Pesti Napló, 1863. április (14. évfolyam, 3939-3963. szám)

1863-04-01 / 3939. szám

74-3939 14-ik évi folyam.Szerda, april 1.1963. E lap sít llp­ai részét illető minden közlemény TT I a. H /i ■ h i V ft t fl. 1 . Előfizetési föltételek ‘ Szerkesztési iroda. .i Mukesztőséghez, intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva ■ Ferencziek tere 7­ ik szám 1-ső emelet Bér­i­ntetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli félévre . . 10 £rt 50 kr o. c.Ferencziek tere 7 ik szám, emelet, fogadtatnak el._____________________ paniszok, hirdetmények, a kiadó­ hivatalhoz intézendők. __________Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. o. Hirdetmények dya : 7 hasábos petit-sor egys­zer h­rdetéár és 7 uj kr. Bélvegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizethetni „PESTI NAPLÓ“ april—júniusi folyamára. Előfizetési ár: april—júniusi V4 évre 5 ft 25 kr, april—septemb. Va évre 10 ft 50 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, martius 31. 1863. Vannak folyamok, melyeknek eredetét nem lehet fölfedezni, s vannak olyak, me­lyeknek torkolatjok nincs; mert nyom nélkül enyésznek el a sivatagban. Ezen utóbbiakhoz hasonlítanak az euró­pai kérdések közül többen. Nagy zajjal indulnak meg, mint a taj­tékzó zuhatagok, s aztán a magasból alá hullván, rövid pálya után meglassudva, vagy tócsákat alkotnak, vagy a fövény­be beszivárognak, s eltűnnek a szem elől. Közelebbi éveink politikai eljárásainak jellemzését többnyire két rovat alá lehet sorozni. Az egyik rovat : sok zaj sem­m­­i­é­r­t; a másik : sok zaj után se­mm­i. Mi az oka e kérkedő tehetlenségnek, e komoly czélt nélkülöző izgatásoknak, e, hol kétszinű, hol saját maga ellen forduló erőfeszítéseknek, melyek igen gyakran csak szinészi, s legtöbbnyire csak szem­fényvesztői érdemmel birnak ? Csupa kunststückek, melyeket a ki­sz, többet alig érhet el, mint azt, hogy ezermesternek czimezzék, s a közönség aggódva tartsa kezét a zsebén. A­mióta a közvéleményt nemcsak a szobatudósok, de az államférfiak is nagy­hatalomnak nyilatkoztatták ki, megfog­ható, ha föllobbanásaitól félnek, szeszé­lyeinek hízelegnek, s akaratát azért is követik , hogy félrevezessék vagy ki­­játszadják. Azonban, úgy rémlik előttünk, mintha az uralkodó eszméknek és érzelmeknek nyújtott ily nemű megtiszteltetés kevéssel érne többet, mint azon külső hódolat, melylyel a magas állású egyéneket azért törekszik valaki megnyerni, hogy bizal­mával egy alkalmas perczben visszaél­hessen. A lengyel forradalom is azon szeren­csétlenségben részesült, hogy miután a közvélemény pártolta, oly élénk diplom­a­­tiai sürgésre adott alkalmat, mintha va­lami nagy horderejű intézkedések vézet­tek volna czélba, s már alig van egyéb hátra, mint azon együttes és erélyes el­járás, mely IIádik Sándor czárt nagy en­gedélyekre, sőt áldozatokra is fogja kény­szeríteni. De hát minő eljárás legyen az ? Az 1815-ki bécsi congressus határoza­tai szerint Lengyelország önálló alkot­mánynyal láttassék-e el ? Az angol külügyminiszter erős érvek­kel fejtette ki, hogy a forradalom által nem lehetett verwirkolni a bécsi király­­gyűlés megállapodásait. Ezen elv vezethetett volna valamilyen kibontakozáshoz, ha a többi hatalmaktól fölkaroltatik. De a bécsi congressus határozatai