Pesti Napló, 1861. június (12. évfolyam, 3390-3414. szám)

1861-06-01 / 3390. szám

124—3390. 32-ik évi folyam. Szombat, jun. 1. lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó­hivatal- TPrefixotAnl fTMtÁtolok­ • Szerkesztési iroda: 11 szerkesztőséghez intézendő. n.ianonivatal. iLienzetesi löltetetek. Ferencziek tér­én 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: F trem-'.iek tere 7-ik szám, 1-ső emelet Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- I A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása félévre . . . . 10 frt 60 kr. a. é. ________________gadtatnak el.________________­ körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr. a. é. 1861. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdij külön 80 njkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 njkr. PEST. május 31. — Az „Ost und West“ közelebbről „Magyar­­ország és a nemzetiség elve“ feliratú czikkében elég világosan kitünteti mennyire komoly szán­déka a szlávoknak a magyarokkal kiegyezked­ni. A czikk íróla constatirozza a mély és ki­törölhetetlen benyomást, melyet Deák beszéde a nem magyarokra tett, mert Deák nem csa­t a magyarok nevében, hanem Magyarország ne­vében a szabadság mellett, a kényuralom ellen az „átkos Centralisatio“ ellen szólít. Miután a czikk szó óhajtását fejezi ki, hogy bár a ma­­gyar országgyűlés pontosan formulázná mit ért „a nemzetiségek egyenjogúsítása“ alatt, így rekeszti be czikkét: „Én gyakran hallottam itt Bécsben, hogy a ma­gyarok soha sem lehetnek Ausztriára nézve veszé­lyesek, mert a többi nemzetiség soha se szövet­kezik velük. Ha 1848 ban a várakat nem engedték volna által a magyaroknak, az oroszokra nem is lett volna szükség. Én azt hiszem, hogy a 12 évi tapasztalatok után ez nagy öncsalódás. A magyarok türelmetlenségé­nek határtalannak kellene lenni, még sokkal nagyobbnak kellene lenni, mint 1848-ban, hogy csak rémi valószínűséggel ismételtessék a­mi akkor történt. Mi név szerint minket szerbeket illet, mi óvakodni fogunk az 1848-as hibába esni, nehogy nekünk elhamvasztott városaink és fal­­vaink romjain újra azt mondják: „A szerecsen elmehet“. Nekünk jelenleg csak Magyarors­zággal és csak egyedül Magyarországgal van dolgunk. Minden egyéb czélt távol kell tartani magunktól. Minket a birodalm­i tanácsban elérendő szláv majoritással nem fognak megcsalhatni. 1848-ban volt az, midőn a horvátok és csehek minket ezzel az eszmével megismertettek. Akkor keservesen csalatkoztunk. Ezért minden azokkali solidaritást vissza kell utasítanunk, kik egy kizárólagos szláv Ausztriában hisznek. Egyébiránt láttuk már, hogy miként tör­tént Csehországban a választás, és hogy miként terrorizálták a birodalmi tanácsban a cseh képvi­selőket ! Ránk szlávokra, s általában minden nem ma­gyarra nézve Magyarországon csak egy út lehet üdvös és ez:egyetértés a magyarokka­l.A­z haza kicsordult, ha a nép bosznia oly végletekre fájni, hogy saját nemzetiségétől is irtózik, ha pusztán a sejtelem és gyanú, egy oly népláza­dást idéz elő, melynek nincs nyoma sem az uj, sem a közép, de még az ókor történetében sem. Az úgynevezett i­lyr párt, támogatva a kor­mánypárt által, mely még most a nyers hata­lom és katonai erő felett rendelkezik, s mely a legfinomabb politikai cselfogás következtében engedélyezett ideiglenes határőrvidéki képvise­lők közreműködése után még keresztül vihető­­nek véli önző terveit,— úgy látszik,még mindig a vezérszerepet játsza. Tudjuk azonban, hogy a határőrvidéki választásoknál táplált rajongó remények, egészen meghiúsultak, tudjuk, hogy ott közkatonák és kereskedők lőnek képviselő­kül választva. Azt mondja egy horvát példabeszéd, „egyet­értés épít, egyenetlenség leront.