Pesti Napló, 1862. június (13. évfolyam, 3692-3714. szám)

1862-06-01 / 3692. szám

126-3692 13-ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferenci­­ek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva. Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Vasárnap, jan. 1.1862. Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetés nyittatik „PESTI NAPLÓ“ junius—septemberi négyhavi folyamára Előfizetési ár 1 forint. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, május 31. 1802. (Fk) Egy „nagyjelentőségű“ politikus, kinek nevét, fájdalom, nem szolgáltathat­juk át a kortársak csodálásának, azt írja, hogy ő nem hisz azon mindenféle hábo­rúkban, miket a „Napló,“ illetőleg e sorok írója, évek óta „remél és jósol.“ Tundtunk­­ra mi soha semmiféle háborút nem „re­méltünk,“ és bármily nagy előmenetele­ket tett a rendőrségi); ügy,­általán any­­nyira még­sem vagyunk, hogy az em­berek gondolatait és érzelmeit, reményeit és aggodalmait ki lehetne kémlelni. A­mi pedig a „jóslatokat“ illeti, a „Napló“ csak két háborút „jósolt“, a­mennyiben a tud­va levő tényekből kiinduló egyszerű hozzá­­vetéseket „jóslatok“nak nevezhetni; e két háború a keleti és az olaszországi volt, és mind a kettő — akár hisz bennük érdemes honfitársunk, akár nem — ma a történelmi tények közé tartozik. Azt meghiszszük,hogy egyiknek másik­nak ínyére volna, ha az összes sajtó szí­nezett üvegein át nézné mindig a helyze­tet , a színeket pedig azoktól kölcsönözné, kik a közvéleményt saját érdekeik szerint vezérelni óhajtanák, hanem,fájdalom, van­nak oly merész emberek, kik önálló véle­ménynyel bátorkodnak lenni, kik cseppet sem gondolnak azzal, hogy mit hisz vagy nem hisz Péter vagy Pál, hanem arra ügyelnek, mi v­aló, vagy legalább valószí­nű, mi nem! Tudjuk, mis­zerint az sem számolhat bi­zonyos körök, tetszésére, hogy mi kelet helyzetét nagyon aggasztónak tartjuk, és egyre irányozzuk feléje a figyelmet, nem mintha háborús"­,remélnénk“ vagy „jós­­lanánk“, hanem, mert egy válság bekö­vetkezését lehetségesnek, hogy ne mond­juk valószínűnek hiszszük,és mivel azt kí­vánjuk, hogy e válság ne csak készületle­nül ne lepje meg az osztrák birodalmat, hanem, mert azt is óhajtjuk, hogy e mo­narchia minél nagyobb hasznot töreked­jék húzni oly eseményekből, miknek el­hárítása még­sem áll hatalmában. Egyébiránt aggodalmainkkal koránt sem állunk elszigetelten, hanem azok min­dig nagyobb tért nyernek a közvélemény­ben is. Szerdán este a bécsi tőzsdén valódi panique uralkodott, mert magán távsür­gönyök szerint az orosz kormány arra inte alattvalóit, hogy nagyobbszerű­ válla­latokba ne ereszkedjenek , mert keleten újabb bonyodalmak várhatók. Másnap egy kőnyomatú lap, melyet még inspi­ráltnak is t­artanak, azon hitt közlé, mi­szerint — ha a törökök Montenegro ha­tárán átlépnek — bizton várható Orosz­ország részéről valami erélyes lépés, „al­kalmasint katonai demonstratió kíséreté­ben,“ és ezen hír mindenféle verziókban más lapokban is felmerült. Azt hiszszük, hogy ily megegyező tudósításokat még­sem lehet egészen figyelem nélkül hagy­ni , főleg miután a tényleges viszonyok valószínűségek mellett szólnak. Formaszerű „tiltakozás“ történt-e Orosz- és Francziaország részéről Monte­negró megszállása ellen, nem tudjuk, a