egy­oldalú cessiók, sikerült forradalmak, sze­rencsés hadjáratok és fortélyos diploma­­tiai sakkvonások által annyi képen sér­tettek meg, hogy a sebzett rész majdnem több rajtuk, mint az ép. Képzelhető volt tehát, hogy a­kik a bécsi congressus stipulatioinak megron­tásából hasznot vontak, nem mutatták magukat hajlandóknak az oroszt szigorú törvényességre kényszeríteni. A napoleonidák pedig, s velök együtt a franczia büszkeség és közszellem, ma­gát az egész bécsi congressus művét in­kább megdönteni akarja mintsem arra gondoljon, hogy hozzájárulásával annak érvényét emelje. Tehát a lengyel kérdés ezen megoldá­sa lehetetlennek bizonyult be. Hátra volt még két kísérlet . Vagy az, hogy a porosz-orosz titkos szerződést ürügyül használva, fegyverrel kényszerittessék a czár Lengyelország fel­szabadítására, vagy pedig, hogy e felsza­badítás nagy erkölcsi nyomás által eszközöltessék, mint Zamoyski gróf az angol m­e­e t­i­n­gek figyelmébe megható szavakkal ajánlotta. A fegyverrel rendezést III. Napóleon örömmel elfogadta volna, de erre Anglia és a német hatalmak rá nem állhattak , mert méltán felvettélik a Rajnát , és előre láthatók, hogy ily megoldási kísér­letnek valódi neve: európai háború és franczia hódítás. Tehát az erkölcsi nyomás igénybe vételéről lehetett még csak szó. Ezen eszköz egy új európai congressus eszméjét éleszté föl. III- dik Napóleon, mint minden bajban szokta, pártoló a lengyelügy miatt össze­­gyűjtendő congressust. De kik vegyenek benne részt ? E kérdés könnyűnek látszott elméle­tileg. Mert miután a bécsi congressuson ej­tett sérelem orvoslásáról van szó, tehát azok meghívandók, kik a bécsi congres­­susban részt vettek. Ámde abban az olasz király nem vett részt, sőt az olasz királyság a bécsi ok­mányoknak ötszörös megsértésére épült föl. Aztán a közelebbi congressus — ért­jük a párisit — nem oly kérdésért veze­tett háborúra, a­mi a congressus tárgya volt, hanem olyanért, a­mi csak melléke­sen pendittetett meg e békét lehellő gyü­lekezetben. Ily tény, természetesen, rész­emen az új kísérletekre nézve. S végre, ki tagadhatná, hogy a diplo­­matiai kis diéták, okvetlenül csak III Napoleon hatalmának növekedésére ve­zethetnek. Pedig Európa nem attól tart, hogy a franczia császár gyönge, hanem, hogy erős. Az érdekek ellentéténél fogva majdnem oly nehéz a hatalmak együttes jegyzékei által kisded nyomást alkalmazni Oroszországra, mint a congressus útján nagy nyomást. Miként segítsenek tehát az európai kormányok a lengyeleken, s mikép bókol­­janak a közvéleménynek , miután csak­ugyan szeretnek a közvéleményre tá­maszkodni ? Tán folyamodjanak amnestiáért, akkor, midőn legyőzetett a lengyel forradalom, és Sándor czár nagylelkű lehet saját ösz­tönéből is ? Íme, a lengyel kérdésnek utolsó stá­diuma, a diplomatia terén. KEMÉNY ZSIGMOND: A Tiszaszabályoszás eredm­énye az alsó zaba­lck­i vizszerk esetben. VI. Felépülvén ugyanis 1859-ben a társulat ösz­­szes védművei, ezek fenntartásáról is kelle gon­doskodni. E czélra az 1859-ik évi julius 4-iki közgyű­lés, 13 éven át fizetendő, holdankinti 30,000 ft kivetést szavaza meg, mi akkor lx/% krt, később pedig a Kun községek 18,000 holdnyi Berettyó­­ártere ezen teher alól kivétetvén, 8 krt­tön 1 holdra ; ebből kellvén az ugyanakkor