“ De a magán­érdek és önzés mégis szétforgácsolja az erőket, elszigeteli magát az egész világ előtt elismert és méltányolt jog, igazság és alkotmányért küzdő nagy nemzet megkezdett szellemi csatá­jától, kivel jó és balszerencséjében együtt küz­dött, kivel együtt jogain, alkotmányán s nem­zetiségén kivül, világfontosságú eredményeket vívhat ki, s ki nélkül, egy mindenkitől megve­tett, magára hagyott tékozló fiúhoz hasonló. — Fontos időket élünk, meglehet, hogy midőn egy előre nem látható eventualitás, a valódi horvát, a nemzeti józan pártot, az ügy élére löki, már késő lesz, késő minden kaputos emberre nézve. Az ozáli politikai horvát néplázadás ügyében a megyei bizottmány Károlyváron megkezdte működését, helyszínén kellett volna ezt eszkö­zölni, de nem tanácsos. Az ekkorig idézett pa­rasztok közül senki mindekkorig külön meg nem jelent, az egész vidék hegylakói tömegen­ként hivattak hallomás szerint megjelenni. Az „Ost und West“-ben egy a tényt szerfelett elcsavaró privátlevélből merített megjegyzésre akadunk, mely szerint néhány paraszt vallo­mása szerint a lázadást életveszély közt csilla­­pító négy magyar mérnök volna a néplázadás szitója, előidézője. Addig is míg az egész tény­állást a folyamatban levő vizsgálat kiderítené, szabadjon kérnünk az „Ost und West“ szer­kesztőjét, szíveskedjék az ily privátlevél szer­zőjét ily szerfelett fontos ügyben személyesen megnevezni. Hogy lehet valaki lázító, ki a hor­vát nyelvből, fájdalom, huss szónak nincs birto­kában. A tárgyalás eredményét annak idején bő­vebben Az egyesülés, egyetértés és testvériség véd­­angyala őrködjék felettünk. Radich Ákos: Károlyvár, máj. 27-én Hogy valamely nép anyagi és erkölcsi életerét idegen hódol­­tató fegyverhatalom elsorvasztja, erre van példa az egyetemes világtörténetben; de, hogy valamely népet ugyanazon nemzet fiai sodorják a vé­gelszegényedés és kétségbeesés örvényébe, erre az emberiség sajnálatára méltó horvát né­pen kívü­l nem találunk nyomokat, sem az új sem a közép de még az ókor törté­netében sem. Hogy Horvátország a magyar korona adó­ál­­ladékának csak felét fizette, ezt indokolva talál­juk ezen ország territoriális viszonyaiban, indo­kolva találjuk továbbá az itt divatozó patriar­chális családrendszerben, mely az egyéni szor­galmat, ipart s ezzel a népgazdászat magvát csirájában fojtja el. Midőn tehát a vérlázító Bachrendszer ter­mészetéből eredő direct és indirect adók szám­talan nemei stb. a természettől különben is mostohán megáldott földnép szűk évi ter­­mesztményeinek, több mint felét felemésztette, nem csoda ha már tavasszal az itt nagy mérték­ben elterjedt uzsorás hitelezőknek lesz martalé­ka. Majdnem minden községnek meg van külön uzsorása, to neki végszorultságában tengerit és pénzt kölcsönöz, hogy ennek fejében azután egész liszt termését lefoglalhassa. Számtalan példa van reá, hogy család, mely azelőtt gond és bú nélkül élt, most két évi termésével tarto­zásban áll; felszántja, elveti kölcsön kért mag­yar földeit, hogy őszszel pogány uzsorása, kiben még legtöbb bizodalma van, learatván, azt ke­gyelemképen ismét tőkésíthesse. Így történik hogy fél, egész, sőt másfél telkes családok, pro­­gressionális arányban növekedő adósságaiktól szabadulandók, földjeiket darabonkint elhará­csolni kénytelenek, végkép tönkre jutnak. Bol­dog azon család, ki aratásig saját emberségéből szárazszirokkenyeret ehetik,vásár és ünnepna­pokon zsiradék nélküli kukoricza gani­át tálal­hat asztalára. Megrendül az ember egész valójá­ban, ha a végelszegényedés örvénye felett álló szegény nép helyzetét szemléli, panaszait hall­ja: „1848 előtt volt elegendő kenyerünk és bo­runk, most nemcsak hogy kenyerünk nincs, de rizü­nk sem tiszta, iható,-------könnyeink miatt, miket bele hullatunk.