diplomatia nagyon finom megkülönbözte­téseket szokott tenni a szavak közt, de az kétségtelen, hogy a nevezett két hatalom­­Montenegró érdekében tett valami felszó­lalást a fényes portánál. A porta azon­ban nemcsak visszautassa a két ha­talom beavatkozását, hanem még tovább is ment, és mintegy daczból Montenegró pártfogói ellen, parancsot küldött Omer pasának, hogy most minden áron töre­kedjék a fekete hegyek közé nyomulni, és a kis béreznépet saját területén megtá­madni. Hogy ezen demonstrátió még ki­rívóbb szint nyerjen, a bécsi török követ­ség hivatalosan tétetett közzé egy távirati sürgönyt, mely szerint „a török csapatok már­is montenegrói területen ütötték fel sátraik­at.“ Azt hiszszük hogy Grortschakoff hg még a portánál sokk­al hatalmasabb ellenfél ré­széről sem tűrne ily kihívó eljárást, és alig­ha egész csendesen fogja zsebre tenni az imént em­itett demonstrátiókat. Midőn tudva jön, hogy a porta Monte­­negró megszál­ását megparancsolta, Ba­­labine úrnak, a bécsi orosz követnek meg­hagyatott, hogy Drezdába menjen, néme­lyek szerint azért, mert az ottani távírdai sodronyt Sz. Pétervárott kényelmesebb­nek tartják, mint a bécsit, mások szerint pedig azért, hogy a követ ne legyen kénytelen választ adni azon kérdésekre, miket Rechberg gróf hozzá intézni talál­na. Csütörtökön Balabine úr visszatért Bécsbe, és már most alkal­masint tökélete­sen el van látva azon utasításokkal, mik a keleti ügy legközelebbi fordulatára vo­natkoznak. Ha valaki ezen fordulat közelségében nem akar hinni, ez ellen semmi kifogásunk nincs, mert itt nem tényekről, nem is jóslatok­ról, hanem egyedül magán­véleményről, a helyzet egyéni megítéléséről van szó, de azért mi részünkről mégis azt hiszszük, hogy a közel­jövő e felfogásunkat igazolni fogja. Ne­m állítjuk, hogy azért tüstént „háború“ lesz a porta és Oroszország közt, hanem az anyagi vereségen kívül van e­r­k­ö­l­c­s­i is, és ez utóbbit a porta ez ízben aligha el fogja kerülhetni, miután nem valószínű, hogy ennek elhárítására akárcsak meg fognak moczczanni azok, kiknek segélyére a porta számolhatott, midőn oly nagy hetykén lépett fel Mon­tenegró hatalmas pártfogói ellenében. A Szécheny­i-emlék s a hid előtti tér. A szép tavaszi estvéken, melyek, mi­dőn egy kis jótékony eső a pesti tüdőkre kevés figyelmet fordító társadalom által nem fékezett porfellegeket leverte, oly gyönyörű képét mutatják az egymás után epedő Buda-­­ Pestnek, annyival inkább szeretünk, a dunaparti nagy pa­noráma élvezetében merengve, s a fővá­ros jövő nagyságának álmaival mulatva, a lánczhíd körül sétálni, mert azon vidé­ke­n most, az akadémia palotája is épül, s a városi szépitő bizottmány is ugyancsak dolgozik. Itt fog állni egykor a legnagyobb ma­gyar emléke, innét fog Széchenyi magas szobra, élő eredetije tevékeny sz­illemének teremtményeire, teljes munkássága gyü­mölcsei­e, az öntudatos nyugalom fensé­ges kifejezésével letekinteni. Kit ne érdekelne e magyar hazában gr. Széchenyi István neve­s emlékezete ? Kinek nem dobog föl keble büszkeségtől, hogy e férfiút honfitársának mondhatja? S kinek nem facsarja szivét éles fájdalom, ha a cserkoszorus honpolgár fátumszerü végére gondol. Eszméljetek vissza a kegyeletes halotti emlék­ünnepélyek hosszú, gazdag