elfogadott pénzügyi tervezet alapján a fenntartás, tisztvi­selők és szolgák fizetésére szükséges 400.000 ftnyi alaptőkének előállani. Ez a 3-ik kivetés. Alig készültek azonban el nagy költséggel és fáradsággal a gátak, s még mielőtt megülepedtek volna, már 1860-ik év tavaszán rendkívüli árvíz támadd meg azokat, s rajtuk kiszárallhatlan rom­bolást okoza. A gátak, egyetlen pontot kivéve, daczoltak ugyan a romboló elemmel, de általában mégis oly tetemes sérüléseket szenvedtek, hogy az ek­ként mutatkozott gátszakgatások helyrehozása, a szükségessé vált emelés és erősítés kivételé­re, mint már fent említők, az akkori közgyűlés kénytelen vola 250.000 ftot újólag megszavazni, s ezen újabb teher érdekeltjeire leendő kiveté­sét megrendelni. Így állt elő a 4-ik kivetés, melynek részletei, a 30 ezer ftos kivetés 8 kros holdankénti illet­ményeivel együtt, folyvást a társulat kezelése alatt áll, és ugyancsak a társulat pénztárába, és pedig, a 30 ezer ftra félévenkint január és ápril, július és September közt, a­ 250 ezer ftos kivetés illeményei pedig 1862., 1863. és 1864-ik év alatt 12 egyenlő részletben, egyszer mindenkorra le­fizetendő. Ki tehát az adóhivatalokhoz bármikép is be­­fizeté az 1859-ik év óta folyamatban lévő rész­leteket, az még nem fizetett meg mindent, fenn­maradnak még akkor a társulat kezelése alá tar­tozó 30 ezer és 250 ezer ftos kivetések után eső ille­tkek, miknek pontos beszállítása a társulat­ra nézve annál kívánatosabb, mivel ezen pénzek segélyével alakíthatná a későbbi term­eltetések elkerülése végett nélkülözhetlen alaptőkét, és építtetné meg gátjait akként, a­mint azok újólag tervezve vannak. De előnyös­ is volna az érdekeltekre nézve az évenkénti pontos fizetés, mivel nem halmo­zódnának össze szükségtelenül oly tartozások, miket előbb utóbb meg kell fizetniük, ekkor nem terheltetnének az utóbbi közgyűlés által ki­mondott 6%-tóli késedelmi kamattal, és tartó­­sabb vonakodás esetében, rendesen bekövetkező politikai hatóságok közbenjárása folytán, érez­hető kellemetlenségeknek sem volnának kitéve. Mindezt itt csak röviden érintik. Bővebben nyilatkoznak e részben a társulat időszaki jegy­zőkönyvei, és az azok mellé csatolt számadási kivonatok. De kiváló tárgyavatottsággal s élénk szinnel festi a társulat újabb időbeli pénzügyi helyzetét igazgató választmányi elnök gr. Dessewffy Emil ur ö­nliga, 1861-ik évi május havában kelt, és számtalan példányban szétosztott „sürgetős ké­relem és felvilágosítás“ czimü körlevele, melyet azok kedvéért, kiknek kezéhez nem jutott, de általános becsénél fogva is, egész terjedelmében ide igtatunk. a Sürgetés kérelem és felvilágosit­ás. „Az alsó zabolcsi tiszaszabályzó társulat igaz­gató választmánya számosabb érdekeltek képvi­selői által megszaporítva, a jelen évben már két ízben tartott elnökletem alatt összejövetelt. Meg­győződött ezen alkalmakkor, hogy a társulati ügyek, ha a tisztelt érdekeltek azokat szívükre nem veszik, a legnagyobb zavarnak,­­elakadás­nak és felbomlásnak mennek eleibe. ” A társulati igazgató számos felszólításat siker­re nem vezetvén , nekem tette a választmány feladásommá, hogy a tisztelt érdekeltekhez for­duljak. „Szívesen és azon reménynyel járok el ezen kötelességemben, hogy midőn egy oly ügyért emelem fel