“ Tavai midőn hét százados hű szövetségese, a magyar testvér nép,könyörületesség érzetétől in­­­ittatva megapadt filléreit összegyűjté, hogy a végzet ot­­orozta szerencsétlen horvát nép sze­­génységén, ínségén és nyomorán segíthessen, hogy anyagi végromlása feletti fájdalmát a rész­ét enyhíthesse, hasztalan hirdették felsőbb uta­­lás folytán az illető jegyzők stb. miszerint a fosztandó filléreket a császár küldi, mindenütt alálkozott ügybarát, igazságszerető ember, ki , népet eziránt felvilágositá, ki elmondta ne­ik, hogy e fillérek nem a császár alamizsnája,­­ magyar testvérek küldik ezt nektek, kiknek ítésekre esett, hogy a közös csapás titeket több tönkre juttatott.“ A válasz reá ez volt : londoltak uram, az Isten áldja meg őket. Így­yilatkozott a nép azelőtt, igy nyilatkozott a nép kkor, és igy nyilatkozik a nép most is egész Horvátországban. Hiába,nem lehet egy egész nép kebléből egy évszázados testv­éri viszony és bizalom gyaké­nt kiirtani. Magánérdek és önző erő­­k meg­­girbálhatják ugyan e gyökereket, de csak ide­­glenesen, mert az ismét megizmosodván, még­rőteljesebb, hatalmasabb hajtások diszlenek íjták. Ki fog tehát csodálkozni ezek után, ha a zá­­rábi horvát országgyűlést már­is az ország minden részéből paraszt küldöttségek ostromol­­ik, a magyarországgali egyesülést szorgalma­zók ? Ki fog csodálkozni ezek után, ha a rég­ten szenvedés, nyomor és csalódás keserű po­r A birodalmi tanács máj. 29-ei ülésében a képviselők sérthetlenségére vonatkozó törvényja­vaslat felett vitatkozott. A vita megkezdése előtt egy néhány interpelláte jelentetett be, melyek közöl, mellőzve az erdei vámra, bor és hús adóra stb. vonatkozókat, kiemeljük azt, midőn egy kép­viselő kérdi a rendőr minisztert, hogy mi történt, és mit akarnak tenni azokkal a tisztelt előkelő tiroli polgárokkal, kiket a múlt nyáron törvény és vizsgálat nélkül elfogattak, s azóta fogságban tartanak ? Mécsery miniszter máskorra ígért feleletet. — Bámulatos, hogy a közönséget legközelebbről ér­deklő dolgokban még egyik miniszter se tudott az­nap feleletet adni, melyen kérdezték! A napi­rendre térve, több szónok után dr. Smolka gallicziai képviselő emelt szót a birodalmi tanács illetékessége ellen. Olvasóink távirati je­lentésből ismerik már e beszéd szellemét, m­ost egész terjedelmében előttünk lévén, közöljük be­lőle a főbb pontokat : „Valahányszor ide jövök — mond a szónok — megvallom, nem tudok menekülni attól a nyomasztó érzéstől, hogy nem tudok tisztába jönni az állás­ponttal, melyet e házban elfoglalunk. Ha e tárgy­ban szólok, higgyék el, nem az ellentét kedvéért, történik, hanem azért, mert szeretnék tisztába jön­ni, s hálásan fogadnám, ha e tekintetben felvi­lágosítanának. Itt illetékesség kérdése forog fenn. Én azt hi­szem, senki sem hozza kétségbe, hogy mi nem va­gy­unk a teljes birodalmi tanács, mert nem tekintve azt, hogy némely királyság követei még nincsenek itt, más királyságok a megjelenésre még fel se szólíttottak. Ha ez megtörtént volna, akkor leg­alább azt lehetne mondani, hogy a formának elég létetett, s ez egy törvényes kibúvó ajtó volna a birodalmi tanácsot teljesnek nyilatkoztatni. De ek­kor is az a kérdés, hogy mi a szűkebb birodalmi ta­nács vagyunk e, miután az alkotmány 11. pontja szerint a szűkebb birodalmi tanács minden orszá­got magában foglal, a magyar korona országain kívül ? Azt kérdem hát uraim, mely országok tartoznak a magyar koronához, én nem tudom, de eddig élő, a­mint hiszem se Horvátország, se Szlavónia, se Erdély nem szóllittatott föl, hogy akár a birodal­mi tanácsba, akár a magyar országgyűlésre köve­teket küldjön. Istriáról nem szólok, mert ez föl szóllittatott, de nem jelenik meg, ha így a birodal­mi tanácsban csak az illetékességről lehet szó, de azt hiszem, hogy még