dísz­­sorára, melyekkel az ország minden ré­sze, a nagy test minden tagja, a főváro­sok előkelő s müveit közönségén kezdve, a falusi kunyhók egyszerű jámbor né­péig, versenyezve hódolt Széchenyi Ist­ván szent emlékének? (mert nemcsak a Rómában canonizált japáni vértanuk érdemlik a „szent“ nevet.) Még zengeni fognak füleitekben a „Tuba mirum spar­­gens sonum“ lélekemelő hangjai, s a pro­testáns hitszónokok ész- és szívhez egy­­iránt szóló egyházi szónoklataik; látni fog­játok a lelkesült visszaemlékezés szemei­vel a gyász fábl­­ák lobogását, s azok fé­nyének visszasugárzását a zokogó nők bőven fakadó könyzáporában, mely a magas castrum dolorisnak letépett, ke­belre tűzött, s emlékül megőrzött koszo­rúira hullott. De ezen múló, tünde jelenségein túl a nemzeti kegyelet s tiszteletnek, érezte a nemzet, hogy maradandó gránit- s érczem­­léket is kell emelni azon vezérnek, ki népét a középkor sötétéből, a dicstelen tétlenség párnáiról, a sivatag pusztából, mint ma­gas világitó torony, mint lelkesítő harczi kürt, s egyszersmind, ha kelle, a pulyák bőrén csattogó ostor, mint egy uj Mózes, világosságra, munkásságra, virágzó jövő küszöbére vezeté ; azon nagy embernek, ki, mint Shakespearről mondá, nem tudom ki: „Isten után e hazában legtöbbet te­remtett. “ Ezen nemzeti közóhajtás per­­czig sem késő tolmácsa lett a magyar akadémia elnöke, m. gróf Dessewffy Emil ur, az alkalmatos időpontok megragadá­sának e nagy mestere, midőn a Széche­­nyi-emlék felállítását inditványozá, a kez­deményezést, valamint a további előmoz­dítást s felügyelést is a főleg Széchenyi által teremtett magyar akadémia teendői közé ölelvén fel. Az aláírási ívek szétküldettek, s az ada­kozás úgy testületek és egyesületek, mint egyesek részéről szép sikerrel indult meg, és foly mai napig. Az emlék­pénztár ke­zelőjének, Bertha Sándor, m. akad. pénz­tári ellenőr urnak legutolsó kimutatása szerint 75.000 ft gyűlt össze, mely ösz­­szeg a pesti takarékpénztárban letéve ka­matot. De miért nem lehet tehát e dologban mindekkorig tovább haladni? — miért nem vétetett munkába az emlék, melyre nézhetni, s melynek látásán lelkesülhetni a nemzet annyira óhajt ? A Széchenyi-emlék felállításának nem­zeti közóhajtáson alapult, és az akadémia által megindított eszméje a kormány ré­széről sem talált ellenzésre; csupán az találtatott szükségesnek, hogy ne csupán az akadémia e czélra kinevezett bizottmá­nya, hanem más hazai egyletek s intéze­tek küldöttei is részt vegyenek a nemes munkában, s egy közös nagy országos bizottmánynyá olvadjanak össze az akadé­miai elnökség elölülése­s vezetése alatt. A bizottmány, mint halljuk, már minden oldalról ki van nevezve, s majdnem teljesen összeállítva, és igen kívánatos, hogy mű­ködését mielőbb megkezdje, valamint re­mélhető is, hogy ez már nem­sokára meg fog történhetni.