szavamat, melyet halhatatlan emlékű nagy Széchenyink indított meg, és melyet annyi áldozat, férfias kitartás és erélylyel tudtunk eny­­nyire vinni, most, midőn már csak arról van szó, annak hasznait mindenkorra biztosítani, szét­bontani társulatunkat, az eddigi nagy áldozato­kat füstbe menni nem engedendjük, hogy nem fogjuk számos elleneink és becsmérlőinknek azon örömet szerezni, mikép elmondhassák kár­örömmel, hogy a magyar lelkesedés csak szal­­matűz, de hamar csökken kizár­ásban, és az eredményt, a sikert állandósítani nem tudja ! — Meg kell Széchenyinket még hamvaiban is men­tenünk az ilyen pironságtól, meg kell óvnunk attól a magunk magyar lelkiismeretét is, hogy ilyen kiváló és országos fontosságú ügyben, mely mindnyájunk vagyonát, jólétét oly közel érinti, hanyagságot vagy meggondolatlanságot verhes­sünk magunknak, vagy vethessenek utódaink azok szemére, kik az ő rovásukra áldoztak, köl­tekeztek, de nem voltak elég erősek és okosak, a tett áldozatok gyümölcsét is biztosítani maguk­nak és az utójövöknek ! VII. „A Tisza árjainak szabályozására, mint tud­juk, Széchenyi vezérlete alatt az összes Tisza­­völgy érdekeltsége állott össze, kölcsönösen kö­telező szerződés alapján. — A mi társulatunk, mint része az egésznek, erélyesen és becsülete­sen felelt meg azon kötelezettségnek, melyet ma­gára vállalt. „Nagy erőfeszítéssel, nagy áldozatokkal elvég­re oda jutottunk, mikép gátjaink 1859 végén el­készültek. Becsületünkre és diszünkre szolgált, hogy ezt szabadon, magunk jó szántából tud­tuk létrehozni. — Nem kellett nekünk ed­dig biró vagy per, saját belátásunk és köz­reműködésünk létesíté a sikert. Hetvenkétezer folyó­börnyi kész gátjaink vannak. Ezek tete­mes része füzesekkel van bészegelve, hátra lévő részén feszített igyekezettel van folyamatban a füzeselés. Harmincz­három őrház volt szüksé­ges a gátőrök számára. Ezeknek nagy része fel van építve, a­mi míg hiányzik, most épül és az év végéig elkészül, igy a gátőrök állomásaikat elfoglalhatják és a gátak rendes őrzése megkez­dődhetik. „A mit tehát a társulati közgyűlések, mint szükségest elismertek, mint végzendőt elrendel­tek, részint be van végezve , részint teljesedés küszöbén áll. Az 1860-iki árvíz még alig fel­épült és még meg nem ülepedett gátjainkat, em­beri emlékezetet meghaladó gyorsasággal és nagyságban rohanta meg. Gátjaink ellentállot­­tak a rohanó elemnek, egy pár jelentéktelen ki­szakadás történt csak, azonban gátjaink, kivált azon részek, mely még alig készült el, és melyet a füzesek még nem védtek , tetemesen megsé­rültek, és feljebb emelést, kiigazítást kívánnak. Még rövid volt az idő arra, hogy azok teljesen megülepedhettek volna; a füzesek — ezek, a gátaknak hathatós biztosítói és évről évre erősö­dő őrei — még nem növekedhettek fel az idő rövidsége és mostohasága alatt, és így még nem nyújthatták a kellő védelmet gátjaink egész hosszában ; mikor ezek épültek, nem volt elég pénzünk, azokat oly magasságra és szélesség­ben építeni, mint az 1860-iki árvíz megmutatta, hogy kellett volna. De nem is volt lehető ezen árvíz magasságát előrelátni. Azonban igen sokra tanított meg bennünket ezen árvíz. •­ Ha ezen hallatlan magasságú ár ugyanis védtelen állapot­ban találta volna vidékünket, városok és falvak pusztultak volna