lehetne segítni őszinte és ha­tározott föllépéssel, és annál jobb, mentől határo­zottabb e föllépés a régi rendszer ellen, (bravo minden oldalról) s mentől határozottabb az orszá­goknak biztosított autonómia szellemében (bravo jobbról). Valaminek történni kell, vagy föl kell szólítani a királyságokat, hogy megjelenjenek, ek­kor elmondhatjuk a formának elég van téve, mi teljes birodalmi tanács vagyunk , vagy szóllíttassa­­nak föl a magyar korona alá tartozó országok, hogy menjenek a magyar országgyűlésre, akkor aztán tudni fogjuk, hogy mi a szűkebb birodalmi tanács vagyunk, most pedig általában nem tud­juk, hogy mik vagyunk. Valaminek történni kell mert a jelen állapot tűrhetetlen. Azonban van még egy mód, ha tartózkodunk oly határozatoktól me­lyek az alkotmány megváltoztatását vonnák ma­guk után, mert utoljára is azt mondhatnák hogy nem volt jogunk azt tenni a­mit tettünk, foglalkoz­zunk a házszabályokkal,­­ ha ez sem megy, s itt nem jövünk tisztába, azzal hogy mik vagyunk, jobb országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése máj. 31-én. A tegnapelőtti ülés jegyzőkönyvének felolvasása és hitelesítése után, a ház elnöke jelentést tesz a hoz­zá időközben érkezett beadványokról, melyek is e következők: Borsod megye közönségének részvétnyilatkoza­­ta, a nemzetit, felejthetlen hazánkfiának Teleky László grófnak, szomorú halála által ért veszteség fölött. Esztergom város polgármesterének panasza, az adó erőszakos behajtásánál elkövetett visszaélé­sek ellen. Sopron megye közönségének azon indítványa, hogy az 1848-iki szabadságharczban elesett, vagy azután mártyrságot szenvedett testvéreinknek ne­ves törvénykönyvbe igtattassanak, s nevüknek, az ügyhöz, melyért küzdöttek, és dicső halálukhoz méltó emlék emeltessék Pesten, az ország szivében. Baranya megye közönsége a pécsi lyceumnak is­méti felállítását, és a katonai czélokra elfoglalt gymnasialis épület visszaadatását kéri. Szeged város közönségének azon folyamodása, hogy kebelében egy váltó törvényszék felállítása elrendeltessék. Zsitvay József újonnan megválasztott képviselő­nek megbízó levele. Az állandó igazolási bizottmánynak véleménye. Szathmáry József, Décsey László és Königsmayer Károly képviselők választása ellen semmi kifogás fenn nem forogván, azok igazolt képviselőket ajánl­­­tattak, mihez képest a nevezettekre az igazolás, a 30 napi reclamatio fönntartása mellett ki is mon­datott. Végre tudatja az elnök, hogy Popovics Milos, egy Belgrádban megjelenő „Vidovban“ czímű szerb lap szerkesztője, hozzá intézett levelé­ben tudatja, hogy lapját, a nemzetgyűlés számára, folytonosan küldeni fogja. (Éljen.) Az elnökségnek ezúttal semmi jelenteni valója nem lévén, a ház a napirenden levő tanácskozást folytatja. M­o­c­s­á­r­y Lajos érdekes beszédéből, addig is, míg azt egész terjedelmében közölhetnők, a követ­kező kivonatot adjuk. Szónak örvend azon, hogy a discus­siók ily kiterjedést nyertek, azért, hogy azokból ország világ megláthatja, hogy az itt el­mondottakért mindenki kész elvállalni a kezessé­get. A forradalom leigázása után előbb a vérengző, majd a rendszerbe szedett buta zsarnokság üste hazánkban saturnáljait, erre következtek a civili­zátorok, s azon gyűlöletes állam­gazdálkodás, mely a nemzetet a legmélyebb anyagi romlás szélére ve­zetvén , s Ausztriára annyi szennyet rakott, hogy azt arról az idő­érez keze sem mossa le soha. E rendszernek előrelátható bukása után, az adotmá­­nyosság mézes madzagával igyekeztek a népeket megnyerni, s az osZtrák miniszterek proclamálták az új hazát és hazaszeretetet. Ausztria meg van rendítve alapjában, annyira, hogy maga sem hisz jövőjében, és garantiákat keres mindenütt. Az ola­szokat, legyereket és cseheket nem is említve, ma­guk az