teszem, hogy azon képhez, melyet a múlt évtizedről rajzoltak némely képviselőtársaim, én is járuljak egy vonással. Sok oldalról mutatták ugyanis föl a megbukott rendszert — s a rajz mégsem egész. Én ezúttal csak a sajtóviszonyokról kívánok szólni. Midőn visszaköveteljük eskütt- széki eljárással párosult sajtószabadságunkat, fel akarom mutatni röviden, hogyan kezelték a civilisatio egyik leghatalmasabb tényezőjét, a sajtót, a mi úgynevezett civilisatoraink. A megbukott rendszernek, mely a birodalom erejét végkép kimerité, hitelét tönkre tévé, s nagyhatalmi állását megdönté, — egyik fö jellemvonása volt: a hazugság is. Kikiáltotta a a ,nemzetiségek egyenjogúságát' s tudjuk mit értettek alatta: a német oktatást, a német közigazgatást, szóval minden népfaj egyenlő jogát — németté lehetni. „Személy- és vagyonbiztosság“ állottak homlokán a törvénykönyveknek, melyekkel hazai törvényeinket kiküszöbölték, — s jól volt megjegyezve a jelen viták folytán, hogy a személy én vagyon hazánkban, a török pusztítások óta, soha sem volt kevesbbé biztosítva, mint e nehány keserves év alatt. „D e m o o r a t i a v állott zászlóján a miniszternek, ki a torlaszokról lépett a kabinetbe, alig hogy belépett, már rangra, czimre vágyott, és tudjuk, hogy az osztrák jogegyenlőség nem volt egyéb, mint egyenlőség a jogtalanságban. A paragraphok élén, melyeket az oktatási ügy rendezése iránt kibocsátott a cultusminister, ott pompázott e szép szó: „oktatás-szabadság.“ Tudjuk mit értettek alatta. Képesség helyett a „gestonung“-ot, tudomány helyett a német nyelv tudását vizsgálták a tanárban, aki magán úton akarta pótolni a közoktatás hiányait , hányféleképen volt akadályozva. Tudok esetet, hogy a magán oktatást még a növénytani physiologiából is betiltották. De talán semmivel sem űztek oly gúnyos játékot osztrák civilisátoraink , mint a sajtószabadsággal! A 48-ki forradalom, mint tudva van, fölszabadítá a sajtót bilincsei alól. Visszaállítani a censurát, annyi lett volna, mint eljátszani a szabadelvűség azon reputatióját, melynek álarczával léptek föl az új Ausztria államférfiai a művelt külföld előtt. Mit csináltak tehát? Egy olyan rendszert gondoltak ki, mely — ha lehet — még roszabb volt az elővizsgálatnál, s mind a megelőző, mind a megtorló rendszerből egyesítő, ami súlyos. Ha valaki a rendőrség sajtóbarcanja véleményét valamely kéziratra nézve előre kikérte, azon válaszszal utasíták el: „nem tudja ön, hogy az osztrák birodalomban nincsen censura, hogy a sajtó szabad?!“ Az író tehát nyomdába vitte művét. A kinyomott művet, mielőtt megjelent, három napra a rendőrségnél kelle letenni. Mellőzöm azon körülményt, hányszor változtatta e törvényes letéti napokat hetekké, sőt hónapokká a rendőrség önkénye, mely a törvények fölött állott: csak azon i kesertt csalódást érintem, midőn az írónak tudtára jön adva, hogy műve nem jelenhet meg, s a kinyomott példányok a nyomdában már lefoglaltattak. Jó szerencse, ha az író, a rendőrség különös kegyelméből, azzal merékülhetett, hogy munkájából egy pár lapot kivágtak, melyeket aztán újranyomatott. Ez esetben legfölőbb csak arról győződhetett meg, hogy a cecsura, minden ellenkező contestatiók daczára, még mindig fennáll, éa pedig költségesebb modorban, mint Metternich herczeg idejében, mikor a kéziratot censurázták, nem a nyomtatványt. Ily egyezkedések egyes lapok újranyomtatására nézve