el, víz alá kerültek volna oly földek is, hol ezelőtt víz soha sem volt. Az ilyen veszélyek ellen, melyektől létező gátjaink által menekültünk most is, jövendőre teljesebben kell biztosítanunk magunkat. Gátjaink az 1860-ki hallatlan nagyságú árvíznek is ellentállottak ugyan, azonban m­int még újak, megsérültek, imitt amott leszállottak,kiigazítást,sokhelyütt ma­gasítást, erősítést kívánnak, hogy hasonló veszé­lyek ellen biztosan és folytonosan számíthassunk reájuk. Az 1860-ban tartott társulati közgyűlések ezen szükséget megvizsgálták , elismerték, a szükséges költségeket megszavazták, az igazga­tó választmánynak a pénz előteremtését, a meg­sérült gátak kiigazítását, magasítását, erősítését kötelességévé tették, meggyőződvén, hogy min­den eddigi fáradozás és költség veszélyeztetve van, ha gyorsan meg nem történik, a­mi szük­séges. „Az igazgató választmány hív­en jár el az el­be szabott kötelességben. Meg van kötve egy tel­jes biztosságot nyújtó vállalkozóval a szerződés, hogy a társulati közgyűlések rendelései foganat­ba menjenek. „Azonban nem csak ezek nem fognak foganat­ba mehetni, hanem az egész társulati ügyre fel­­akadás és szétb­mlás vár okvetetlenül, ha a tár­sulati tagok nem veszik ezen szent ügyet szívük­re, és hivatásuknak, köteleztetéseiknek meg nem felelnek. „A vállalkozó ingyen dolgozni nem fog, a vá­lasztmány pénzt teremteni nem tud, hogy neki fizethessen, mert oly társulatnak, mely adóssá­gainak kamatjait nem fizeti, senki kölcsönözni nem fog, e mellett a társulati pénztárnok, mér­nök, felügyelők, gátőrök fizetéseit rendesen ki­adni a pénztár nem tudja, a gátak rendes fenn­tartási költségeit, az erre kivontató szerszámo­kat, munkások bérét fizetni nem tudja, ha a tár­sulati tagok sem a társulati adósság reájuk eső részének kamatjait, sem pedig a társulati évi szükségekre holdszám szerint kivetett 30 ezer forintokból reájuk eső részleteket rendesen és a kellő időben pontosan be nem fizetik. „És pedig mindezeknek okvetetlenül és rövid idő múlva be kell következni, és az egész tár­sulati ügynek múlhatlanul felakadni és fel­­bomlani. VIII. „A társulati védgátak kölcsönpén­zen épültek. „Nem nagy volt azok száma, kik a reájuk eső és kivetett költségeket készpénzben mindjárt be­fizetni tudták. A­kik nem tudták vagy nem akarták, azoknak terhére kölcsön vétetett fel, közgyűlési határozat folytán, saját beleegyezé­sükkel. Felvétetett pedig a kölcsön, az öszszes tiszavölgyi társulatok képviselőinek Pesten tar­tott közgyűlése helybenhagyásával, sőt eszköz­lésével,és olyan feltételekre, melyeknél jutalma­­sabbakra sem akkor, sem most, kölcsönt a tár­sulatnak kapni nem lehetett.­­ Hatot fizetünk száztól, a hetediket a tőke törlesztésére fizetjük, mely ekkép, rendes fizetés mellett 32 év alatt le volna törlesztve. „A társulat hosszasnak tartotta ezt a 32 eszten­dőt, több közgyűlésen és választmányi ülésen megvitatott és elfogadott, és a társulati tagoknak nyomtatásban már régen kiadott egy oly törlesz­tési tervet, mely szerint nem 32, hanem 17 évek alatt szabadulhatni a kölcsön terheitől, és akkor mintegy négyszáz­ezer forint tőkéje marad tisz­tán megtakarítva a társulatnak, melynek kamat­jaiból fel fogja tarthatni gátjait, fizethetni tiszt­viselőit, és rendkívüli eseteket kivéve, magát