örökös tartományok többi népei sem tudtak lelkesülni az új alkotmányon. Hasztalan törekvés tehát összeolvasztani akarni azt, mit az isten össze nem szánt. Két tényező van, melyre Ausztriának Magyarország irányában támaszkodnia kellett volna, s e két tényező a dynastiához, és a törvé­nyességhez­ ragaszkodásunk. — De Ausztria könnyelműen eldobta magától ezen tényezőket, pedig az elsőnek nem egyszer köszönhette meg­mentését, mig a másiknak most is fényes jelét adjuk az által, hogy a pragmatica sanctio­­hoz ragaszkodunk. — Vannak ugyan austria kezében némely eszközök, melyek által a biroda­lom képzelt egységének eszméjét egy időre, még fenntarthatja, de ezek csak olyanok, mint a mo­­schus, mely által a haldokló élete nehány perezre fenntartatik ugyan, de azért a halál okvetlen be­következik. Megengedi, hogy az 1848-iki törvények kissé élesebben fogják körvonalazni a duálisamat, de hol van megírva, hogy Austria e mellett fenn nem állhat. Azt vetik szemünkre, hogy vágyaink­ban túlcsapongók vagyunk, lehet-e nagyobb mér­sékletet követelni, mint az, hogy 15 milliónyi lé­tünkre, megelégszünk azon függetlenséggel, melyet Austriával együttélésünk adhat, és sérelmeink da­czára még most is a koronázásról beszélünk. Ijeszt­getnek, hogy a nemzetiségek kérdése le fogja hűte­ni vágyainkat. Ettől sincs mit tartanunk, mert nem magyarajkú testvéreink, 12. év alatt sajnosan ta­­pasztalák, hogy mit várhatnak ellenségeinktől, s mert tudja hogy van bennünk képesség és tapin­tat, elég arra, hogy e kényes kérdést szerencsésen megoldhassuk. Beláthatja mindenki, hogy méltá­nyosságunk nem taktika, hanem minden utógon­dolat nélküli őszinteség. A feliratot pártolj­a. Azt vetik ellene, hogy ez által kilépünk azon passiv ál­lásunkból, melynek hasznát az u­tóbbi évek elvitaz­­hatatlanul tanúsítják , de a passiv állásból már meg­jelenésünk által kiléptünk. Paray István mint régi katona, a magyar­­országi katonai alapítványokat em­líti fel. Az indít­ványban említett és ajánlott óvakodási politikára nézve megjegyzi, hogy az nem mindenkor czélsze­­rű, mert ha az 1848-diki felelős ministerium oly óvakodva nem állítottta volna ki az első 10 hon­véd zászlóaljjat, akkor bizon Jellacic soha sem törhetett volna be az országba. A távollevő ható­ságok képviselőinek nevében, határozottan tiltako­zik minden érintkezés ellen, a tényleges ha­róm­mal, következéskép a határozat mellé szavaz. Sárközy Kázmér, czélunk az alkotmány visszaállítása révén e positiv czél elérésére alkal­masabbnak tartja a positiv feliratot, a negatív határozatnál. Bujanovich Rudolf. Határozatot ajánl. A jobb oldal rászólásával talál­kozott azon nézete, mikép megvan győződve, hogy a felirat előbb utóbb odavezet, hogy az 1848-iki törvények legnagyobb része megsemmisül; ha haza megyünk, s az országgyűléseken végezünk, ott úgy is van tenni való elég; a gyűlés nem ebben a szellemben határozott, a minisztérium azt akarja, hogy a birodalmi tanács illetékesnek tartsa magát, és ez úgy látszik kész is ez illetékességet elválal­­ni, mert az általános vitát befejezettnek nyilatkoz­tatta , s nem vetette egyszerűen vissza a törvény­­javaslatot , hanem a részletek felett fog vitatkozni. Csengeri Antalnak a felirat, és Révész Imrének a határozat mellett tartott beszédét, mai lapunk hozza: Csengery Antal beszéde. Előre kijelentem, hogy én mind tartalmára, mind alakjára nézve pártolom azon felséges szerkezetet, melyet Pest belvárosának tisztelt képviselője a ház asztalára ten. Ellene va­gyok a határozatnak, mely a lényeg helyett a formára veti a súlyt, s ürügyet adhatna, min­den egyéb okadás nélkül megtagadni, amit megadni különben sincs hajlam. S pártolom a felírást, mint a­mely semmit sem koc­káztat, a­nélkül hogy bármit feladna. De