­­ Az elnökséget, e sok tagú bizottmányban, mint már említek, az emlék emelését indítványozott akadé­miai elnök fogja vinni; részt vesznek pe­dig benne számos közhatóság s hazai egyesület, társulat, intézet, végre többen gr. Széchenyi tisztelői s közelebbi barátai közül, kik vele, becses életén keresztül szoros­ viszonyban állottak, s annak ne­­vezetesb perczeiben vele együtt, oldalá­nál, vagy vezérlete alatt működtek, hatot­tak, fáradoztak. Nevezetesen az akadé­miai igazgató tanács részéről : gróf K­á­­r­o­l­y­i György s gr. A­n­d­r­á­s­s­y György az 1827-diki első eredeti alapítók so­rából, továbbá b. Eötvös József akad. másod elnök, b. Vay Miklós, gr. Czi­­ráky János és Deák Ferencz igazg. tanácstagok; maga a tudományos aka­démia részéről: Kubinyi Ágoston tiszt. tag, Ipolyi Arnold r. tag, és Barabás Miklós,­ Henszlmann Imre és Tre­­f­o­r­t Ágoston lev. tagok; a pestvárosi tanács részéről : Gratzer János tanács­nok ; Buda főváros részéről: Paulovits János főpolgármester; a lánczhíd-rész­­vénytársaság részéről: W­o­d­i­a­n­e­r Al­bert; az alagút-társaság részéről: Wal­heim János ; a hengermalomtársaság részéről Kochmeister Frigyes; a ba­latoni gőzhajózás részéről S­o­m­s­i­c­h Pál; a pesti kereskedői testülettől: V­e­c­s­e­y Sándor; a pesti műegylet részéről: Than Móricz festő­művész; a magyar képző­művészeti társulat részéről: Skal­­n­i­c­z­k­y Antal építész. A tiszaszabályo­­zó társulatok m­ind fel vannak részvétre szállitva, s ekkorig részükről: gr. A­n­­d­r­á­s­s­y Gyula, Darányi Ignácz, D­e­­s­e­w­f­f­y János, Fráter Pál, L­ó­n­y­a­y Albert és Menyhért, s Rónay Lajos vannak megbizva. Részt fognak még venni, de választottaik neveit nem közöl­ték : a gazdasági egyesület, a pesti nem­zeti casino, a lovarda-egylet, és néhány tiszaszabályozó társulat. Mint magán egyének Széchenyi barátai s tisztelői kö­zül, de egyszersmind egyenkint műked­velők s műértők, részt veendenek a bizott­mányban : Clark Ádám, a dicsőült gróf segéde a lánczhíd építésénél, gr. E­r­d­ő­d­y Sándor , hg. Esterházy Pál, tallósi gr. Esterházy Mihály , egyik társa az akadémia alapításában, Hartleben Adolf s Heckenaszt Gusztáv könyv­kiadók, Hild József épitész, Lonovics József érsek és septemvir, ki a nagy be­teget utolsó éveiben sokat környezte, lel­kes társalgásával szellemileg táplálta s derítette, és általa igen tiszteltetett és sze­rettetett ; gr. M­i­k­ó Imre, Erdély Széche­ny­ije, Rottenbiller Lipót, pesti volt főpolgármester, gr. Zichy Ed­mund és gr. W­a­­­d­s­t­e­i­n János , ki­tűnő mtibarátok, az utóbbi maga is jeles a festészetben, és Széchenyinek egykori társa a Dunán le, Sztambulig, midőn a vaskapu meggyőzője saját hajóján utazott. Tehát minden társaság, testület, vállalat, melyek fölött Széchenyi szelleme leng, s melyek nagy részint az ő agyából ugrot­tak elő, mint fölfegyverkezett bajnokai a polgárosodásnak, úgy a fővárosnak a Duna jobb s bal partján fekvő része, hol a nemes gróf nagyszerű munkásságának legfőbb szinhelye s központja volt, mely bizton elmondhatja a Széchenyi-emléket kereső idegennek: „circ­um spice,“ közmegelégedésre képviselvék a bizott­mányban; végre több műértő s műked­velő hazafi, kinek keblét a cosmopolitikus műérdeken kívül egyszersmind a nagy magyar iránti nemzeti tisztelet is mele­gíti, össze lesz gyűjtve az oltár körül, melyre Széchenyi István neve van írva. Mindebben, úgy hiszszük, elegendő biz­tosíték fekszik, miszerint alaposan lehes­sen reméllem­, hogy ezen bizottmány hí­ven s ügyesen megfelelend szép felada­tának. Mert egyesülve vannak benne Szé­­­chenyi legközelebbi barátai és tisztelői, s műkedvelő és műértő szakemberek, szív és ész, kegyelet és tudomány, meleg ha­­zafiság és ízlésbeli