adóztatnia szükség nem leszen. Saját hasznunk, gyermekeink java, és a legegyszerűbb előrelátás parancsolják, hogy így járjunk el. Gátjainkat, melyek negyedfél százezer holdnál nagyobb föld­tért védenek a víz ellen, 72 ezer folyó él hosz­­szúságban, csupán nagy költséggel lehetett lét­rehozni ; azokat nem egy pár évre, hanem száza­dokra akartuk építeni, és azokat az árvizek el­len csupán folytonos gond és költség által lehet fenntartani, erről tehát gondoskodnunk kell. A költség ily nagyszerű és terjedelmes védművek fenntartására csekély nem lehet. Igyekeznünk kell tehát magunkon előrelátó takarékossággal könnyíteni. „Ezen végre, és hogy ekkér meg legyen taka­rítva a társulat minden tagjának érdekében a fenntartási tőke, és hogy legyen a társulatnak oly pénzforrása is, miből a tisztviselők, cselédek, szerszámok, rendes gázfenntartási költségek fizet­tethessenek, évenkénti holdszám szerint befize­tendő 30 ezer forint kivetése határoztatott el. Hiszen ezen teher is csak addig fog tartani, míg a fenntartási takaréktőke összeállít, azonban nem fog az előállhatni, ha a befizetések rende­sen nem történnek, mert épen arra volna ezen somma egy bizonyos része forditandó, hogy azon fenntartási tőke megtakarittassék.­­ A kivetés megtörtént és régen kezeiben van a társulat tag-­­­jainak. Mindenki tudja, hogy félévenkint meny­nyit, mikor és hova kell fizetnie, úgy a kölcsö­nök, mind pedig a 30 ezer forintos kivetés fe­­ében. „Így állanak a határozatok, melyek a rendesen kihirdetett közgyűléseken gyökeres, többszörös vitatások után, nyilvánosan és érvényesen hozat­tak.­­ Máskép és oly szomorúan áll azonban maga az ügy, miszerint teljesen képtelen az igazgató választmány a társulat határozatait fo­ganatosítani. „A 1860-dik évvel kezdve, az év folytán lett voln­a a 30 ezer f­rint a társulati pénztárba, elő­re meghatározott időszakban, kétszer befizeten­dő. Az 1860-ik év folytán fele sem fizettetett be, és a hiány máig sincs befizetve.“ Felhívás a magyar gazdaasszo­nyokhoz. A magyar gazdaasszonyok egylete kitűzött czélja iránti tekintetből addig is, míg felsőbb he­lyen kérelmezett képezdéjét életbeléptetheti, s pénzereje a cselédjutalmazások elkezdését meg­engedné, szükségesnek vélte oly kézikönyv ki­állításáról gondoskodni, mely egy részről a napi teendők feljegyzésére használva, a ház körében végzendők iránti utasítást tartalmazná, másrész­ről pedig a házi­gazdaasszonykodás minden ágá­ban oly kalauzul szolgálna, melyet mindenki könnyen, haszonnal, sikertelen kisértgetés s idő­vesztegetési félelem nélkül követhetne. Az egylet választmánya egy ilyen kézikönyv­nek legkielégitőbben a szintén házi szükséget képező naptár szerkezetét s beosztását talál­ta megfelelőnek, miért is elhatárza hazai gazda­­asszonyaink számára készítendő útmutatásait s tapasztalat közleményeit egy naptárban bocsáta­ni közre, melynek czime : a „Magyar gaz­daasszonyok naptára“, s melynek szer­kesztésére egy külön bizottság felügyelése és be­folyása alatt, S­z­e­g­f­y Mór úr volt szives vál­lalkozni. Hogy az egyletnek ezen vállalkozása a házi gazdaasszonykodás minden ágára kiterjeszkedni, a házi ipart minél több oldalról tárgyalni, s ab­ban uj ismereteket nyújtani képes legyen, tiszte­lettel és bizalommal szólittatik fel a