nem azért szólalok fel, hogy indokoljam szavazatomat az indítvány mellett, melyet oly ismerítőleg, oly szépen indokolt maga az indít­ványozó. Azok után, a­mik az előttünk fekvő remek szerkezetben foglaltatnak, s a­miket több tisztelt követtársam annyi ékesenszólás­­sal elmondott, jogaink védelmére is fölösleges­nek tartok ez­úttal több szót emelni. A napnál világosabban ki van mutatva, hogy a tér, me­lyen küzdünk, a legitimitás tere, s egy szabad nép sem vonja kétségbe, hogy a jogok, melye­ket visszakövetelünk, a köz és magán­szabadság szükséges biztosítékai. S hogy e jogokkal a pol­­gárisodás érdekében fogunk élni, ki kételked­­hetik azok után, a­mik 1848 ban történtek, ki fog kételkedni azon szabadelvű nyilatkozatok után, melyek e házban, köztetszés kíséretében, minden oldalról elmondattak ? Ha e szép nyilatkozatok után, a viták ily ké­ső stádiumában szót emelek, csak azért teszem, hogy azon képhez, melyet a múlt évtizedről raj­zoltak némely képviselőtársaim, én is járuljak egy vonással. Sok oldalról mutatták ugya­nis föl a megbukott rendszert — s a rajz mégsem egész. Én ezúttal csak a sajtóviszonyokról kí­vánok szól­ni. Midőn visszaköveteljük eskü­tt- széki eljárással párosult sajtószabadságunkat, fel akarom mutatni röviden, hogyan kezelték a c­i­v­i­l­i­s­a­t­i­o egyik leghatalmasabb tényező­jét, a sajtót, a mi úgynevezett c­i­v­i­l­i­s­a­t­o­­raink. A megbukott rendszernek, mely a birodalom erejét végkép kimerité, hitelét tönkre tévé, s nagyhatalmi állását megdönté, — egyik fö jel­­lemvonása volt: a hazugság is. Kikiáltotta a a ,nemzetiségek egyenjogúságát' s tudjuk mit értettek alatta: a német oktatást, a német közigazgatást, szóval minden népfaj egyenlő jogát — németté lehetni. „Személy- és vagyonbiztosság“ állottak homlokán a törvénykönyveknek, melyekkel hazai törvé­nyeinket kiküszöbölték, — s jól volt megje­gyezve a jelen viták folytán, hogy a személy én vagyon hazánkban, a török pusztítások óta, soha sem volt kevesbbé biztosítva, mint e ne­hány keserves év alatt. „D e m o o r a t i a v állott zászlóján a miniszternek, ki a torlaszokról lé­pett a kabinetbe,­­ alig hogy belépett, már rangra, czimre vágyott, é­s tudjuk, hogy az osztrák jogegyenlőség nem volt egyéb, mint egyenlőség a j­o­g­tal­a­n­s­ág­ban. A paragraphok élén, melyeket az oktatási ügy rendezése iránt kibocsátott a cultusminister, ott pompázott e szép szó: „oktatás-sza­­b­a­d­s­á­g.“ Tudjuk mit értettek alatta. Képes­ség helyett a „gestonung“-ot, tudomány helyett a német nyelv tudását vizsgálták a tanárban,­­ a­ki magán úton akarta pótolni a közoktatás hiányait , hányféleképen volt akadályozva. Tudok esetet, hogy a magán oktatást még a növénytani physiologiából is betiltották. De ta­lán semmivel sem űztek oly gúnyos játékot osz­trák civilisátoraink , mint­­ a sajtósza­badsággal! A 48-ki forradalom, mint tudva van, fölsza­­badítá a sajtót bilincsei alól. Visszaállítani a censurát, annyi lett volna, mint eljátszani a sza­­badelvűség azon reputatióját, melynek álarczá­­val léptek föl az új Ausztria államférfiai a mű­­velt külföld előtt. Mit csináltak tehát? Egy olyan rendszert gondoltak ki, mely — ha le­het — még roszabb volt az elővizsgálatnál, s mind a megelőző, mind a megtorló rendszerből egyesítő, a­mi súlyos. Ha valaki a rendőrség sajtóbarcan­ja véle­ményét valamely kéziratra nézve előre kikérte, azon válaszszal utasíták el: „nem tudja ön, hogy az osztrák birodalomban nincsen censura, hogy a sajtó szabad?!