képzettség. Hátra van még, hogy e jól összeállí­tott bizottmány mielőbb ki legyen egé­szítve, hogy azután tudhassa, legalább megközelítőleg : mily összeget eredmé­nyezett az akadémia által megindított aláírás ? Ezt még tudni nem lehet, mert még 330 aláírási iv kám­ van a gyűjtők kezeiben, noha a beküldési határidő még múlt év júl. 1-re volt kitűzve. Ebben fek­szik az eddigi késedelem egyedüli oka, s ezért nagyon is kívánatos, hogy a még keringő (vagy részint talán asztalfiókok­ban heverő) ívek mielőbb s minél szebb eredménynyel bejöjjenek. Széchenyinek, a valóban n­a­g­ynak, a háladatos haza kisszerű emléket nem emelhet, de azon helyre, hová az em­lék tervezve van, a lánczhíd elébe, már a hely fekvésénél s környezeténél fog­va sem jöhetne kisebbszerű emlék. — Szépre és nagyra pedig sok pénz kell, és hosszabb előkészület. Nincs tehát vesz­teni való idő. Siessünk a bizottmány­t azon helyzetbe tenni, hogy működését meg­kezdhesse. Ily eszmék s vágyak kisérik naponkint a dunaparti sétát, de nem nélkülözhetünk egyúttal egy kis lamentót, melyet bizo­nyos ízetlen és czélellenes vállalkozások e helyen felidéznek. Igen helyesen mondta el Szemere lon­doni leveleiben, hogy „ha a városok fej­lődése puszta véletlenre bizatik, ha növe­kedésük alapjául bizonyos elv és terv nem szolgál, lehet ugyan belőlük nagy város, de hiányozni fog a szépség, a har­mónia s a combinált kényelem.“ Áll ezen igazság kisebb mértékek s arányokra al­kalmazva is, s hangosan kiáltja, hogy „előre kell számítani.“ S mit látunk a dunaparti sétán ? a vá­ros, a híd, s az akadémia előtti tért szegle­teket képező fasorokkal ülteti be, mi­által az egész úgy alakul, hogy nagyszerű dí­széből okvetlenül veszteni fog, s a felállí­tandó Széchenyi emlék­helye nem lesz, nem lehet többé oly szép, mint különben lehetne. Ezt csak sajnálattal látja mindenki, ki holnapnál tovább gondol, ki Pestet va­lóban szépnek, s a benyomást, melyet e tér (a világ egyik legszebb tere) teend, nagy­szerűnek óhajtja. Vagy a fákat majd ké­sőbben ki fogják-e vágatni ? Ha nem volt igen szívemelő azon egyszeri pesti pol­gármester arany mondata, ki ama híres szavakat ejtette, hogy „a fa nem város­ba, hanem erdőre való“, más részről az sem kívánatos ám, hogy az ültetések a jövőrei tekintet s minden oldalú combina­­tió nélkül történjenek; s miután már ültetések eddig is történtek, óhajtan­dó , hogy e tekintetben ne tétessék legalább semmi olyan további lépés, mi a nehézségeket szaporítaná. — De annyival kívánatos­ az is , hogy a Széchenyi emléket létesítendő bizottmány munkálkodását mielőbb megkezdje, s hogy — mint ennek szükséges megelőzője — az aláírási ívek, és pedig ugyancsak meg­töltve, beérkezzenek. Addig pedig a tisz­telt városi tanács, ha az egykori polgár­­mester doctrináját nem tartja is, hagyjon fel a további ültetésekkel, mert csak az emlék iránti terv megállapítása után lehet egészen tisztába lőni az iránt, ha kell-e s lehet-e beültetni azon tért, és ha igen, miképen, mily alakban, minő fákkal és fasorokkal ? Másik rémkép, mely a sétálót kiséri, azon hallomás, hogy a Dunaparton az akadémia mellett épülő házak, p. o. a gőz­hajótársaságé, és szomszédai négy emele­tesek akarnak lenni. Mennyire megrom­lik ez által az egész Dunasor szépsége­s