testvér két háza minden tapasztalt jeles gazdaasszonya, szí­veskedjék a sözészet, sütészet s általában a kony­­hászattal, valamint az udvar, s egész belső ház­tartásra vonatkozó ismereteik és tanulmányaik közlésével az egyleti hazafias vállalkozásnál közreműködni, s szerzett tapasztalataik átköl­­csönzésével házi iparunk fejlesztésére s emelé­sére hatni. A „Magyar gazdaasszonyok naptára“ szá­mára készítendő dolgozatok legkésőbb f. évi má­jus hó végéig az egylet elnökségéhez (Damja­nich Jánosné, Papnövelde utcza 3. sz.) bekülden­dők, hogy a mű f. évi augusztusi vásárig befe­jeztetvén, már akkor közkézre bocsáttathassák. Azon reményben, hogy pályatársnőink a köz­pontban és a vidéken e hazafias törekvéseinket barátilag s készséggel fogadandják, s azok gyá­­molítására a török telhetőt el is követik, nyitják Lengyelországi események. A nem-orosz forrásból érkezett újabb hírek kedvezők a lengyel fölkelésre nézve, s a lengye­lek korántsem vesztették bizalmukat, mert foly­vást ús önkénytesek sereglenek a zászlók alá. Hir szerint csak Podlachiában és a lublini tarto­mányban mintegy 15,000 ember áll fegyverben, s két annyi lenne e szám, ha volna mivel föl­­fegyverkeztetni. A fölkelés vezérei csak annyi önkénytest fogadnak el, a mennyinek fegyvert tudnak kezébe adni, a többi ajánlkozót föreske­­tik, s haza bocsátják, kötelességekké tevén, hogy az első parancsszó­t előálljanak. Pénz áldoza­tokban sincs hiány, s ha szükség, gazdag és sze­gény tömegesen áldozná oda minden vagyonát. A múlt hét folytán történt csaták, mint ugyan­csak lengyel forrásból vett tudósítások állítják, kedvezők voltak a lengyelekre nézve. A kalisi, lublini és ploczki kerületekben az oroszok vere­ségeket szenvedtek. A lublini kerületben a legközelebbről ismert harczok mart. 24 -én történtek. E kormányzóság éjszaki kerületében más csapatokon kívül egyik­nek vezére Levandovszki. Stoczeknél csata volt, melyet orosz jelentések szerint a fölkelők el­vesztettek, s maga Levandovszki is megsebesült és elfogatott. Ellenben a lengyel bulletinek a föl­­kelőket állítják győzedelmeseknek, és semmit sem tudnak a vezért, illető állítólagos szerencsét­lenségről. Egyébiránt részletes tudósítás e csatá­ról még nem érkezett. Egy másik orosz hadi jelentés L e 1 e v e 1 csa­patát vereti meg a mart. 24-ki, Krasznobrodnál történt csatában. — Itt is elesett a vezér, s még vagy 200 fölkelő. Az azon tájról érkezett egye­nes lengyel tudósítások a leghatározottabban meghazudtolják e jelentést. Lelevel útban volt, s épen a Krasznobrod szomszédságában fekvő erdőkhöz érkezett, midőn jelentették neki, hogy néhány szob­­a kozák és ulánusok vannak nyo­mában. Lelevel azonnal csatarendbe állította ka­tonáit. A kaszásokat az erdőn keresztül ve­zető út egy emelkedettebb pontjára állította. A lövészeket az út két felén levő bokrok és fák közé bujtatta el, hogy ott várják be a kö­zelgő ellenséget. Az orosz lovasság az erdőbe ér­kezvén, egy lövet távolságra közeledett a kaszá­sok felé, s kezdett tüzelni rájuk. A lengyel lövé­szek csak tíz lépésnyire várván be az oroszokat, rájuk tüzeltek, s az első sortűz 30 oroszt terített le. A lovasok megszaladtak. Csak miután a gya­logság is megérkezett, merészeltek az oroszok túlnyomó erővel új támadást tenni. Lelevel azon­ban