rendszerint csak akkor fordultak elő az író és a rendőrség között, midőn a rendőrség nem hivatkozhatott határozott paragraphusokra, csak a felelősséget akarta magáról elhárítani. Az írónak nyitva állt ugyan a felebb hivatkozás ily esetben, a rendőrség német főnökéhez sőt felebb is, de ez azonban a legjobb esetben is tömérdek idővesztéssel járt, s hogy várhatott igaz ítéletet a magyar iró oly körökből, melyek elé szavai, az összefüggésből kikapva, talán elferdített német fordításban, az első vizsgáló egyoldalú véleményezésével terjesztettek föl, s hol a magyar iró iránt, már mint ilyen iránt, bizalmatlanság uralkodott ? Ha e tekintetek, melyekhez többnyire a rendőrfőnök fenyegetései járultak, módosításra , a kérdéses hely avagy czikkely kihagyására, s a könyv illető leveleinek vagy a hírlap lefoglalt számának újranyomatására bírták az írót avagy szerkesztőt, a rendőrség többször beleegyezett ugyan, de mindenkor azon megjegyzéssel, hogy az író önként, magától jött e gondolatra, nem a rendőrség figyelmeztetésére, mert hiszen tudva levő dolog, hogy előző vizsgálat nincsen a monarchiában, a sajtó szabad. Még jobb módja volt megismerni e sajtószabadságot az írónak, ha a rendőrség a büntető törvény valamely szakaszára vagy valamely felsőbb rendeletre hivatkozhatott. Ilyenkor a könyv avagy hírlap lefoglaltatott, s az író vagy szerkesztő, a kiállítási költségek elvesztése fölött nem ritkán pörbe is fogatott, oly dolgozatért, mely világot sem láthatott. Civilisátoraink az előző vizsgálat rendszeréből átvették a megelőző lefoglalást, és pedig nem a kézirat, hanem a nyomtatvány lefoglalását, s hozzáadák a megtorló rendszer büntetését. Nem volt-e oka az írónak az ily sajtószabadságnál többre becsülni azon rendszert, mely legalább nem büntet oly tettért, melynek elkövetését megakadályozza, s amely mellett a nyomtatási költség sem megy veszendőbe ? S szóljak-e a perbe fogott író folytonos zaklatásairól, hónapokig, sőt évekig tartó harczoltatásairól ? Hiszen ismeretes a tisztelt képviselőház előtt az osztrák büntető törvénykezés. S voltak esetek, midőn a rendőrség által üldözött irót magok a császári törvényszékek sem voltak képesek elítélni ! Pedig e törvényszékek, már szerkezeiknél fogva, sem lehettek a politikai üldözött menhelyei. S e törvényszékeknek azon büntető codex szerint kell vala itélniök, melyet a bureaucratia készített az absolutismus számára. Alig képzelhetni kínosabb helyzetet, mint a magyar írónak, főleg publicistának és szerkesztőnek jutott e büntető törvénykönyv mellett. Oly rendszerrel szemben, mely országát feldarabolta , alkotmányát letiporta, nemzetiségét megsemmisíteni törekedett, — egy perczig sem vala biztos, hogy oly szót nem ejt, mely — ha nem felségsértés — legalább is a közcsend megzavarásának van bélyegezve. Maga a rendszer, mely csaknem az enyészet szélére sodorta a birodalmat, a büntetőtörvény utalma alá volt helyezve ; s főbenjáró bűntettet követhette el, aki a kormányzási forma, az egységes birodalmi rendszer, sőt a német szövetségi alkotmány ellen szót emel. Nem sorolom elő a közcsendháborítás számos esetét. Ily tettet követett volna el, aki valamely tisztviselő visszaélését vagy egy részeg zsandár garázdálkodását napfényre hozza vala. Szóljak-e továbbá a büntetés alá eső vétségek (Vergeben, Übertretungen) hosszú sorozatáról ? Az úgynevezett izgató, közcsendet veszélyező