harmóniája ! A négy emeletes házak nye­részkedő építtetőnek igen hasznosak le­hetnek ugyan, mert a levegő négyszög­ölét nem kell 200 ftjával fizetni, s mert négy emeletre is csak egy tető kell, mint kettőre , de őszintén szólva, biz azok nem embernek való lakók, ha csak ezen em­ber nem Quasimodo, a Notre Dame ha­­rangozója, s a negyedik emeletben szüle­tett gyermekek igen magas születésűek ugyan, valódi „hochgeborne“, de ezen di­csőséget alig­ha föl nem cserélnék azzal, ha oly egészséges mellű anyáktól szü­lethetnének , kiket a negyedik emelet mászása tüdőbetegekké nem tett és sor­vadásba nem ejtett! — Én legalább, ha rendőrség volnék , sok mindenbe nem avatkoznám, a mibe a gondos Polizei avatkozni szeret, de négyemeletes házak épitését nem engedném. TÓTH LŐRINCZ: Román lapszemle. A „Concordia“ pesti román lap 37. szá­mában, e czim alatt, a magyar alkotmányt egészben, vagy a diplomát fogadjuk el? Aradról A. J. több s diplomatisták alá­írásával ellátott következő czikk jelent meg. „Erdély országgyűlése“ czim alatt Hosszú József úr a „Concordiába“ egy czikket irt, melyben az országgyűlése által hozott törvénye­ket, mint a melyek sok szép jogokat foglalnak magukban, kiemelvén, azokat a román érdekek­re nézve sokkal hasznosabbaknak lenni állítja, mint a diplomát, mely a román nemzetiséget s nyelvet nem pártolja.­­ Ha e vélemény nyilvá­nítása oly czélból létezik, hogy kölcsönös esz­mecsere s az érvek túlsúlya folytán egymást megértve valamelyik rész felé egyesülhessünk, úgy azt annyival is inkább méltányoljuk, mint­hogy saját óhajtásunk is nem más, mint a teljes egyenjogúság alapján bármely nemzetiségnek testvéri jobbot nyújtani. Megoldása ezen kérdésnek: „vájjon czélsze­­rűbb lenne-e az ország alkotmányába belépve, a pesti országgyűlésen boldogságunkat keresni — vagy pedig a diplomát elfogadni ?“ — csu­pán azon eredményektől vagy hiányoktól függ, melyeket az ország törvényhozásától vagy a dip­loma, s azzal kapcsolt császári kéziratoktól vár­hatunk. Szükséges tehát ezeket megfejtenünk, s ha őszinték akarunk lenni, meg is fogjuk érteni egymást. Hogy csak egy igazságos alkotmány lehet üd­vös, senki kétségbe nem vonhatja ; azonban ezt csak oly alkotmányról mondhatjuk, mely a szó teljes értelmében, egy alapos , átalános, mindnyájára kiterjedt, s mindenekben egyenjo­gú szabályt tartalmaz, s melynek határvonalán belül, minden afféle r­ólunk nélkülünk végzésektől független egyes törvények legyenek hozhatók ; ily alkotmányt pedig Magyarország­ban nem ismertünk, s alkalmasint elleneink sem ismernek. De engedjük meg egyelőre, hogy az ország­gyűlés törvényei bár mint is, teremthetnének egy bizonyos alkotmányt, s vizsgáljuk meg ro­mán szempontból, mennyiben hasznosak vagy veszélyesek, mert utolsó esetben nem pártolhat­juk azokat. Ha czikkiró ezen törvényeknek üdvös voltát a románok érdekében nem az ősi alkotmány alapján bizonyítgatta volna, mi is szinte csak az újabb kor mellett maradnánk, e szerint azon­ban meg kell említenünk : Miként az 1475 : 2. 4. — 1537 : 5. 6. 7. — 1642 : 27. — 1659 : 67. s több t. ez. értelmében az országgyűlés egyenesen a jobbágyok megter­­heltetésére szavazta meg az adó mennyiséget; e mellett termesztményeinek egy részét s az in­gyen munkát (robot) elvette a földesur, — az 1537 : 3. 