a csatát el nem fogadva vonult vissza. A kalisi kerület déli részében C­z­­­e­s­z­­kovszkinak több kis csatája volt az oroszok­kal. A legközelebbi Czenszochovától két mért­­földnyire, Kusnicza falunál történt. Egyébiránt az ütközet nem volt jelentékeny, m­ert Cziesz­­kovszki nem akart nagy csatába keveredni. A czenszochovai orosz helyőrség föllármázása után a fölkelők éjszaki irányba, Vielnn felé vonultak, föllármázták itt is az­ oroszokat, s aztán délkeleti irányba mentek, Dzialoszin felé, (Cze..3­ochova és Wielun fele útja), hol 27-ikén az éjszakát töl­tötték. A kalisi kerület éjszaki részeiben i­ielonszki csapata felett, ki n­e­m halt meg sebben, mint hibásan jelenté egy közelebbi telebra­um, Mal­­czewski vette át a parancsnokságot. A lengyel csapatoknak majd semmi lovasságuk sincs, valószínűen azért, mivel lovasság begya­korlására sokkal több idő kívántatik meg.­­ A Langiewicz seregében Rochebrune parancs­noksága alatt képződött zuáv-csapat fölbomlott egészen. Mintegy 15 van még a fölkelőknél, mintegy 200 menekült ausztriai területre. A „Dziennik Poznanszki“ lengyel lap szerint a lengyeleknek 22-iki és 23-iki diadala oly nagy volt, hogy az oroszok 628 embert vesz­tettek — a felkelők 50-et.­­ Mint Varsóban beszélik, az orosz katona­ságnál a sikkasztás oly nagyban foly, mint a krimi háborúsaik­almával. Még ajvarséi arseialból is adtak el fegyvereket a felkelőknek, melyeket a munkások darabokra szedve visznek m­­­­ak­nák össze aztán. Közelebbről 20­ lengyel mun­­kást bocsátottak el a fegyvertárból, és helyette­­sítők­or­szakkal. Sz.-Pétervárról érkezett levelek szerint, mind­ ott, mind Moszkvában, s átalán a nagyobb orosz városokban, nagy az izgatottság a lengyel fölke­lés miatt, s egy forradalmi kitörés Oroszország­ban sem valószínűtlen. A kormány e hangulat miatt nagy aggodalo­mban látszik lenni, s nem tudja, mitévő legyen, orosz progressisták hír szerint demonstrátiót készítnek Sz.-Pétervá­­ron a lengyelek részére.­­ A lengyel ügy diplomatiai állására nézve a „Courrier du Dimanche“ szerint Metternich herczeg a diplomatia némely tagjaival folytatott beszélgetésében kijelenti, hogy Ausztria nagy részvéttel van ugyan a lengyelek iránt, s min­den oly javaslatba beleegyezik, mely érdekeinek bonyolult volta mellett sajátságos helyzetére te­kintettel lesz. Ennyiben igéri Francziaort­­ig­­nak is a közremunkálást. Metternich, úgy lát­szott, nincs egészen megnyugtatva a jövendő es­hetőségei felől, azonban útja nagy befolyással lehet a fennforgó kérdés megoldásában.­­ Ugyanazon lap szerint a franczia császár félremagyarázhatlan szavakban fejezé ki az an­gol követ előtt a lengyel ügy iránti komoly rész­vételét, s hozzá­tette, hogy az általános szava­zatból eredő második császárságnak jobban te­kintetbe kell vennie a közvélemény hangját, mint bármely más kormánynak. A Az angol követ e kihallgattatás után mindjárt hosszú jelentést készített e felöl kormányához, meg föntebbi felhívó kérésünket minden tapasz­talt magyar gazdaasszonyhoz. Pest, mart. 30-án 1863. A magyar gazdaasszonyok egyletének naptári bizottsága. Tudakozó s üzlet-közvetitst intézet. A békésmegyei gazdasági egyesület igazgató v­álasztmánya nevében ezennel értesittetik a t. sz. közönség,hogy ezen egyesület „tudakozó

Next