közlések, az álhírek terjesztése, a pátensek, felsőbb rendeletek, hatóságok és államszolgák elleni sértések tágas rovata alá, mi könnyen volt sorozható bármely hírlapi közlemény. S a büntetőtörvény mindezen paragraphusaihoz mennyi miniszteri, kormányzói, helytartósági és rendőrségi rendelet járult koronkint, melyeknek meg nem tartása legalább is pénzbeli büntetést vont maga után. Mily emlékező tehetség kellett volna csak észben tartani is mindezen rendeleteket! Megtartani ? — az épen felülmúlt volna minden emberi tehetséget, úgy hogy nem képzelek szerkesztőt, főleg politikai lap szerkesztőjét, aki több ízben büntetve nem lett volna, legalább is oly nagy vétségekért, mint hogy a főkormányzó czímét nem egészen szabály szerint írta, vagy épen elég vakmerő volt Albrecht ő fenségét magyarul Albertnak nevezni. S a büntető törvény és megszorító rendeletek sem voltak elegendők. A sorok közt is olvasnia kellett a rendőrségnek, mely gyakran azt is balulértette, a mi a sorokban volt írva. S ha a kifejezésekbe nem lehetett belekötni, az irányt, az iró szándékát támadták meg. Elegendő ok, ha nem is pörbefogásra, legalább intésekre, s három megintés után egy lapnak felfüggesztésére. Képzelhetni, mily ingataggá, mily bizonytalanná tévé e rendszer független politikai lapjaink sorsát! így állott a sajtószabadság a birodalomban. S mennyivel súlyosabbak voltak még a mi viszonyaink! Mert tudni kell,képviselők, hogy a birodalmi egység, melynek annyi emberéletet, annyi családi boldogságot hoztak máris áldozatul, maga sem volt egyéb a hazugságnál. Avagy nem állott e hazánk folyvást kivételes rendszabályok alatt ? Már fentebb érintem, hogy minden szó, mely a központosítás rendszere ellen, Magyarország önkormányzása érdekében emeltethetett, már eleve a büntetőtörvénykönyvben, különszakadási törekvésnek, felsége értésnek volt bélyegezve az osztrák államférfiak által. Oly büntettek, melyeknek elkövetésétől nem igen tarthattak a bécsi journalisták. S a bécsi lapok czikkeit utánnyomás sem mindenkor volt szabad lapjainknak, mennyivel kevesbbé azokra válaszolniok ! Ma egy, holnap más tárgyban tiltották el az írást. S voltak idők tisztelt képviselők, midőn e szókat: „nemzet,“ „nemzetiség,“ „haza,“ „szabadság“ és „alkotmány“ leírnunk is alig lehetett a bűnös izgatás vádja nélkül. Megtörtént dolog, hogy egy laptulajdonos, miden ítélet nélkül, egyszerű hatalomszóval megúsztatott laptulajdonosi jogától, s egy független lap szerkesztése, mint valamely kormányhivatal, felülről tetszés szerint kinevezett szerkesztőre ruháztatott. Volt elvégre idő, hogy egyebeket mellőzzek, amikor a külföldi forrásokat is elvonták szerkesztőségeinktől, s a rendőrség halálonként kiollózva adott által számukra egy-egy darabkát azon külföldi lapokból, melyek az ő költségükön voltak megrendelve , s midőn ennyi elővigyázati rendszabály mellett, az előleges censura is minden tartózkodás nélkül gyakoroltatott. Vegyék mindezekhez, tisztelt képviselők, a gondolatokra, eszmékre vetett súlyos adónemet — a bélyegdijt; s hogy azon filléreket, melyeket szűkölködő íróinak segélyezésére a nemzet összeadott, a kormány elkobozta; mig iskoláinkból a magyar kézikönyvek kiszorittattak, s el kell ismerniük, hogy nem az osztrák államférfiakon, nem úgynevezett civilisátorainkon most, ha szellemi termelésünk szintúgy hanyatlásnak nem indult, mint anyagi termelés