“ Az író tehát nyomdába vitte művét. A kinyomott művet, mielőtt megje­lent, három napra a rendőrségnél kelle letenni. Mellőzöm azon körülményt, hányszor változtatta e törvényes letéti napokat hetekké, sőt hóna­pokká a rendőrség önkénye, mely a törvények fölött állott: csak azon i k­esertt csalódást érin­­tem, midőn az írónak tudtára jön adva, hogy műve nem jelenhet meg, s a kinyomott példá­nyok a nyomdában már lefoglaltattak. Jó sze­rencse, ha az író, a rendőrség különös kegyel­méből, azzal mer­ékül­hetett, hogy munkájából egy pár lapot kivágtak, melyeket aztán újra­­nyomatott. Ez esetben legfölőbb csak arról győ­ződhetett meg, hogy a cecsura, minden ellenkező contestatiók daczára, még mindig fennáll, éa pedig költségesebb modorban, mint Metternich herczeg idejében, mikor a kéziratot censuráz­­ták, nem a nyomtatványt. Ily egyezkedések egyes lapok újranyomtatására nézve rend­szerint csak akkor fordultak elő az író és a rend­őrség között, midőn a rendőrség nem hivatkoz­hatott határozott paragraphusokra, csak a fele­lősséget akarta magáról elhárítani. Az írónak nyitva állt ugyan a felebb hivatkozás ily esetben, a­ rendőrség német főnökéhez sőt felebb is, de ez azonban a legjobb esetben is tömérdek idő­­vesztéssel járt, s hogy várhatott igaz ítéletet a magyar iró oly körökből, melyek elé szavai, az összefüggésből kikapva, talán elferdített né­met fordításban, az első vizsgáló egyoldalú vé­leményezésével terjesztettek föl, s hol a magyar iró iránt, már mint ilyen iránt, bizalmatlanság uralkodott ? Ha e tekintetek, melyekhez több­nyire a rendőrfőnök fenyegetései járultak, mó­dosításra , a kérdéses hely avagy czikkely kiha­gyására, s a könyv illető leveleinek vagy a hír­lap lefoglalt számának újranyomatására bírták az írót avagy szerkesztőt, a rendőrség többször beleegyezett ugyan, de mindenkor azon meg­jegyzéssel, hogy az író önként, magától jött e gondolatra, nem a rendőrség figyelmeztetésére, mert hiszen tudva levő dolog, hogy előző vizsgá­lat nincsen a monarchiában, a sajtó szabad. Még jobb módja volt megismerni e sajtósza­badságot az írónak, ha a rendőrség a büntető törvény valamely szakaszára vagy valamely felsőbb rendeletre hivatkozhatott. Ilyenkor a könyv avagy hírlap lefoglaltatott, s az író vagy szerkesztő, a kiállítási költségek elvesztése fö­lött nem ritkán pörbe is fogatott, oly dolgoza­tért, mely világot sem láthatott. Civilisátoraink az előző vizsgálat rendszeréből átvették a meg­előző lefoglalást, és pedig nem a kézirat, hanem a nyomtatvány lefoglalását, s hozzáadák a meg­torló rendszer büntetését. Nem volt-e oka az írónak az ily sajtószabadságnál többre be­­csülni azon rendszert, mely legalább nem bün­tet oly tettért, melynek elkövetését megakadá­lyozza, s a­mely mellett a nyomtatási költség sem megy veszendőbe ? S szóljak-e a perbe fo­gott író folytonos zaklatásairól, hónapokig, sőt évekig tartó harczoltatásairól ? Hiszen ismere­tes a tisztelt képviselő­ház előtt az osztrák bün­tető törvénykezés. S voltak esetek, midőn a rendőrség által üldözött irót magok a császári törvényszékek sem voltak képesek elítélni ! Pedig e törvényszékek, már szerkezeiknél fogva, sem lehettek a politikai üldözött menhe­­lyei. S e törvényszékeknek azon büntető codex szerin­t kell vala itélniök, melyet a bureaucratia készített az absolutismus számára. A­lig képzelhetni kínosabb helyzetet, mint a magyar írónak, főleg publicistának és szerkesz­tőnek jutott e büntető törvénykönyv mellett. Oly rendszerrel szemben, mely országát felda­rabolta , alkotmányát letiporta, nemzetiségét megsemmisíteni törekedett, — egy perczig sem vala biztos, hogy oly szót nem ejt, mely — ha nem felségsértés — legalább is a közcsend meg­zavarásának van bélyegezve. Maga a rendszer, mely csaknem az enyészet szélére sodorta a bi­rodalmat, a büntetőtörvény utalma alá volt he­lyezve ; s főbenjáró bűntettet követhette el, a­ki a kormányzási forma, az egységes birodalmi rendszer, sőt a német szövetségi alkotmány el­len szót emel. Nem sorolom elő