1. ez. a jobbágyokat még az adó kivetési összeírásába sem engedte meg részt venni. — Zsigmond 4. D. 3. t. ez. az úri szabadságosokat kiváltságokban részesítvén, annál súlyosabban nyomta a jobbágyság vállait. Az ország gyűlése által, mely egyedül mágnásokból s nemesekből állott, valamelyik király vagy királyné részére megszavazott pénzbeli ajánlatot, valamint az or­­szággyűlési s más egyébb állami költségeket az 1655 . 13. 14. t. sz. szerint nem az ajánlóktól, hanem a „porttós“, vagy is jobbágyoktól hajtották be. Későbben a katonáskodási szolgálattal is, melyet előbb magok a mágnások s nemesek apródaikkal együtt teljesítettek, a jobbágyokat kötelezőleg terhelték meg, s e szerint ezeknek gyermekei, kiket ugyancsak nekiek kellett ru­házni s táplálni, csakis az urak védelmére kato­náskodtak. Werbőczy hármas könyve a románo­kat jövevényeknek tekintvén, baromi sorsra ala­­csonyitotta le azokat, s mi több, még a közvet­len folyamodási jog sem volt nektek megenged­ve (Gaz. Trans. 91. sz. 1861.); nehogy ez által az urak iazságtalanságai napfényre jöhessenek. Figyelembe vévén tehát az országgyűlés által alkotott vagy elfogadott törvényeket, világos, miként azok a köznemességre nézve némileg, a bureaucrat vagy nem bureaucrat mágnások ér­dekében pedig nagyon kedvezők, de a néposz­tályt, s különösen a románokat illetőleg, kik minden haszon nélkül a legnyomasztóbb terhe­ket viselték, s kivált, miután törvénybe igtatta­­tott, „privilegia Valachorum tollantur“ kimond­­hatlanul nyomasztók valának. Ebből vette ere­detét természetesen a románoknak mai helyzete, a mennyiben kitűnőbb családjai, hogy a gyaláz­­tatás elöl menekülhessenek, más idegen nemze­tiséghez átmenvén, a román nemzet kényszerülve jön elsülyedni. Az országyűlésének adó­s ujjoncz állítási joga magában igen szép, ámde az a nemtelen osztályt semmi kedvezményben nem részesítette, sőt an­nak kárára volt, amennyiben az aristocratia ide­jében körül­hálózván a fejedelmet, oda műkö­dőt, nehogy aristocratico bureaucraticus érdekeik rövidségére tegyen valamit, ugyan ezen osztály által megszavazott (ide tartozik a Leopold féle diploma is) törvényekkel csakis önmagukat kí­vánták biztosítani az ellen, nehogy valamikép a fejedelem a jobbágyokat terhelő kötelezettségek egy részével őket nehezítse; de azért is tették ezt, hogy az elnyomott jobbágy annál kevésbbé lehessen képes az úri követelményeket teljesít­hetni. De nem is lehetett akkoriban egyebet várni egy, csak mágnásokból, bureaucraták, és aristo­­cratákból állott országgyűléstől, melyben ha ta­láltatott is vagy egy köz­nemes ember, az köteles volt aristocraticus elveket vallani, valamint vok­­sát is a hatalmasbbak akaratának alárendelni, különben meg nem választatott volna követül. Itt rejlik annak oka, hogy midőn Mária Tr. az országgyűlésén a jobbágyság sorsa enyhitését ki nem vihette, az úrbéri visszonyok szabályozását biztosok útján eszközölte ki, de csak Magyar­­országban, mert Erdélyben nem volt képes azt végrehajtani. A nemesség főbb osztálya második József alatt nyelvét s nemzetiségét az anyagi érdekeknél fel­jebb kezdvén becsülni, s ezeknek szilárdításá­ra magát elhatározván, e terv kivitelére szük­­•­sége­m,k­­arta a nép rokonszenvének megnyer-

Next