a közcsend­­háborítás számos esetét. Ily tettet követett volna el, a­ki valamely tisztviselő visszaélését vagy egy részeg zsandár garázdálkodását nap­fényre hozza vala. Szóljak-e továbbá a bünte­tés alá eső vétségek (Vergeben, Übertretungen) hosszú sorozatáról ? Az úgynevezett izgató, köz­csendet veszélyező közlések, az álhírek terjesz­tése, a pátensek, felsőbb rendeletek, hatóságok és államszolgák elleni sértések tágas rovata alá, mi könnyen volt sorozható bármely hírlapi közlemény. S a büntetőtörvény mindezen pa­­ragraphusaihoz mennyi miniszteri, kormányzói, helytartósági és rendőrségi rendelet járult ko­­ronkint, melyeknek meg nem tartása legalább is pénzbeli büntetést vont maga után. Mily em­lékező tehetség kellett volna csak észben tar­tani is mindezen rendeleteket! Megtartani ? — az épen felülmúlt volna minden emberi tehetsé­get, úgy hogy nem képzelek szerkesztőt, főleg politikai lap szerkesztőjét, a­ki több ízben bün­tetve nem lett volna, legalább is oly nagy vét­ségekért, mint hogy a főkormányzó czímét nem egészen szabály szerint írta, vagy épen elég vakmerő volt Albrecht ő fenségét magyarul Al­bertnak nevezni. S a büntető törvény és megszorító r­endeletek sem voltak elegendők. A sorok közt is olvasnia kellett a rendőrségnek, mely gyakran azt is ba­lulértette, a mi a sorokban volt írva. S ha a ki­fejezésekbe nem lehetett belekötni,­­ az irányt, az iró szándékát támadták meg. Elegendő ok, ha nem is pörbefogásra, legalább intésekre, s három megintés után egy lapnak felfüggeszté­sére. Képzelhetni, mily ingataggá, mily bizony­talanná tévé e rendszer független politikai lap­jaink sorsát! így állott a sajtószabadság a birodalomban. S mennyivel súlyosabbak voltak még a mi viszonyaink! Mert tudni ke­ll,képviselők, hogy a birodalmi egység, melynek annyi ember­életet, annyi családi boldogságot hoztak már­is áldozatul, maga sem volt egyéb a hazugság­nál. Avagy nem állott e hazánk folyvást kivé­teles rendszabályok alatt ? Már fentebb érin­­tem, hogy minden szó, mely a központosítás rendszere ellen, Magyarország önkormányzása érdekében emeltethetett, már eleve a büntető­­törvénykönyvben, különszakadási törekvésnek, felsége értésnek volt bélyegezve az osztrák ál­lamférfiak által. Oly büntettek, melyeknek el­követésétől nem igen tarthattak a bécsi journa­­listák. S a bécsi lapok czikkeit utánnyomás sem mindenkor volt szabad lapjainknak, mennyivel kevesbbé azokra válaszolniok ! Ma egy, holnap más tárgyban tiltották el az írást. S voltak idők tisztelt képviselők, midőn e szókat: „nemzet,“ „nemzetiség,“ „haza,“ „szabadság“ és „alkot­mány“ leírnunk is alig lehetett a bűnös izgatás vádja nélkül. Megtörtént dolog, hogy egy lap­­tulajdonos, miden ítélet nélkül, egyszerű hata­lomszóval megúsztatott laptulajdonosi jogától, s egy független lap szerkesztése, mint valamely kormányhivatal, felülről tetszés szerint kineve­zett szerkesztőre ruháztatott. Volt elvégre idő, hogy e­gyebeket mellőzzek, a­mikor a külföldi forrásokat is elvonták szerkesztőségeinktől, s a rendőrség halál­onként kiollózva adott által számukra egy-egy darabkát azon külföldi la­pokból, melyek az ő költségükön voltak megren­delve , s midőn ennyi elővigyázati rendszabály mellett, az előleges censura is minden tartóz­kodás nélkül gyakoroltatott. Vegyék mindezekhez, tisztelt képviselők, a gondolatokra, eszmékre vetett súlyos adónemet — a bélyegdijt; s hogy azon filléreket, melyeket szűkölködő íróinak segélyezésére a nemzet összeadott, a kormány elkobozta; mig iskoláinkból a magyar kézikönyvek kiszorittat­­tak, s el kell ismerniük, hogy nem az osztrák államférfiakon, nem úgynevezett civilisátorain­­kon most, ha szellemi termelésünk szintúgy ha­nyatlásnak nem indult, mint anyagi termelés

Next